kapcsolódó kiállítás:
Nem alakítás, csak kivárás. Nem növekszik, mindössze összeáll
2016. január 22. - február 26.
 

Beöthy Balázs:

Parafrazeáló gondolkodás

Beszélgetés Borsos Lőrinc Önkritikus portré című projektjéről Borsos Jánossal, Lőrinc Lillával, Oltai Katával és Szenteleki Gáborral

 

B: A kis brossúrában, amit mellékeltetek a kiállításokhoz, Borsos Lőrincet nem csoportnak, hanem egy fiktív kortárs képzőművésznek nevezitek. Van különbség a kettő között? Mennyiben jelent mást a fiktív szereplő, mint egy művészcsoport?

J: Én azt gondolom, hogy egy csoportban jobban benne vannak az emberek külön-külön, az individuumok, és azoknak az összességéről van szó, ha viszont egy fiktív kortárs művészről beszélünk, akkor el lehet játszani ezzel a külön identitással, és még jobban háttérbe lehet szorítani az embernek a saját identitását.

B: Hogyha fiktív szereplő, akkor a fikció világába lépünk, tehát nincs mögötte az a valóságra vonatkozó referenciaháló, ami egy csoportnál akaratlanul is ott van.

J: A fikcióval ki tudunk lépni a realitás kötöttségeiből, és az idealizmusok sokkal jobban meg tudnak nyilvánulni, nagyobb játéktere van ennek a lénynek. És tud oda-vissza reflektálni a valóság meg a fikció között. Kellett egy ilyen kisülési pont.

K: Az volt a projekt indíttatása, hogy ők maguk meg akarják tudni, hogy ez egy tőlük függetlenül létező entitás, vagy kettejük összessége, vagy valamelyikük kivonódik belőle, és a másiknak nyolcvankilenc százalékos részesedése van mondjuk. Szóval ez már egy ilyen végpont igazából, egy eredmény, hogy meg lett fogalmazva, hogy ez egy önálló lény. És hogy tulajdonképpen pont, ami mögötted van, ennek az egész párterápiának a metaforája, és hogy rákerült arra a vonalra az a kép, amiben a Gábor megfogalmazta őket, az pont a Janónak a felvetése volt: ő azt szeretné, hogyha kettőjük közül eltűnne az a vonal, amit a terápia húzott oda, azért, hogy legyen külön megfogalmazhatóság, meg számonkérhetőség.

Én itt a felelősség kérdését is behoznám, hogy oké, hogy nagyobb játéktere van egy fiktív lénynek, de ez mondjuk el is mossa a felelősségét meg a kötelezettségeit, ami meg szintén ennek a projektnek része volt, hogy egy ilyen kis „cry for help” is benne volt szerintem a részetekről, hogy szeretnétek egy kicsit organizáltabban dolgozni, vagy létezni, vagy… egy csomó ilyen társadalmi elvárás is van, ami az embereket éri, így minket is így harmincöt év körül. Szóval ami játékteret is, meg egy csomó pozitívumot ad egy fiktív lénynek, abban emellett szerintem benne van az is, én azt is érzem, ami teljesen normális része, hogy a felelősségre vonhatóság, a következetes működés, ami mondjuk egy adószámmal, személyi számmal bíró, egy konfrontálható figuránál megvan, az egy ilyen formánál nincs meg.

B: Ez egy csoportnál sincs meg.

K: Hát ott azért általában vannak arcok. Nem?

B: Vannak, igen. De megoszlik a felelősség a csoport tagjai között, ha a produktum közös munkaként van adminisztrálva művészeti szempontból.

G: Szerintem a személyesség döntötte el, hogy nem egy kétfős, vagy többfős csoportnak indult ez, hanem már rögtön az elején valamifajta személyiség formájában határozódott meg. Borsos Lőrinc hangvétele már a kezdetektől fogva mélyen személyes volt. Lehet, hogy ehhez is kellett egy bizonyos távolság, hogy legyen egy köztes figura – ami egyfajta fikció, de ez a fikció meg lett töltve személyes tartalmakkal.

