Alkalmazott társadalmi művészet a címe Artur Zmijewski 2007-ben megjelent írásának, amelynek magyar fordítása is elkészült a Radikális szolidaritás című kiállítás [1] alkalmával.
A 7. Berlini Biennálé kapcsán az alapkérdés most is ugyanaz, mint Zmijewski írásában: „Van-e a kortárs művészetnek bármi kézzelfogható társadalmi hatása? Van-e a művész munkájának látható és igazolható következménye? Van-e a művészetnek politikai jelentősége – túl azon, hogy némely populisták bűnbakként használhatják?” [2]
Artur Zmijewski kurátor és társai, Joanna Warsa, illetve az orosz Voina csoport a 7. Berlini Biennálét a válaszokra használja. A politikától akar tanulni, ezért meghívja az aktivistákat, az occupy mozgalmat. Az „elfoglalás meghívásra”, „forradalom felkérésre” paradox helyzetet teremt, még akkor is, ha a kurátor egyáltalán nem szól bele, mi történik, mire használják a politikai aktivisták a biennále által nyújtott lehetőséget, fizikai teret.
A biennálét előkészítő kurátori munka sem műterem-látogatásokból, inkább konfliktus zónákba utazásokból állt. Nem is igen van kiállítás, a Forget Fear című kiadvány sem nevezhető katalógusnak, inkább az előkészítő munkát dokumentáló beszélgetések, írások gyűjteménye. Zmijewski úgy fogalmaz, hogy a művészetnek meg kell szabadulnia attól való félelmétől, hogy valódi hatásokat váltson ki.
Egymás mellé teszi Yael Bartana Jewish Renaissance Movementjének (Zsidó Reneszánsz Mozgalom) első találkozóját és a palesztin Key of Returnt (Visszatérés kulcsa), a Jeruzsálembe való visszatérés szimbólumát, vagy a második világháborút követő német kitelepítésekkel foglalkozó mozgalmat (Stiftung Flucht, Vertreibung, Versöhnung), amelynek a Deutchlandhaus ad otthont.
A Forget Fear című kötetben pedig szerepelnek Rafal Zurek Szellemek vonulása című filmjének képei, azaz csíkos tábori ruhába öltözött emberek, akik megakadályoztak egy neo-náci demonstrációt Varsóban. [3] Tomas Rafa film-archívumot hoz létre, demonstrációkról készült videóikat gyűjt, amelyekből a KW Institute második emeletén látható egy összeállítás. Rafa nem tesz különbséget politikai nézetek között, mindent rögzít.
Amikor Artur Zmijewskit kinevezték a 7. Berlini Biennálé kurátorának, sejteni lehetett, hogy a művész-kurátor provokatív lesz, kemény lesz és ellenérzéseket fog kiváltani. A kérdés az volt, hogy olyasvalaki, aki az intézményeket, intézményesített értékeket kíméletlenül kritizálja, egy olyan intézményesített keretben, amilyen a Berlini Biennálé, hogyan őrzi meg radikalitását. Zmijewski hű maradt önmagához, a biennálé pedig a kritikák szerint szakmai körökben közutálatnak örvend.
Beuys szellemét megidézve, a biennálét úgy is lehet tekinteni, mint társadalmi szobrászatot, s a „társadalom szobrásza” most Zmijewski, többen mégis inkább úgy tekintik, hogy a biennálé nem más, mint egyetlen mű, Zmijewski munkája, amelyben mindent és mindenkit saját céljaira használ. A kérdés nemcsak az, hogyan értelmezzük a biennálét, hanem az is, miért utálják ennyire?
Boris Groys budapesti előadását azzal kezdte, hogy épp tanúi vagyunk a művészet-használat átértelmezésének a Berlini Biennálén. Ha az, amit Zmijewski kínál, csupán egy lehetőség a művészet számára, az ilyen váltásokat, ilyen radikális megszállást akkor sem szokás szeretni.
Rögtön az első botrány, még a nyitás előtt az volt, amikor Martin Zet Berlinben élő cseh művész össze akarta gyűjteni Thilo Sarrazin hírhedt művének [4] hatvanezer példányát, hogy abból installációt készítsen. Sarrazin a Németországba betelepült muszlim lakosságot fallal el akarja különíteni, mivel a bevándorlók állítólag képtelenek a beilleszkedésre. [5] A könyv „begyűjtése” és „újrahasznosítása” Németországban azonnal a könyvégetés asszociációját keltette. Zmijewski szerint a szavak beindítják a szunnyadó náci fantáziát, azonnal lángokra és hamura gondolnak, nem tudják elképzelni, hogy a könyvek „átadása”, „begyűjtése”, az Opera előtti téren nem könyvégetésbe fog torkolni.
