exindex
http://www.exindex.hu/

szabad kéz

Seregi Tamás:

A zárt nem-hely
Koller Margit: Felfüggesztve

 

 

 

Egy olyan kiállításon és egy olyan kiállítási térben állunk most, amelyet nem véletlenül csak kisebb, három-négyfős csoportokban tekinthettek meg az érdeklődők az utóbbi egy órában. Az elmúlt néhány percben ugyanis, ahogy leözönlöttünk ide mindannyian, gyakorlatilag tönkretettünk a kiállítás terét.

Koller Margit legújabb installációjának szerves részét képezi az a meglepetés, amely akkor éri a nézőt, amikor belép a kiállítótérbe arra számítva, hogy azt megtöltötték furcsábbnál furcsább kortárs szobrokkal. Helyette azonban tulajdonképpen a kiállítótér kiürítését tapasztalja, legalábbis első pillantásra. Merész gesztus ez, és nem is pusztán az ürességgel való találkozás provokatív hatása miatt, vagyis amiatt, hogy a látogatók egy része talán azt kérdezheti: de hát hol van itt a művészet, és hol vannak a műalkotások?; hanem azért is, mert az ürességnek, a semminek hatalmas művészettörténeti hagyománya van, amelybe egy ilyen kiállítás önkéntelenül és szükségszerűen is bekapcsolódik.

Persze minden kiállítás építésének úgy kell elkezdődnie, hogy kiürítjük a termet, kiürítjük az előző kiállítás anyagát, utána jön az igazi döntés, főleg, utána jön a nagy döntés, hogy mit is kezdjünk ezzel a térrel, amit, mondhatni, mi magunk teremtettünk. Az angol nyelvnek külön szava van erre a fajta térre, a room. A room nem puszta tér (space), de nem is egy meghatározott hely (place) a maga materiális-földrajzi-társadalmi jellemzőivel, hanem kifejezetten olyan tér, amely úgy jön létre, ahogy ez a tér jött lére itt a kiállító teremben: olyan tér, amelyet eltávolítás útján teremtünk.

Ha egy kis helyet csinálunk az íróasztalunkon vagy a konyhapulton, hogy valamit oda tudjunk rakni, vagy ott valamilyen tevékenységet el tudjunk végezni, akkor we make room for it, helyet csinálunk neki. Tiszta lapot nyitunk, "romboljatok, hogy építhessetek" - mondták valaha a modernek a század elején, hogy azután jöjjenek helyettük mások, kevésbé modernek, akik kezén a dolog már a tisztogatás, a népirtás, a kitelepítés, a kiutasítás és kitiltás formáját öltötte. (1)

Nem véletlen, hogy sokan döntöttek már úgy a művészet történetében, hogy itt, ezen a ponton megállnak. Nem azért teremtettek tehát szabad teret, hogy azután valami mással töltsék fel azt, mint korábban bárki, hanem magát az ürességet és a semmit tették meg kiállításuk tárgyául és témájául. Ennek az az oka, hogy ahogy a gondolkodás történetében rengeteg jelentése van a semminek, attól függően, hogy szimbolikusan, fizikailag, földrajzilag vagy történelmileg tekintjük, éppúgy sok jelentése van az ürességnek is a művészetben a művészetmetafizikától a konkretizmuson át egészen az intézménykritikáig.

Mi volt a szándéka és értelme például Yves Klein 1958-as Le vide, vagyis Az üres című kiállításának? Nem tudnám határozottan megmondani, mert valamennyire a művészetmetafizikától a konkretizmuson át az intézménykritikáig majd' mindenhez kapcsolódott.

Mi történt itt és most Koller Margit kiállításán a kiürítés által, ami ráadásul eleve egy olyan építészeti térben zajlott, amelyik maga is egy negatív tér, egy pince tere, amely szintén eltávolítással jött létre. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban egy manapság (vagy tegnapság) túlságosan is népszerűvé vált kifejezésre, Marc Augé nem-hely fogalmára. (2)

A nem-helyek olyan helyek, amelyeknek nincs igazi belső koherenciájuk, ahol igazán nem lehet semmit csinálni, és ahol senki nem tudja otthon érezni magát. Átmeneti helyek, ahogy Augé fogalmaz, a szó szoros értelmében, ahova csak megérkezni lehet és távozni onnan. Ilyen klasszikus nem-helyek a modern világban a vasútállomások, a repülőterek és hasonlók.