J: Igen. A célkitűzést jobban tükrözi, hogyha külön személyként beszélünk róla, mert ez alapvetően egy alap biblikus cuccból származik, hogyan lesznek ketten egy testté. Tehát hogy ez még nem a valódi gyermek-szituáció, hanem egy játék ezzel a gondolattal, az új lénnyel, ami két emberből jön létre. Engem nem érdekel ebben a dologban, hogy külön legyek egy vonalban, és külön a Lilla, hanem az érdekel, ami már nem meghatározható: hogy melyik része ő, melyik része én, és ezért nagyon fontos, hogy ez egy külön személynek legyen aposztrofálva inkább, egy harmadikként.

B: Tehát ezek az előzmények, a Borsos Lőrinc entitás 2008-as létrejötte. Az Önkritikus portré projekt ezen belül két és fél éve kezdődött, és egy magánéleti és alkotói válságból született – ahogy írjátok a brossúrában.

L: Az Önkritikus portré elnevezés csak később jött be a képbe. Először még Borsos Lőrinc: Borsos Lőrinc volt.

G: A Borsos Lőrinc: Borsos Lőrinc egy erős szándék volt arra, hogy egy sikerorientált, öndefiniáló, identitást kereső választ adjon egy krízishelyzetre.

J: Van egy átvezetés is, Borsos Lőrinc alapvetően sokat foglalkozik az ország-reprezentáció, vagy a nemzeti identifikáció…

B: Tehát identitás-kérdésekkel…

J: Igen. Hogy hogyan lehet egy nemzeti identitást reprezentálni. Sokat foglalkozott ezzel, és aztán meg elkezdte érdekelni az önreprezentáció, tehát a saját identitása. És erre nagyon jó terep volt az, hogy egy külön projektben tudott megvalósulni.

K: Mint egy embernél is, amikor kamaszkorba lép, és…

J: Igen. Mert sokan kérdezték már az elején, hogy hogyan csináljuk, miért csináljuk? Mi a metódus? És nem nagyon tudtunk válaszolni az első években, Borsos Lőrinc automatikusan, szinte magától értetődően működött, és később kezdett magára figyelni, hogy miért is így, meg miért is úgy … elég lassan érő típus, és ennyi év kellett, hogy elkezdjen ezzel foglalkozni.

B: Tehát itt most mitikussá van növelve ez a személyiség, ahelyett hogy háttérbe lenne tolva, és mondjuk a közös munka, vagy annak a jellege, vagy minősége lenne előtérben. Az alkotói válság érdekes szempont, hiszen éppen egy sikeres periódusban voltatok. Azt lehet mondani, hogy az elmúlt években viszonylag sokfelé hívtak titeket, elég sok helyen szerepeltek ez alatt a márkanév alatt.

J: A válságot az adta, hogy a sok szereplés és a sok reflexió – amivel szívesen foglalkozunk – egy idő után felszínessé tud válni, mert egyik projektben sem sikerül elég mélyre menni, és feljön egy olyan igény, hogy az ember szeretne elmélyülni. Egyébként kettőnk közül főleg Lilla az, aki ebben az irányban jobban érzékeny, mert én elpörgök ezekben a gyors reflexiókban. Egy idő után kiüresedni éreztük azt, amit csinálunk, és ezért kellett egy olyan periódus, ahol stopot tudunk ennek mondani, és el tudunk mélyülni valamiben, és magunkban szerettünk volna elmélyülni. Hogy miért is csináltuk ezt az elmúlt időben? Miért ezek a témák érdekelnek? Konkrétan mi érdekel benne, vagy egyáltalán milyen elvárásokat táplálunk saját magunk felé vagy a környezetünk felé, egymás felé? Ennek az egésznek szerettünk volna egy ilyen terepet.