Nada Prlja pedig szubverzív módon, szó szerint véve a falépítést, a Friedrichstrassén palánkfalat emelt, amely a szegények és a jómódúak negyedét választja el (az utca északi részén elegáns negyed, déli részén pedig szerény bérházak húzódnak, melyekben sok bevándorló él).
Forget Fear [6] – azaz felejtsd el a félelmet, lépj túl rajta. Zmijewski már az Alkalmazott társadalmi művészet című írásában is arról beszél, hogy a művészetnek el kell feledni azt a szégyent, hogy „a hatalmi viszonyok közé keveredett, hogy totalitárius rezsimeket támogatott”, túl kell lépnie ezen a szégyenen és félelmen ahhoz, hogy ismét merjen politizálni, valódi hatásokat kiváltani.
S ehhez Berlin igen alkalmas helyszín, amely nem az áldozatok szenvedésének, inkább az íróasztal melletti bűn helyszíne. Az egyesített új Berlinben, egy újonnan formálódó „emlékezet negyedben” szó szerint nyüzsögnek a múlt különböző szellemei. Emlékművek, emlékmúzeumok sokasága jelzi a múlthoz való visszatérést, s a múlttól való szabadulás vágyát.
Ezért is plántál át Lukasz Surowiec lengyel művész Auschwitz-Birkenauból nyírfacsemetéket Berlinbe. Egyik kritikus szerint a faültetés semmitmondó protokolláris eseményeket idéz fel. [7] Claude Lanzman filmje óta azonban a fa, az erdő nem ártatlan többé, a koncentrációs táborok, a bűn fával benőtt terepét idézi, Surowiec szimbolikusan visszahozza azokat a fákat, amelyeket annak idején a bűntény helyszínének elleplezésére a nácik ültettek a táborok lerombolása után. A faültetés szimbolikus aktusánál is fontosabb azonban a nyelvi tett, a Berlin-Birkenau szóösszetétel létrehozása, amellyel Berlint a bűn álcázott színhelyévé teszi a művész.
A Berlinbe való áttelepedés, gyökér-eresztés a témája Joanna Rajkowska Born in Berlin (Berlinben született) című videójának. Berlin a művészek számára ma szabadságot jelent, különleges hely, ezért jön ide Joanna Rajkowska is, azt akarja, hogy a kis Rosa egész életében azt mondhassa, „Berlinben születtem”. Munkájában a terhesség, reményteli várakozás boldog idejét látjuk, majd a film végére kiderül, hogy később, a három hónapos csecsemő szemében rákos daganatot diagnosztizálnak.
Igencsak kétes, miről is szól ez a munka. Zmijewski szerint [8] Rosa talán nem akarta meglátni azt a várost, amelynek neve a születési anyakönyvi kivonatában szerepel, betegségét a német orvossal szemben a varsói diagnosztizálta, s Rose szemében kelet és nyugat találkozik. Nehezen elfogadható értelmezés, mert Rajkowska munkájának is erről kellene szólnia, de csupán a film végére van odatéve ez az információ, ki-ki kezdjen vele valamit. Lehet, hogy egy csecsemő szemében inkább az a határ van, amelyet nem lehet átlépni.
A Magyarország is kiemelt konfliktuszóna, Bakos Gábor és Juhász Péter a milla képviseletében nyilatkozik a kiadványban, a Krétakör pedig a nacionalizmusról tartott vitát a biennálé eseményeinek keretében. Junghaus Timea, Kócze Angéla, Szász Anna Lujza [9] a berlini befejezetlen roma emlékmű kapcsán van jelen. Az emlékműre Junghaus Timea hívta fel Zmijewski figyelmét, amikor 2011-ben Magyarországon járt, és lett az emlékmű, a megmozdulás, a demonstráció a Berlini Biennálé része.
Az emlékezés helyei az utóbbi évtizedek vitáinak, elméleti munkáinak köszönhetően ma már professzionális intézményekként működnek, nem kell a közfigyelemért megküzdeniük – írja Nora Sterneld, aki szerint az emlékhelyek a kulturális politika elismert helyei lettek, s többé már nem az a kérdés, kell-e egyáltalán emlékezni, inkább az, hogyan kell emlékezni. [10] Vagy mégsem? A túltengő emlékezet mellett olykor a befejezésért is küzdeni kell.
