kapcsolódó kiállítás:
Hecker Péter kiállítása
2003. február 6. - március 1.
 

decker

Elérte-e Petike a kolbászt?
Hecker Péter kiállítása a kArton Galériában

 

A kArton Galéria, amelynek kiállításai (és nem mellesleg gyűjtőköre is) az elitművészetben némiképp szalonképtelennek tekintett képregény (rajzfilm) és karikatúra műfaja köré csoportosulnak, immár másodszor mutatja be Hecker Péter legújabb festményeit. Nem mintha a művész önnön művészetét e terminusokkal definiálná – néha pop-realistának, olykor neo-gyagyának tartja műveit –, de a művészetében következetesen használt képi megoldások mégis illeszkednek a fentebb említett műfajok sajátos eszközökkel előidézett vizuális világához. A képmezőt uraló nagy síkfelületekről, az egynemű, nem árnyékolt színekről, az elnagyolt, néhány vonallal jelzett arcvonásokról, a beállításokban jellemző – a gyerekrajzokhoz, a naiv vagy az egyiptomi művészethez hasonló – frontalitásról és a tér reális viszonyait leegyszerűsítő vagy éppen figyelmen kívül hagyó megoldásokról van szó. Az elsősorban talált, illetve beállított privát fotók alapján készült festményekhez a képekre írt vagy a címekbe rejtett ironikus-önirónikus szövegek is társulnak, amelyek különös történetek elképzelésére sarkallják a befogadót. A mostani kiállításon ez az elem még inkább előtérbe kerül: Hecker Péter Hazai Attila novelláihoz készült CD-ROM-jának böngészése közben aktívan is bekapcsolódhatunk például egy buszsofőr és egy biciklista küzdelmébe, vagy éppen eldönthetjük, hogy vásároljon-e Nagymama új ruhát, és ha igen, milyet összekuporgatott nyugdíjából. (A kiállított hét festmény szempontjából azonban ez az élvezet csak afféle plusz-szolgáltatásnak tekinthető, minthogy nem ide, hanem egy nemzetközi CD-összeállításba készült.)

A korábbi kiállításon bemutatott talányos és abszurd élethelyzetek, különös csoportképek ( A jószívű rendőr kölcsönadja pisztolyát egy síró kisfiúnak vagy a Két szénanáthás öreg hippi egymás orrát törölgeti című művek) szereplőinek helyébe most jóval több, nevesített személyes ismerős lép (az Én, az Én gyermek-alteregója, feleségei és gyereke). Ezáltal felerősödik a kiállítás ironikusan önreflexív jellege, másrészt mindez beleágyazódik egy tágabb – de szintén humorosan felépített – kontextusba. Az alapvetést a kiállítás meghívóján is reprodukált gyermek-alterego, a kékcsíkos pólós, kantáros nadrágocskába bújt kisfiú adja meg, aki tágra nyitott szájjal igyekszik becserkészni az eléje fellógatott hosszú kolbászdarabot. A hatvanas-hetvenes évek „vidám” gyermeknapjait felidéző beállításban ott van a „boldog” vég ígérete is; ahogyan a gyerek végre eléri és bekebelezi majd a vágyott tárgyat, úgy teljesedhetnek be a jövőre vonatkozó elképzelései: kolbászból lesz a kerítés is. (Gyerekkoromban híres és gazdag festő akartam lenni. Gyönyörű, intelligens feleséget szerettem volna, csodálatos gyerekeket, igaz barátokat, barátnőket, gyors autókat és segíteni a szegényeken. – olvasható a képre írt feliraton.) Amikor a gyermekkorra, mint a felszabadult és korlátlan, a részletek kidolgozásával nem bíbelődő álmodozások korára tekintünk, hajlamosak vagyunk ezt az időszakot egyfajta Édenkertként elképzelni. Óh, az ártatlan gyerekkor paradicsomi világa! – gondolhatnánk felületesen, ahogy a Gergő, Dávid és Marci fügefalevéllel című képre nézünk. A naivan megfestett, buján zöldellő őserdőben, a burjánzó inda- és levélfonadék közt álldogáló kisfiúk egyike azonban már fokozott érdeklődést mutat fütyije iránt, mint ahogy egy másik festményen az a nyitott és érdeklődő kislány sem egyszerű babajátékkal foglalja el magát. Sára ördögöt ráz kalitkában: kicsi ugyan az az ördög, be is van zárva, de mégiscsak ott van. Aztán vagy összezavarodik a sok rázogatástól, vagy nem, de nem kétséges, a felnőttkor „bűnei” már elég erős pozícióval bírnak az ártatlanság Paradicsomában. (Ez a probléma talán csak az ember (és a gyerek) hű társát nem érinti: a dakszliszerű, egészalakos kutya semmivel sem törődve lebeg a kék ég előtt, néhány kicsiny fehér bárányfelhő társaságában.) A művészetre vonatkozó alkotói önvallomást, ironikus ars poeticát pedig egy festett tévéképernyőn felbukkanó rajzfilmfigura, a gyerekek egyik kedvence, egy hupikék törpike pingálja fel betűnként kis színes négyzetekre: Festőnek lenni azért jó, mert úgy adok másoknak, hogy közben magamat is gazdagítom. Az önarckép-persziflázs nem mellesleg egyfajta, a múltból visszavetített és álnaivvá változtatott válasz a vágy beteljesülése előtt időtlenségbe merevedett kisfiúnak is.

A megromlott gyermekkori Éden után a második teremben a felnőtt művész számol el/le eddig elért eredményeivel. Vannak/lesznek a nők, arctalanok és felcserélhetők, mint ezt a rózsás minták előtt megjelenő, gyakorlatilag a női nemi szervre fókuszáló Aktrészlet mutatja. Aztán van Ági, Gizi, Kati – feleségeim – és Én. A gyerekes felhők előtt egymás hátának feszülő, sajátos gúlába összeálló nők kicsit szigorú tekintettel, de arccal a jövőbe néznek, kezükön jól látható a jegygyűrű. A művész (Én) a jobb sarokban guggol, ruházata piros melegítő, nemzetiszínű cipzárral, sötét sísapka narancssárga síszemüveggel, jobb karját furcsa, pisztolyt imitáló kéztartással a nők felé emeli. A mozdulat bumfordi teatralitásához illeszkedik ugyan a fejet teljes egészében elfedő maszk (vö. bankrablók, terroristák, bérgyilkosok), de nem nehéz észrevenni, hogy ebben az esetben maga a művész vált arctalanná, eltakarta vagy talán elvesztette az identitását. Mielőtt a vulgárpszichologizálás csapdájába esnénk, tekintsük csak meg a kiállítás másik férfi „szereplőjét”. István bácsi szörnymaszkban fürdik egy tágas teraszon, felfújt gumimedencében, miközben kis táskarádiójából (feltehetően) zene szól. István bácsi láthatóan gazdag, a korlát mögött csodás, lankás alpesi hegyvonulat, aprócska, piros tetős házacskákkal. Az idillbe kisebb borzalom is vegyül: mindegyik házba valaki – ham, ham – beleevett, sarkuk, egy-egy oldaluk hiányzik. A látszólag naiv, de az apró részletekkel profin játszó festmények láttán óhatatlanul is elfogja a nézőt a feltartóztathatatlan röhögés, amibe persze az abszurd felett érzett öröm, majd fokozatosan némi öngúny is vegyül. Közben pedig ráér arról is gondolkozni, hogy vajon ő maga elérte-e a saját, különbejáratú kolbászát.

2003. február 27.
PRINT