Ha egy kiállítást ilyen nem-hellyé teszünk, annak az lesz a következménye, hogy kifelé kezd el strukturálódni. Ha megnézték a kiállítást, akkor látták, hogy ez valóban egy szinte teljes egészében kifelé strukturálódó tér. Kijáratokat látunk, kizárólag kijáratokat, még pedig hármat. Az egyik falban egy ajtót találunk, amit először talán nem is érzékelünk a kiállítás részének, hanem csupán arra gondolunk, a mögüle kiszűrődő fényt érzékelve, hogy valaki égve felejtette a villanyt a másik helyiségben.

A szemben lévő falon pedig egy lépcsősort imitáló, drótból hajtogatott szobrot látunk, a tetején egy nyitott ajtóval, az egész felfüggesztve, ami szinte teljesen eltorzítja a lépcső alakját. Ennyi a kiállítás anyaga, gondoljuk, legalábbis ha egyáltalán van merszünk benyitni a falba installált ajtón, hiszen csak ekkor és így jövünk rá, hogy az is valóban egy szobrászati mű: ha megtesszük, rájövünk, hogy a lámpa azonnal elalszik, és az ajtót tulajdonképpen ki sem lehet tárni, mert néhány centiméter távolságban beleütközik valamibe.

Ennyi lenne tehát a kiállítás? Majdnem. Van ugyanis egy harmadik eleme is az installációnak, amit befelé jövet észre sem lehet venni, mivel a lefelé vezető lépcső fokainak homlokfalán látható. Mikor távozni akarunk, akkor ugyanott, lentről tekintve fehér kartonlapokból álló, perspektivikusan összetartó útvonal rajzolódik ki előttünk, amelyik mintegy irányt mutat számunkra kifelé, a kiállító helyiségen kívüli térbe. Ekkor jövünk rá, hogy a kiállítás három elemből tevődik össze, amelyek valahogy mind kifelé vezetnek.

A kiállítás terét tehát útvonalak alakítják ki. Ezt a fajta teret úgy szokás hívni a térelméletben, hogy hodologikus tér. Utak által tagolt, azok által értelmezhető tér. Egy olyan tér, amelyik egyébként az egyik legmegszokottabb térfajtánk, a lakótereinktől kezdve a városi tereink többségéig környezetünket ilyen hodologikus terek alkotják. Ahogy a nem-helyek maguk is ilyen hodologikus terek, belső ürességük másra sem szolgál, mint hogy összekösse a különböző irányokban szétfutó útvonalakat. Ezért is van az, hogy a nem-helyeken található épületek általában nyitott és átlátszó képződmények, sőt talán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy nem-hely nem is lehet más, mint nyitott és átlátszó.

Vagy mégsem? Koller Margit kiállításának nem-helye nagyon is zárt. Már eleve: miféle nem-hely az, amelyik egy pincében található? Egy olyan helyen, amelyik éppen hogy nem átmeneti, hanem nagyon is végleges, mivel nem vezet sehová, vagyis hodologikus szempontból egyirányú és egyértelmű (sense unique - ahogy a franciák mondják). Vezethet-e egyáltalán egy ilyen térből kifelé út?

Koller Margit háromféle kivezető utat mutat fel nekünk, miközben ráirányítja a figyelmünket a nem-helyek nyugtalanító otthontalanságára is. Egy ilyen üres térben soha nem tudunk igazán mit kezdeni magunkkal (ezért szoktunk az állomásokon az olvasmányunkba vagy a telefonunkba merülni), sőt, itt még bútorok sincsenek, amelyekre leülhetnénk, nincsenek tárgyak, amelyekkel bármilyen tevékenységet végezhetnénk, a térnek nincs semmilyen tagoltsága, így valóban csak kívülről nyerhet bármilyen értelmet számunkra.