A befejezetlen roma holokauszt emlékmű
Berlin központi helyén, a Brandenburgi kapu és a Reichstag között van egy elkerített terület. Ha az ember nem keresi, észre sem veszi. A hely kísérteties, egyik percről a másikra, a turista forgalomból, a központból kikerülve, az ember ott áll a Holokauszt Sinti és Roma áldozatainak befejezetlen emlékművénél, egy elhanyagolt építkezési felvonulási területen. A berlini biennálé egyik résztvevője, a European Roma Cultural Foundation (ERCF) kezdeményezése annak érdekében, hogy az emlékművet befejezzék. Junghaus Timea kurátor és aktivista, a Roma Bölcsekkel együtt demonstrál itt június 2-án.
1989-ben a General Council of Sinti and Roma feladott egy újsághirdetést, amelyet Helmut Kohl kancellárnak címeztek, s amelyben azt kérték, a készülő emlékmű valamennyi áldozat emlékműve legyen. [11] Eredetileg, amikor 1992-ben a Bundestag határozatot hozott arról, hogy Berlin szívében emlékművet állítanak a holokauszt áldozatainak, még arról volt szó, hogy az emlékmű a holokauszt valamennyi áldozatára fog emlékezni.
Nem így történt. A roma emlékmű története összekapcsolódik a központi holokauszt emlékműével. Az évekig húzódó folyamat, pályáztatás során, a pályázat első sikertelen fordulója után döntöttek úgy, hogy a központi emlékművet a zsidó áldozatoknak szentelik, s a többi áldozati csoportról más emlékművekkel fognak megemlékezni. [12]
Egy ilyen döntés önmagában is rengeteg, részben megválaszolhatatlan kérdést vet fel. Minden áldozat szenvedésére méltó módon kell emlékeznünk, az áldozatok, a szenvedés között nem lehet különbséget tenni. A zsidó áldozatok külön csoportként kezelése azt a veszélyt is magában rejti, hogy a „zsidók elkülönítése” még az emlékezetben is folytatódik, hogy „Németország a zsidókat a Másikként különíti el a kortárs emlékezetkultúrában is”. [13]
De, ismét Nora Sternfeldet idézve, „hogyan lehet a különbözőségről anélkül beszélni, hogy ezt a különbözőséget újratermelnénk?” [14] 1989 után Berlinből új Berlin lett. A Perspektive Berlin [15] csoport mutatott rá a sokasodó emlékművek, az azok iránti igény veszélyeire, arra, hogy az áldozatok között egyfajta hierarchia alakulhat ki, valamennyi áldozat igényt tart saját emlékművére, s egyfajta versengés indul meg a legjobb, legközpontibb, legmonumentálisabb emlékmű állítása érdekében. [16]
Az áldozatok univerzalizálása, egyneműsítése ugyancsak rejt veszélyeket, nevezetesen azt, hogy az univerzalizált áldozattal mindenki könnyen azonosul és felveszi az áldozati szerepet, „az áldozatokkal való azonosulás, a gyász ilyesfajta módja el is rejtheti a bűnösöket. S a német szembenézést ez az univerzalizálás nem segíti.” [17]
Időközben, 2005-ben átadták a központi emlékművet, készült Berlinben emlékmű a holokauszt homoszexuális áldozatnak emlékére, az eutanázia áldozatainak, a roma emlékmű azonban mindmáig befejezetlen. A Brandenburgi kapu két felén, szinte egymással átellenben helyezkedik el a központi emlékmű és a hiátus. Az ember hajlamos szimbolikusnak tekinteni ezt a befejezetlenséget, de vajon minek a szimbóluma ez? Az elfeledett áldozatoké? Az áldozatok közötti különbségtételé? Vagy az áldozati csoportok lobbiereje közötti különbségről volna szó? A Roma Bölcsek és az ERCF nem is erről gondolkodik, ők nem akarnak mást, mindössze elérni, hogy befejezzék az emlékművet. S ezzel csak egyetérteni lehet.
Milyen lesz az emlékmű, ha egyszer befejezik? Romani Rose, a Roma Bölcsek elnöke három művészt hívott meg 2000-ben, hogy készítsen tervet a roma emlékműhöz. [18] A meghívottak közül csak Dani Karavan izraeli művész, számos helyspecifikus, köztéri emlékmű alkotója nyújtott be tervet. [19] Karavan annak idején a központi holokauszt emlékműhöz is nyújtott be pályázatot, amely sárga virágokból összeálló hatágú dávidcsillag lett volna. [20]
Dani Karavan befejezetlen roma emlékműve egy fekete, mély kút, amelynek közepéből majd egykor virág nyílik, amit naponta cserélnek, frissítenek. A medence körül felirat fut, németül és angolul, sorok Alexandro Spinelli Auschwitz című verséből. Az emlékműhöz kapcsolódik még egy felirat, s a szöveg [21] ugyancsak viták tárgya volt.