L: Szerintem van egy másik olvasata vagy szempontja is ennek, a financiális siker kérdése. Tehát lehet, hogy úgy néz ki, hogy mi milyen sikeresek vagyunk. Nagyon sokan megkérdezik, hogy akkor miért nem érezzük magunkat sikeresnek. És hát azt el kell ismerni, hogy… anyagilag egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, amiben szeretnénk lenni. És szeretnénk, hogyha az, amin dolgozunk, amivel foglalkozunk, amibe beleadjuk magunkat teljesen, meghozná ezt a fajta sikert is. De ez nincs így, abszolút szétválik ez a dolog. És a másik oldalon Szenteleki pedig pont az ellenkező irányból érkezett. Tehát a szakmai siker hiányában, ugyanakkor financiális sikerrel övezve.

B: Ez egy kifejezetten érdekes szempont.

J: Ezt ő is válságként élte egyébként meg, és mi is válságként éltük meg… És azt gondoltuk, hogy mi lenne, hogyha összekapcsolódnánk, és akkor ez a kétfajta tudás fel tudná erősíteni egymást: mi adnánk neki a szakmaiból, ő pedig adna a financiálisból.

B: Az Önkritikus portré párhuzamosan zajlott más Borsos Lőrinc-projektekkel, vagy pedig leállt a többi, azért, hogy ez kibontakozhasson?

L: Nem, nem állt le!

B: Tehát ez egy párhuzamos szálon futó történet volt.

J: Igen.

B: A festészet egy kiemelt médium számotokra? Szerettek festeni? Különleges kihívást láttok benne?

J: Erre válaszoljon a Lilla!

L: Igen, erre nekem kell válaszolnom, mert én fetisizálom valamilyen szempontból, vagy valamilyen szinten a festészetet. Tehát nekem egy kicsit piedesztálra van emelve a dolog, és azt nem feltétlenül tudom megmagyarázni, hogy miért.

B: Hát egy nemes, hagyományos tevékenység. Meg kell adni a módját mind a készítésének, mind a megtekintésének. Értéke van hosszú távon.

L: Igen.

B: Miért pont Gábort választottátok festőpartnernek? Vonzó valamilyen szempontból a stílusa számotokra?

L: Igen. Mi a kezdetektől, a The Corporation kezdeteitől, 2000-től – ezt muszáj megemlítenünk, hogy mi már onnantól fogva valamilyen formában együtt dolgoztunk. És az ő festészete akkoriban, vagyis a kétezres évek elején baromira meghatározó volt szerintem… tehát az a fajta megfogalmazási mód, az a kivágás, kiemelés, azok a kiütött hátterek, figurativitás…

J: Fotóreálszerű.

L: Fotórealista. Használt minket is mint modelleket. Szóval ezek abszolút beégtek, és befolyásolták a mi hozzáállásunkat vagy meglátásainkat…

B: Tehát a ti festői nyelveteket.

L: Így van. Ez abszolút előjött, amikor már közösen dolgoztunk a Janóval. És valahogy… tehát eltelt ugye azért nyolc-tíz év a kétezres évek eleje óta, és a Gábornak a festészete azért változott, és azt láttuk, hogy jó lenne berántani újra egy kicsit… (most ez hülyén hangzik, de) a kortársba, a progresszívebb irányba. Mivel láttuk, hogy mennyire jól vágja ezt a nyelvet, csak valahogy a saját dolgaiban nem feltétlenül jelenik meg. Ez is egy indíték volt a Gábor bevonásával kapcsolatban, hogy kicsit megkeverjük az ő állóvizét, amiben van, és újra előhozzuk azt a nyelvezetet, amit mi annyira baromira szerettünk. Tehát itt is bejön a válságkérdés, mert szerintem… de most már lehet, hogy neked is meg kéne szólalni!

G: Igen. Csak jólesik hallani… hallgatlak szívesen!

L: Hát szóval hogy egy kicsit visszataláljon…

J: Még azt is el lehet mondani, hogy a The Corporation kezdetén, még a kétezres évek elején, akkor amit a Gábor csinált festőként, azt jobban tudta integrálni a csoport, aztán egyre kevésbé, tehát egyre inkább ilyen techno-irányba mentek el a dolgok - amiben teljesen jelen volt a Gábor, mint konceptuális művész, de a festészeti minőségek kicsit háttérbe kezdtek szorulni. És neki is lett volna igénye arra, hogy jobban integrálják, meg mi is szerettük volna ezt. De alapvetően amiért a The Corporation létrejött, vagy ahogyan dolgozunk, ott nincsenek ilyen médiumbeli preferenciáink… jó, most a festészet itt piedesztálon van, de…

G: Igen, ott ez soha nem érvényesült igazán. A kezdeteknél még igen, az én képeim által, de utána a munkáim leváltak a The Corporationről…

J: Igen, igen.

