kapcsolódó kiállítás:
Krém
2001. szeptember 22. - október 22.
 

decker

Krém
MEO - Kortárs Művészeti Gyűjtemény Újpesten

 

Pár évvel ezelőtt az elhagyatott újpesti bőrgyár lepattant épülete még elég messze volt Európától. Akkor még nem kevés bátorság, tőke és invenció kellett ahhoz, hogy Kováts Lajos, a Blitz Galéria tulajdonosa a hatalmas iparcsarnokokban meglássa a lehetőséget egy nemzetközi rangú kortárs művészeti kiállítóhely létrehozására. (Ötletével messze megelőzte azon millenniumi népi mozgalmat, melynek keretében polgártársaink dolgos hétköznapjaikat álomfejtő kézikönyvek tanulmányozásával töltik, majd merni kezdenek.) Az átalakított illetve kitágított komplexum még 85%-os készenléti állapota mellett is lenyűgöző: tágas, világos és barátságos, szabad, nagyvonalú és elegáns, modern, s mindeközben sokat megőriz az eredeti épület hangulatából. Bárhol lehetne Európában, de itt van: és ennek nem lehet eléggé örülni.

A gyűjtemény Krém címmel megrendezett nyitókiállítása is a nemzetközi mércét tartja szem előtt: állítása szerint ez az, ami ma számít, ez a mai magyar művészet konvertálható része. S bár mindenkinek lehetnek és vannak egyéni preferenciái, ebben az esetben Bencsik Barna válogatásával szinte maximálisan egyet kell értenünk. (Még ha akad is olyan művész, aki - szerintem jogosan - ezen megsértődik.) Szerepelnek a ”klasszikus kortársak” (Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona, Konkoly Gyula, Károlyi Zsigmond) vásznai mellett a Velencei Biennálékon részt vevő művészek (Benczúr Emese, Bukta Imre, Komoróczky Tamás, Lakner Antal, Fehér László, El-Hassan Róza) alkotásai, illetve az egészen ”fiatal” generáció (Havas Bálint - Gálik András, Erdélyi Gábor, Kovách Gergely, Galbovy Attila - Péli Barna, Káldi Kata, Németh Hajnal) művei is. És még sokan mások.

A válogatás erőssége - más szempontból talán gyengéje is -, hogy nagyrészt korábban már kiállított művekkel állunk szemben. Ez erősítheti a szakmabeliek komfortérzetét, de kizárja a meglepetések örömét.

Néhány mű interpretációs lehetősége ugyan gazdagodott az új kontextussal. Kicsiny Balázs Tengerészei például a Kiscelli Múzeum templomterénél is hatásosabb környezetbe (egy patinás, favázas csarnok felső szintjére) kerültek, és a főépület tetőszintjén elhelyezett ”tornasor” (Kis Varsó) is elválva hátterétől nyitottabbá vált.

Megvallom, igazán mellbevágó élmény a facsarnok alsó szintjén ért. Itt egy anonim mester művébe botlottam, egy szexuálisan kellőképpen felhevült és egymástól elválasztva egy-egy tartóoszlophoz ”kötözött” szoborpárba. E mű olyannyira elüt az általam jelentősnek tekintett szobrászati tendenciák bármelyikétől, hogy komoly fejtörést okozott. Végül azt az egyébként tarthatónak tűnő elképzelésemet is el kellett vetnem, hogy e mű a csarnok eredeti berendezéséhez tartozott volna. Nem valószínű, hogy egy meredező fallosz társaságában töltötték volna el napi nyolc órájukat a bőrgyári munkásasszonyok. Vagy mégis? Talán a teljesítmény és a minőség javítását elősegítendő maga a meó állíttatta fel?

És ha már kritikai észrevételre ragadtattam magam, hát még egy dolgot nem értek. Amennyiben a kötelező nemzetközi mércével azonosulva kettő darab, a mozgáskorlátozottak használatára szánt WC-t is kialakítottak, miért nem oldották meg, hogy ugyanezen személyek a kiállítóhely teljes egészét megtekinthessék?

2001. október 3.
PRINT