exindex
flex | archívum | az exindex szerzői

Gróf Ferenc

"Poubelle Capitaliste"
avagy Thomas Hirschhorn turmixgépe

 

A Point d'ironie* àgnes b. és Hans-Ulrich Obrist gondozásában, százezres példányszámban megjelenő hibrid-periodika. Az évente hat alkalommal jelentkező, A3-as, színes, rotációs termék minden példányát más-más művész jegyzi. Természetesen igen illusztris a névsor: Douglas Gordon, Gilbert&George, Roni Horn, Gabriel Orozco, stb. Az "Iróniajel" 23-ik száma Thomas Hirschhorn keze alól került ki: a művész két évvel ezelőtti Spinoza-projektjét remixelte, egy "alternatív" dokumentáció formájában. A kiadvány a Documenta 11 előszele, miután a főkurátor, Okwui Enwezor szeptemberi bejelentésében Hirschhornt jelölte meg az első számú kiválasztottként. Ezen bejelentés pár nappal a WTC tragédia után történt, felvezetve egy "komoly paradigmaváltás" (major shift in paradigm) lehetőségét firtató, öt részből álló előadássorozat ismertetését, mely a kasseli eseményben teljesedik ki. (Platform 1: Democracy Unrealized - Bécs, Akademie der Bildenden Künste; Platform 2: Experiments with Truth - New Delhi; Platform 3: Créolité and Créolization - St. Lucia, 2002, január; Platform 4: Under Siege: Four African Cities - Lagos, 2002, március; végül a Documenta11, mint az ötödik platform, mely június 8-án nyitja meg kapuit.)

Thomas Hirschhorn (1957, Bern) immár másfél évtizede Párizsban él. 2001-ben neki ítélték az újonnan alapított Duchamp-díjat (lásd Cserba Júlia tudósítását), mely a frankofón képzőművészet támogatását tűzte ki céljául (ha felnő, amolyan francia Turner Prize-szerűség szeretne lenni). Az egykori svájci designer-növendék jó pár lépcsőfokot ledarált a szamárlétrán 2000-2001 folyamán - nem akármilyen tempóban dolgozik. "I am an artist, worker, soldier."** Művész vagyok, munkás, katona. Riasztó ön-definíció, de a hiperaktív művész-gép termelékenységi mutatóit nézegetve beleegyezően bólintunk - legyen meg a te akaratod, bár más kultúrkörökben egész egyszerűen sztahanovistának hívnának. A karriergörbe tehát felfelé görbül - de nem véletlen a megnövekedett érdeklődés Hirschhorn munkája iránt. Az elmúlt pár évben beindult fermentáció (lásd a körpanorámát Seattle-től Genováig, valamint NY City-től Kabulig) szép lassan visszacsempészte a művészet karrier-formáló tényezőinek homloklebenyébe a Beuys halálával szinte teljesen feledésbe merült, poszt-68-as nyavalygásnak minősített ideákat. A "világszintű beszarás"*** felerősítette a "lokális" emésztési görcsök vissza-visszatartott lökéseit, noha a megtisztulás lehetősége továbbra is igen távolinak tűnik. Nincs gyógyír. Az a mentális zűrzavar, az az opportunista bűntudat a hajtóereje Hirschhorn aktivizmusának is, mely mindannyiunkat terhel - akár beismerjük, akár nem - és melynek egyetlen (nem morális, pusztán pszichomotorikus) feloldása a munkaterápia. Legalábbis Hirschhorn ezt a receptet írja fel minden érdeklődőnek. Dolgozni = kérdezni. Még többet dolgozni = még többet kérdezni. A kérdések további kérdéseket, esetleg részmegoldásokat szülnek, melyek kiegészítésre, magyarázatokra szorulnak, ami újabb és újabb kérdések felbukkanását eredményezi. Pillanatok alatt burjánzó dzsungel támad minden egyes feltett kérdésből - megállás nincs.

Ez a kérdést kérdésre halmozó lavina-effektus követhető végig Hirschhorn eddigi munkáiban. A sziklás tengerparton kornyadozó, 89-ben keltezett, "REALITE" feliratú tábla lehetett a pillangó szárnycsapása, mely egy előre meg nem jósolható folyamatot indított el. Tíz év leforgása alatt a cingár kartontáblából burjánzó karton-alufólia-ragasztószalag-újságpapír gyár épült fel, melynek "elszabadult" futószalagjáról egyre nagyobb gyáregységek fordulnak le. Látszólag megegyező folyamat a kolonizációs, globalizációs vírus-tendenciákkal, holott éppen ezen tendenciák kritikája áll kitüntetett helyen Hirschhorn alapvetései között. Mielőtt az a téveszme alakulna ki bárkiben, hogy egy újabb "világmegváltó" artista apoteózisát olvassa beavatott bértollnoka jóvoltából, gyorsan tegyük rükvercbe a járgányt.

Hirschhorn az efemer anyagokból - a csomagolástechnika legolcsóbb termékeiből, azaz kartondobozból, alufóliából, barna ragasztószalagból - összeállított műtárgyait következetesen a "szobrászat" kategóriájába sorolja. Szobrok, holott terebélyes tákolmányai videókkal, újság-kivágásokkal, gyakran könyvtárnyi irodalommal megtámogatott, igen komplex struktúrák. Próbáljuk meg szétcincálni ezeket az amúgy is esetlegesen összefércelt elemekből álló rizómákat, talán felfejthetjük létrehozásuk mozgatórugóit. Hogy kerül egymás mellé Deleuze és egy méteresre hízlalt Rolex? Mit keres Rosa Luxemburg összefirkált Boss hirdetések között? Mi köze "letűnt korok" totalitárius művészetének Spinozához, Koszovóhoz és az Adidas termékcsaládhoz?