G: …és egyfajta zárványként léteztek, a szakmában is, vagy a szakma perifériáján. De nemcsak a Lilla vonzódik a festészethez, vagy a hagyományos táblakép-festészethez, hanem a szakma financiális oldala is nagyrészt még mindig. A műtárgyvásárláson keresztül kerül pénz a szakmának a produkciós oldalára, és ez többnyire táblaképeken keresztül történik. Ez is egy szempont volt, hogy bár a Borsos Lőrinc az utóbbi években sok táblaképet csinál, de ezek általában konceptuális, vagy koncepció mentén szerveződő festmények, valamilyen szinten illusztrálják, vagy… vizuális nyelven kommunikálják a gondolatiságot. Viszont a Lillában elvarródott egy szál, ami azóta nem ébredt még igazán fel, egy ilyen zsigeribb, intuitívabb, rendkívül szabad festői vonal, ami Borsos Lőrincnél gyakorlatilag elhalt, és átformálódott egy ilyen konceptuális festészetbe. Érdekes módon nem a saját festészetét ébresztette fel az Önkritikus portré projekt során, hanem ezt is átadta szerepként rám. Tehát ezt is megbeszéltük, hogy ezzel a festészettel tud azonosulni.

Másrészt a festményeimnek volt egy olyan… (vagy van – nem tudom eldönteni, mert most nagyon sokat változott a közös munkában) nyelvezete, ami erősen tudott kommunikálni a közönség szélesebb rétegeivel. Szóval ezt mint eszközt, mint képességet akarta beépíteni Borsos Lőrinc a saját festészetébe – nyilván frissítve, átformálva.

K: Egy piros lámpa kezdett nálam világítani, mikor Lilla azt mondta, hogy „progresszívebb”. Arról jutott eszembe, hogy említetted a mitikussá növelt figurát – meg ugye beszéltünk a sikerről, sikertelenségről… Egy időközben előjött, fontos szál lett a projekt kapcsán, hogy ami a szcénánkra annyira jellemző, a nagyon sztereotipikus… viszonyulások, vagy ilyen fosszíliák, – ezeket megpróbáltuk valahogy beemelni, vagy megvizsgálni, vagy karikírozni, vagy ironizálni rajta valamilyen módon. Ez is egy tök jó része volt az önvizsgálatnak, minden szempontból, a szerepek vizsgálatánál (nyilván az én szerepemnél is), a műfaji kérdéseknél, vagy amit a szerződésben gondoltunk végig – hogy mi mindent kell oda becsúsztatni, vagy egyáltalán milyen nyelvezetet használunk. Vagy az, ami ennek a lakásnak a tartalma, annak a tematizálása, hogy… ez is egy fontos része lett a projektnek (azon felül persze, hogy ki van hegyezve arra, hogy Borsos Lőrinc megfogalmazza magát, és ehhez mások asszisztálnak), hogy ez azért egy ilyen… egyfajta tükör, görbe tükör a szakmának is, vagy a szakmán belül felmerülő kérdéseknek. Az is ide tartozik, hogy hogyan tételezi a művészt vagy a kurátort, vagy a kezet és az agyat, vagy egy csomó olyan hagyományos dolgot, amit megörököltünk, és szerintünk még mindig nagyon erősen jellemzi a működést.

B: Ez szerinted generációs kérdés? Azért kérdezem ezt, mert a Latarka Galériában mintha ennek a festészeti nyelvnek a tágabb kontextusa került volna megfogalmazásra.

J: Is-is.

B: Első pillantásra nekem úgy tűnik, hogy ott nagyjából egy generációból való művészek állítanak ki, leszámítva mondjuk Gerbert, aki kinyitja ezt a spektrumot, vagy más szempontból Karácsonyit, aki felnyitja a médiumot, tehát másként fest, mint a többi résztvevő. Szóval ez nem generációs kérdés?