A befejezetlenség oka többek között a vita a város, majd a kormányzat és a művész között, részben a kért és nem biztosított anyag, másrészt anyagi, elszámolási kérdések miatt. A vita azonban semmiképpen sem lehet a befejezetlenség elegendő oka, hiszen Európa meggyilkolt zsidó áldozatainak központi emlékműve is heves viták közepette született meg, olyannyira, hogy egy ponton azt javasolta valaki, hagyják üresen az egész helyszínt és csak annyit írjanak ki: „Ez Németország holokauszt emlékműve. Tizenkét éven át vitatkoztunk rajta és nem találtunk megoldást.” [22]
A Roma Bölcsek vezetője egy izraeli művészt kért fel a roma emlékmű elkészítésére. Csak feltételezem, hogy azért, mert a művész ebben a műfajban járatos, tapasztalt, garancia az ún. esztétikai minőségre. Talán egy roma művészt is fel lehetett volna kérni. Nem azért, mert feltétlenül ugyanabból az áldozati csoportból kell kikerülni az emlékmű készítőjének, mint akiknek az emlékmű készül, hanem azért, mert itt maga a folyamat legalább olyan lényeges, mint a végeredmény, a folyamat pedig láthatóságot biztosított volna a roma művésznek vagy művészeknek, a nyilvános vita, a demonstráció pedig a holokauszt elfeledett áldozatainak. A romák elleni támadásokról készített erőszak-kronológia szomorúan aktuális része az emlékműnek.
A roma aktivisták az emlékmű befejezését szeretnék elérni, a Berlini Biennálé számukra láthatóságot biztosít, a művészet intézményes keretei a politikai aktivizmust támogatják. Zmijewski projektjébe nem a befejezés, nem maga az emlékmű, hanem az akció, a demonstráció illik, amely rámutat egy újabb neuralgikus pontra, konfliktus-teli helyszínre. A befejezetlen emlékmű kapcsán létrejövő demonstráció politikai aktivizmusként működik, miközben a demonstráció célja a holokauszt emlékműveknek nagyjából az utóbbi két évtizedben kialakult ikonográfiáját, esztétikáját idéző műalkotás.
Magának az emlékműnek, az emlékmű műfajának problémái, amelyek az Eisenman-féle központi emlékmű kapcsán is felmerülnek, [23] itt háttérbe szorulnak, legalábbis egyelőre. Minden emlékmű a saját történetének emlékműve is, [24] s ez is egyszerre lesz az áldozatok emlékműve, s annak is, hogy a roma áldozatok utódai, a roma aktivisták immár ki tudják harcolni Berlinben a saját emlékművüket.
Lengyelek és németek
Ez a biennálé semmilyen értelemben nem kortárs művészeti seregszemle, még csak nem is egy metszet, inkább események két hónapon át folyó sora. Zmijewski valóban provokál, de ha ennél a megállapításnál megállunk, az nem több, mint a diszkreditálás egyszerű eszköze. Tagadhatatlanul nagy a lengyel hangsúly, a lengyel művészek jelenléte a biennálén (a már említettek mellett egyebek között, ott van még Pawel Althamer a rajzolók világkongresszusával, vagy a biennálé keretében az 1945-ös berlini csatát újrajátszó Maciej Mielecki & Reenactment csoportja).
A Forget Fear kötet egyik legizgalmasabb beszélgetése Zmijewski és Dorota Sajewska [25] között a lengyel-német viszonyról szól. Ebben a beszélgetésben Zmijewski azt mondja, hogy a német identitás meghatározása a kizáráson alapul, pontosan meghatározzák, kikkel nem azonosak, kikkel nem identifikálják önmagukat. Egy lengyel már a jelenlétével is kérdéseket vet fel. „Valami olyasmit jelenítek meg számukra, amit nagyon is jól ismernek. Úgy viselkedem, mint valami megszállott ország embere, egy szolga, emberi tárgy […] Identitásuk néma részét testesítem meg, ők pedig az én identitásom néma részeit. Jelenlétem egy képzeletbeli utazás számukra Lengyelországba, Auschwitzba.” [26]
Ez Zmijewski válasza: a túlburjánzó emlékezet és a szinte mazochista önvizsgálat része az összefonódott lengyel-német történelmi múlttal való kölcsönös foglalkozás.