A kiállítás mintha arról szólna, hogy az emberi elme hogyan próbál értelmet találni egy ilyen helyzettel szembesülve, hogyan próbál értelmet adni az ürességnek, ha azzal ilyen kis léptékben, az emberi test és az építészeti tér léptékében találkozik. Háromféle, egymástól nagyon különböző lehetőséget kínál fel számunkra az installáció.

Van egy nagyon konkrét és valóságos utunk, amin bejöttünk, és amin később távozunk, vagyis amelyik magának az épületnek a környező térrel való összekötésére szolgál. Mint útvonal ez nyújt az elme számára a legkevesebb meglepetést, mondhatni ez az a vonatkoztatási pont, amelyik a másik kettőt elhelyezi az elme rendszerében.

Van egy másik, a gipszkarton álfalba installált ajtó mögött kezdődő út, amelyik természetében és érvényességében is teljesen más, mint az előző. Ez egy belső út, az építészeti terek talán legtipikusabb útvonala, amely az épület belső tereinek összekötésére szolgál, s ami épp annyi biztonságérzetet tud kelteni bennünk, mint amennyi szorongást vagy éppen kíváncsiságot is azzal, hogy ezen a téren túl is van valami, ahonnan megfigyelhetnek minket (ahogy azt a régi és új voyeurizmus jelensége mutatja).

Viszont egy ilyen út igazán nem vezet sehova, nem leszünk általa máshol, csak még egy következő ugyanilyen helyiségben, aztán talán még egyben és még egyben, míg teljesen el nem veszünk az egymás utáni partikularitások sorozatában, és esetleg vissza nem érkezünk valahova, ahova az út nem vezethetne, mint Kafka regényeinek virtuálissá váló belső tereiben. Ez egy olyan út, amelyen tulajdonképpen nem haladunk, miközben megyünk rajta. Talán ezért az oka, hogy Koller Margit már eleve lezárta, vagyis álútvonallá tette ezt az irányt.

De ne feledkezzünk meg a harmadik útról sem, mert igenis létezik harmadik az igaz és a hamis reális utakon kívül, sőt, sokszor azt gondoljuk, hogy ez az igazi út, vagy legalábbis az egyetlen valóban rendelkezésünkre álló irány, a képzelet útja. Koller Margit régóta foglalkozik a képzeletnek ezekkel az irreális útjaival, a kiállítás apropóját is ez a bizonyos lépcső szobor adta, egy abszolutizált, önállósított, a talajtól és az épülettől is elszakított puszta útvonal, amely a semmiből a semmibe vezet.

Átmenni valahonnan valahova. Koller Margit szobrászati kutatásának ez az egyik legfontosabb vizsgálódási terepe: hogyan léteznek, és hogyan hozhatók összefüggésbe (ha csak egymásnak ellentmondó összefüggésbe is) ezek az átmenet-lehetőségek a reális, a képzeleti és a szimbolikus tartományaiban és tartományai között? Egyesíthetőek-e ezek a terek, és egyáltalán ugyanannak az egyetlen térnek a különböző látásmódjai és értelmezései-e, vagy - jó kantiánus módon - csupán az elme egymástól független fakultásainak saját terei, amelyek hátteréül csak a semmi, a tagolatlan üresség szolgál? És mi van, ha az egyik vagy a másik?

Lehet, hogy akármi is a válasz a kérdésre, mégsem tehetünk mást, mint hogy rójuk az utunkat végeérhetetlenül, ahogy ő maga járja végeérhetetlenül a lépcsőket Paramnézia című videójában, miközben minket, mint nézőket, az a remény tart a képernyő előtt, hogy valahogy mégis csak összeáll, mert össze kell állnia, ezeknek a nyilvánvalóan teljesen különböző helyeken lévő lépcsőknek a tere egy útvonallá, amelyik elvezet valahonnan valahová.

 

 


(1) Az utóbbihoz lásd Rosalyn Deutsche: Evictions. Art and Spatial Politics. The MIT Press, Cambridge, Mass. - London, 1996.

(2) Marc Augé: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. Műcsarnok, Budapest, 2012. Fáber Ágoston fordítása.

szabad kéz

http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=1089

exindex 2000–2020
C3