K: A generációs kérdést olyan értelemben kérdezed, hogy rákérdez az ilyen hagyományokra?

B: Ez a fajta a festői nyelv, ami itt alkalmazásra kerül, ez egy generáció nyelve?

K: Hát szerintem nem. De itt nem is csak a festői nyelvről, hanem inkább alkotói attitűdről…

G: De azért egy picit generációs is szerintem. Bár én itt óvatosan nyilatkoznék…. de más a viszony a… tehát itt azért bekerül (most Moizer Zsuzsinál pont nem, de Dallos Ádámnál igen, Győrffy Lacinál korábban esetleg, Verebics Áginál mindenképpen, Kis Rókánál is) a médiumhoz, azaz a festészethez és a festményhez való őszinte… szinte tradíciókövető, vagy újraélesztő viszony, nem pedig egy olyan elidegenítő, mint amivel a posztmodern, tehát ahogy a fölöttünk lévő, húsz-harminc évvel idősebb festőgenerációk viszonyulnak ehhez.

K: De én egyáltalán nem a festészetre koncentráltam annál a kiállításnál. Az más kérdés, hogy csak egy fotós van ott, pont azért. mert szerintem például a fotóban, mint műfajban egy csomó topik, ami itt felmerülhetne, egyszerűen nem merül fel, generációsan se. Valahogy nem érik meg, vagy nem tudom, vagy nem foglalkoznak vele, vagy nincs az a fajta érdeklődés. Tehát ez egyáltalán nem egy ilyen médiumra, vagy a festészetre koncentráló kiállítás volt számomra, nem is így gondolkoztam. Én azt élem meg kurátorként, hogy – ha már így generációsan vagyunk, akkor – a mi generációnk (úgy a harmincas, vagy a késő húszas) nem vet fel egy csomó olyan kérdést, amit felvethetne, vagy észre kellene, hogy vegyen, vagy jó lenne, hogyha forogna benne egy kicsit. És ez… például ez egy nagy hiány!

B: Tudsz példákat mondani, hogy mik maradnak ki mint témák?

K: Hát nyilván… mondjuk ami az én legnagyobb érdeklődésem, a gender-tematika szerintem nagyon hiányzik, meg nagyon sok minden, a meleg-kérdés mondjuk a fotós vonalon például teljesen kimarad, vagy nagyon érintőlegesen jön fel. Meg például az, amit mondjuk a Gerber és ti képviseltek, és ha kellene egy következő láncszeremet építenem, akkor nagyon nehezen tudnék egy következőt találni, hogy ki az, aki ezt a fajta nagyon okos, intelligens, művészettörténetileg képzett, parafrazeáló gondolkodást, de ugyanakkor könnyedséget hozza. Ami humoros is, de… teljesen be van ágyazva művészettörténetileg, ami iszonyatosan izgalmas attitűd például. Szóval ez is hiányzik szerintem.

L: Igen. Ezt én is látom, a folytonosság, vagy az egymásra való reflektálás hiányzik a generációk között. Tehát hogy tényleg legyen átjárás a generációk között, az nincs meg. Inkább olyan, minthogyha ilyen kis buborékokban lennének és…

J: Zárványok kommunikálnak zárványokkal.

L: Zárványok, igen. Ez szerintem borzasztóan jellemző erre a szakmára, hogy annyira sok dolog mentén hasad! Egymástól elzárt részek vannak, akik nem is akarnak egymáshoz kapcsolódni. És bennünk van egy ilyen vágy, hogy…

J: Ez jó!

L: …ütköztessünk! Tehát hogy oké, a ti kis klikketek nem szereti azt a kis klikket, ez a klikk meg azt a klikket – na jó, akkor válasszunk ebből a klikkből meg abból a klikkből, és hozzuk össze! Nézzük meg, hogy erre hogy reagálunk! Tehát vehetjük úgy is ezt az együttműködést ebben a csoportban, mint ami egy ilyen ütköztetés.