[1] Radikális szolidaritás. Artur Zmijewski kiállítása. Trafó Galéria, 2008. január 25–március 2. Kurátor: Erőss Nikolett. Alkalmazott társadalmi művészet. Ford. Erhardt Miklós. Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Trafó Galéria
[2] Alkalmazott társadalmi művészet, i.m. 3. old.
[3] 2010 novemberében egy radikális neo-náci demonstrációval szemben, Varsó történelmi központjában negyven ellen-tüntető lépett fel, gyerekek, férfiak, nők, csíkos koncentrációs tábori ruhába öltözve zárták el a mellékutcákat. A rendőrség olyannyira megdöbbent, hogy az „auschwitzi foglyok” könnyedén átmentek a rendőrségi blokádon, a rendőrök nem akadályozták őket semmilyen módon, mintha láthatatlanok lennének, szellemekként közlekedtek, és ily módon akadályozták meg a neo-náci tüntetést. Rafal Zurek filmje: Szellemek vonulása (The Ghost March, 2010, november.)
[4] Deutschland schafft sich ab (Németország felszámolja magát). Deutsche Verlags-Anstalt, München, 2010
[5] Angela Merkelnek azzal a kijelentésével összhangban, hogy a multikulturalizmus csődöt mondott. http://www.bbc.co.uk/news/world-europe-11559451
[6] Artur Zmijewski and Joanna Warsza (szerk): Forget Fear. 7th Berlin Biennale for Contemporary Art. KW Institute for Contemporary Art – Verlag der Buchhandlung Walther König, 2012
[7] Ana Teixeira Pinto: 7th Berlin Biennial. April 27, 2012 http://www.art-agenda.com/reviews/7th-berlin-biennale
[8] Sajtóanyag
[9] Írások a a roma emlékműről: Nagy Gergely: A berlini intervenció, avagy a befejezetlen múlt. http://tranzit.blog.hu/2012/04/17/a_berlini_intervencio_avagy_a_befejezetlen_mult Szász Anna Lujza: Nincs itt semmi látnivaló? Élet és Irodalom, LVI. évf. 20. sz. 2012. május 18.
[10] Nora Stermfeld: Memorial Sites as Contact Zones. Cultures of Memory in a Shared/Divided Present. eipcp european institute for progressive cultural policies 12 / 2011. http://eipcp.net/policies/sternfeld/en
[11] Karen E. Till: The New Berlin. Memory, Politics, Place. University of Minnesota Press, Minneapolis, London, 2005. 126. old.
[12] James Young, a holokauszt emlékművek szakértője, a bizottság tagja írja le azt a folyamatot, ahogyan megszülettet a döntés, hogy az emlékmű csak a zsidó áldozatoknak szól, ugyanakkor a holokauszt más áldozatainak is méltó emléket kell állítani, és erősíteni kell az emlékhelyek szerepét is. James Young: At Memory’s Edge. After Images of the Holocaust in Contemporary Art and Architecture. Yale University Press, New haven and London, 2000. 191-216. old.
[13] Karen E. Till, i. m. 188. old.
[14] Nora Sternfeld, i. m.
[15] Ld. Karen E. Till, i. m. 126. old.
[16] U.o.
[17] U.o.
[18] Itt köszönöm meg Junghaus Timeának a beszélgetést, valamint az emlékművel kapcsolatos információkat.
[19] Többek között: Passages – Hommage a Walter Benjamin. Ld még: [20] Young: At Memory’s Edge, i. m. 205. old.
[21] Vagyis, a roma közösségek számára elfogadhatatlan, hogy a cigány, „zyagauner”, szó szerepeljen rajta, amely németül rendkívül negatív konnotációval bír.
[22] Idézi Karen E. Till, i. m. 170. old.
[23] Renata Stih és Freder Schnock például azt kifogásolja Eisenman művében, hogy az megmondja a nézőnek, mit kell gondolnia, hogyan kell éreznie. A két művész a public art mellett teszik le a voksukat, olyasmit akarnak megtapasztaltatni az emberekkel, ami kizökkent, szembesít az elhallgatott, tudat alá nyomott múlttal. New Berlin, i. m. 167. old.
[24] James Young: Az emlékezet szövete. Enigma, X. évf. 2003. 37-38. sz. 171-197. old.
[25] A Topography of Identity. Dorota Sajewska in conversation with Artur Zmijewski. In Forget Fear, i. m. 286-298. old.
[26] Forget Fear, i. m. 295. old.