B: Ez tehát a Latarkában rendezett kiállítás kontextusa. A kArton Galériában pedig a Borsos Lőrinchez fűződő viszonyotokat vizsgáljátok, „a láthatóvá tett, felmerült anomáliák” kerülnek bemutatásra – ahogy fogalmaztok itt, ebben a kis füzetben. Tehát gyakorlatilag ez a pszichológiai, szociológiai és egyéb módokon feltárt személyiség elemzésének a folyamata, ami két és fél évig tartott. Ennek eredményét festette Szenteleki. Gondolom közben folyamatosan egyeztettetek.

G: Az elején egyeztettünk. Egészen az egyik köztes eseményig, a De Bono eseményig más alapokon nyugodott az egész koncepció. Eleinte Borsos Lőrinc saját, márkaépítő elképzelései mentén kellett volna ennek egy vizuális kivetülését adnom, valami propagandafestészethez, vagy fejedelmi portrék készítéséhez hasonlóan. Ami egy kicsit az attribútumok mentén, meg így a megjelenésében kommunikál valami szándékoltat a Janóéktól. Ez a De Bono után darabokra hullt, nem akartuk tovább tartani, és akkor gyakorlatilag el is költöztem a közös műteremből, egyfajta távolságot is létrehozni egymás között, és onnantól már önállóan vizsgáltam őket. Ebben a második szakaszban már a saját, közben megerősödő, kialakuló nyelvemet kezdtem használni rájuk is, ahol viszont már nem engedtem be ezt az image-építő, kicsit ilyen meghatározó szándékot, hanem megpróbáltam a lehető legmeztelenebbül látni, és reflektálni erre, és visszatükrözni őket saját maguk felé. És hát ez egy konfrontáló helyzet volt először – tehát itt találkoztak egy olyan képpel konkrétan, amivel mondjuk első körben nehéz is volt azonosulniuk, és aztán persze lassan átadták magukat ennek… a kíváncsiságuk és satöbbi okán. Itt már viszont folyamatában vizsgáltuk az egész projektet. Nem egy produktumot akartunk létrehozni, mint az elején, hanem az kezdett foglalkoztatni minket, hogy hogyan alakul ki ez a nyelv, hogy hogyan viszonyulunk mi hozzá? Hogyan születnek ezek a műtárgyak, és hogyan azonosulnak ezzel a Janóék, és ez hogyan gördít engem is tovább, a végéig, amikor aztán kisajátították ezeket az alkotásokat.

B: Úgy érzed, hogy a te festői nyelvedre visszahatott ez a folyamat? Vagy változott ez alatt az időszak alatt?

G: Abszolút! Azt történelmietlen lenne boncolgatni, hogy mi lett volna, ha nem születtek volna meg ezek a képek…

B: Persze!

G: Elő volt készítve, olyan motívumokat használtam végig, amik már felütötték a fejüket a korábbi években, de nem volt ennyire irányítható a folyamat. És ez a kicsit formátlan jellege, ez a fantom karaktere ennek a lénynek, meg azok a számomra is ismerős, generációs, életvitelbeli hasonlóságok, problémák, amikkel szembesültek ők is a folyamat során, amiket én is jól ismertem belülről, nagyon őszintében tartották ezt a folyamatot… tehát gyakorlatilag igen. A rövid válasz, hogy igen. Tehát hogy a Borsos Lőrinc-téma, maga ez a folyamat, és maga ez az inkubátorhelyzet, ami Katával együtt teremtődött a festészetem köré, ez segítette új irányba terelni, megújítani és karakterizálni.

B: Formailag vagy tematikailag?

G: Is-is. Nagyon jelentősen. Tehát mindenféle szempontból. Formailag egy kicsit lehet, hogy kevésbé, tematikailag mindenképpen!

B: A következő kérdés, hogy milyen objektumok minősültek műtárgynak a folyamat során? Ugye van egy szerződés az együttműködésről, a részesedésről és a további részletekről. Hetven tárgy? Vagy hetven objektum?

J: Hatvankettő pontosan.

B: Ezek nemcsak festmények.

J: Nem. Körülbelül negyven festmény van, aztán létrejöttek egyéb műalkotások a mi kezünk nyomán, illetve Kata keze nyomán is. Nagyon fontos, hogy itt elmosódnak az alkotói és a kurátori illetékesség határai – felkérő, kivitelező szerepek – oda-vissza hatottunk egymásra, tényleg egy inkubátor…. ilyen keltető szituáció jött létre közöttünk. Vannak még rajzok, objektumok, film és egyebek.

B: Ezek egyedi műtárgyak?

J: Egyedi. Az összes egyedi.

B: Tehát például a párterápiás videók, amik létrejöttek, azok is egy példányban létező anyagok?

J: Azt még nem gondoltuk végig. Sokat beszélgettünk a megjelentekkel, hogy mit lehetne ezzel a rengeteg anyaggal kezdeni. És ez csak mondjuk így, az első variációja a videóanyag feldolgozásának, amit egy véletlenszám-generátor segítségével csináltunk… De ezen még nem gondolkodtunk el, hogy ez hogyan néz ki „végleges formában”.

Még olyan műtárgyak is létrejöttek, mint például a Jegyzőkönyvek, amik nem egyediségükben kiemelendőek, minden egyes alkalommal rögzítettük, amikor beszélgettünk, vagy így hárman, vagy ők ketten, vagy négyen-öten (már azt se tudom, hányan vagyunk). És ezekből ilyen leszűkített, zanzásított jegyzőkönyvek jöttek létre, amikből a kiállításon is megmutattunk néhányat, ahol fontosnak éreztük őket.

B: Az időzítésnek van jelentősége, vagy ez csak organikusan alakult? Tehát hogy két és fél évig tartott a folyamat.

J: Organikusan. Ez szerintem rövidebb lett volna, több minden…

B: Csak azért kérdezem, mert lehetne szimbolikus, kilenc hónap, vagy tizennyolc év, vagy egy csomó más szám is lehetne. De egyszer csak eljött a pont, ahol úgy éreztétek, hogy olyan stádiumba jutott a projekt, hogy kifuttatjátok.

J: Igen. Meg kötöttek azért olyanok is, mint az NKA szerződés. Tehát azt is elcsúsztatták, és aztán pedig…

B: Ez érdekes szempont, hogy mi minden befolyásolja a folyamatot.

K: Meg én is terhes lettem, tudod, akkor is ugrott egy kis idő…

G: Igen. Még egy picit lehetett volna több idő, de nagyon jót tett a kényszer – például az NKA-határidő satöbbi –, hogy befejezzük. Tehát épp jól be tudtuk fejezni.

K: Ez szerintem minden projektnél így áll fenn. Ezzel szemben volt egy olyan dolog is, hogy eredetileg, amikor indult, akkor a Lilla és a Janó még a Viltin Galériához tartozott. Tehát volt egy ilyen viszonylag fix felállás, hogy mi lesz a projekt kifutása. Egy nagy kiállítás, és egy könyv hozzá.

G: Szándékoltan kereskedelmi szinten akartuk bemutatni.

K: Ám időközben ők elhagyták a galériát, vagy elhagyták egymást, de itt inkább az ő részükről volt egy ilyen szakítási szándék, amire aztán… hát mit tud mondani a másik fél? És akkor ott voltunk egy kvázi légüres térben, ami egyrészről lehetőségeket adott, hogy milyen expanziója legyen, másrészről meg hát egy kicsit olyan… hogy mondjam, kérdőjel is volt, hogy ugye azért nehéz elhelyezni valamit, ami viszonylag nagy anyag. Meg ugye időben is, hogyha mondjuk azt nézzük, hogy milyen a galériás működés, akkor legalább egyéves ráfutások vannak, hogy helyet találjunk. Ilyen objektív tényezők is vannak. És akkor már nyilván felmerül, hogy mekkora hely kellene. És itt tételeződött aztán, hogy én szerettem volna egy olyan kiállítást, ami nagyobb, tehát ami egy kicsit így körberakja az egészet. De például ez a szempont, ami itt a lakásgalériában nyert megfogalmazást, ez sokkal később ért, hogy mondjuk legyen egy ilyen szűkítő szempont is.

B: Tehát menet közben alakult ki, hogy akkor több helyszínen egyszerre, párhuzamosan legyen megrendezve.

K: Igen, igen.

B: Rá szeretnék kérdezni a kiadványra is, ami készül a dolog lezárásaként. Fel tudjuk sorolni azokat a szempontokat, amik a projekt során specifikusan felmerültek, és ami a kiadványban benne lesz?

K: Az kezdettől szempont volt, hogy a kiadványnak egy kicsit nagyobb legyen a merítése, mint a projekté. Mert szerintem ez egy izgalmas műfaj, ezek a pálya-közepi kiállítások vagy könyvek, ami Magyarországon ugyan ritkább, de náluk már mondjuk pont időben lenne. És hogyha már adódott ez a projekt, és amúgy is belevágunk egy könyvkiadásba, aminek csak kábé egyharmadára elég az, amit az NKA adott, akkor már legyen egy olyan könyv, ami viszont jól összefoglalja, vagy legalábbis ad egy tükröt arról, hogy mi történt eddig velük.

Kezdettől úgy szerveződött, hogy olyan szerzők is legyenek benne, akik már foglalkoztak velük, vagy van egy olyan nexus, ami miatt könnyen, vagy zsigerből nyúlnak hozzájuk, meg ismerik a régi munkáikat, de legyenek olyanok is, akik abszolút nem, tehát akikkel nem is volt semmi ismeretség. Az is szempont volt, hogy ne művészettörténészek legyenek mind a szerzők, hanem másfajta lendületet hozzanak az egész szemléletbe, hogy hogyan néznek rá. Illetve én kötöttem az ebet a karóhoz, mert szerintem ez fontos, hogy az oeuvre-katalagósok bekerüljenek, Szenteleki Gábortól is, meg Borsos Lőrinctől is – ami viszont azt feltételezte rögtön, hogy meg kell fogalmazniuk, kiválogatniuk, és kvázi lezárni ugye az eddigi életművet, hogy akkor mi az, amit felvállalnak, és mi az, amit kiírnak belőle, illetve mi tartozik Janóhoz vagy Lillához külön, és nem Borsos Lőrinchez.

B: Igen. Ez nagyon érdekes kérdés, hogy a Borsos Lőrinc-identitásba beletartozik-e az ő korábbi, vagy párhuzamos szóló tevékenységük.

K: Ez most kimondottan egy olyan meghatározása is lesz ennek, amit ők is végiggondoltak, és ez egy ilyen elég hosszú, meg egy ilyen ostoros, fájdalmas menet volt, hogy ezt végig kell gondolniuk például ilyen szempontból is! Szóval tartalmazni fog két oeuvre-katalógust, meg a projektnek a katalógusát is. A felépítése műfajilag is diverz lesz, olyan szempontból, hogy interjúkat is tartalmaz – ami szintén fontos, mert ez az első teljes dokumentum, tehát jól lehet referálni rá később, vagy citálni. Aztán Nemes Z. Márió, meg Tatai Zsóka írt két hosszabb terjedelmű szöveget bele, Seregi Tamás, Hammer Feri meg két rövidebbet, illetve Bartha Péter, aki meg abszolút nem szakmabeli, viszont nagyon sok szempontból kötődik művészekhez. Hermann Veronikával lesz egy beszélgetéses szövegünk benne, tehát az kimondottan beszélgetés formában lesz publikálva. Szóval így áll össze a könyv. És hát nyilván benne lesz a projektnek a dokumentációja, ami linearitásában visszaadja, hogy mi történt, reflexiókkal, meg ami… visszabontható, vagy felgöngyölíthető, hogy időben, meg fizikailag mi is történt. Erre mondjuk a jegyzőkönyvek, meg egy csomó olyan személyes fotó, amit közben csináltunk, meg a hozzáfűzött megjegyzések jó adalékok lesznek, kiegészítik a melókat.

 


A szövegközi felvételeket Beöthy Balázs és Sulyok Miklós készítette.

2016. február 19.
PRINT