"Energy, yes! Quality, no!"
"Energia, igen! Minőség, nem!"

A legelső, legszembetűnőbb jelenség Hirschhorn műveit szemlélve a szuper-barkács: a golyóstollal, spray-vel megzúzott képeket, karton-konstrukciókat fürtökben lógó ragasztószalagok és összegyúrt alufólia-liánok láncolják egymáshoz - kész csoda, hogy dacolnak a gravitációval. Ez elsősegély-művészet: benyomunk egy injekciót, katétert a vénába, már a vákuum-matracon is az ürge, oxigént az arcába, sziréna bekapcsol - a leszakadt lábat meg majd helikopterrel küldjük utána. Nincs idő a vacakolásra, rohamtempó. A MERZ- és FLUXUS-esztétika re-aktiválása folyik, már-már rokokó intenzitással. A legkülönbözőbb sajtótermékekből, divatmagazinokból, sport- és napilapokból kitépett, szakadt kartonlapra felhányt, brutális firka-tipográfiával keretezett manöken-portrék, aktuál-politikai riportázsok, reklám-kollázsok letagadhatlan letéteményesei a schwitters-i vonalnak, miközben a szubkultúrák bulvárlapjaiból, a fanzine-ekből ismerős vizuális világ is visszaköszön. Ez bizony a jó öreg punk "trash"-zúzdája. A szanaszét fénymásolt lapok, a filctoll, a marker "igénytelensége", anti-esztétikája természetesen nem mentes némi rafinériától. A kollázsok értetlen ál-naivitása ráduplázik a hisztérikus imázsra - visszajátszott labda, majd másodperceken belül öngól. Kinek lehet hinni? Hol ér véget a kamuflázs, ha itt ér véget a valóság? Mi a különbség egy intelligens, művelt ember ál-butasága és egy félművelt IQ-sérült okoskodása között?

A "minőség", a formai megmunkáltság kvalitásának kérdése a Fluxus után négy évtizeddel közhely-pukkantgatásnak tűnik. Egyszer már bizonyítottnak látszott, hogy képzőművészeti, plasztikai értékkel nem csupán a szépen lealapozott vászonra felvitt pigment, avagy a kellő körültekintéssel megmunkált márvány bírhat, hanem akár az akváriumban úszkáló gépzsír is - ha megfelelő művészi intenció szerint úszkál. Mégis, újra és újra le kell porolni, fel kell mutatni ezeket az "eredményeket" - talán a megfelelő ideig végzett sulykolás, mint a klasszikus porosz pedagógia eszköze, idővel helyére borzolja a "bojszokkal" rémisztgetők agykérgének tükörsima felszínét. A perfekcionizmus kapcsán álljon itt egy idézet Eörsi Istvántól:

"[...]Gombrowicz tehát ott ül a páholyban, és hallgatja a boszorkányos zongoristát, illetve hallgatná, ha nem volna ennyire boszorkányos. "Tulajdonképpen senki sem tudta, hogy mit játszanak, mert a zongorista tökélye lehetetlenné tette, hogy Brahmsra koncentráljunk, és Brahms tökéletessége eltérített a zongoristától. A művészet csaknem mindig erősebben hat rám, ha tökéletlenül, véletlenszerűen és töredékesen érkezik el hozzám, ha bizonyos mértékig csak jelzi a jelenlétét, és lehetővé teszi, hogy valamiféle ki-nem-elégítő tolmácsolás közvetítésével átéljem. Jobban kedvelem azt a Chopint, aki az ablakon át bukdácsol ki az utcára, mint azt, aki a koncertterem színpadáról ezernyi műfogásba öltöztetve hallható." Mindebben feltehetően sok a túlzás, Gombrowicz borsot tör a sznobok és a steril esztéták orra alá, és élvezi az elképzelt hatást. De ami a perfekciót mint művészi célkitűzést illeti, csak egyetérthetek vele. A tolmácsoló művész - zenész, rendező, színész - a tökéletességre törekedve a művészetet technikai problémává degradálja. A tökéletesség mint legfőbb igény kiküszöböli minden igazi művészi vállalkozás nélkülözhetetlen elemét, a kockázatot, és a művészi anyagot nem a kor kihívásaival, hanem csupán belső követelményeivel konfrontálja."****

Hirschhorn szavaival: "karton vagy márvány? nem mindegy?" - amihez azért fűzzük hozzá, hogy az efemer anyagok használata felkiáltójelként jelzi, hogy az illető távoltartja magát a monumentalitásra törekvők, az örökkévalóság oltárán áldozók táborától. Hirschhorn kiállításai az utóbbi években kifejezetten nagy méretűek - mint például a World Airport (1999, Velencei Biennálé és 2000, Chicago), vagy a Jumbo Spoons and Big Cake (2000, Chicago) című projektek - de sohasem monumentálisak. Nem mozdul ki az emberi léptékből, tárgyhalmazai mind "hand made" produktumok.

"A utopia is something to aim for, a project, a projection. It is an idea, an ideal. It is right, it is wrong. Art and making artwork are utopian. But a utopia never works. It is not supposed to. When it works, it is a utopia no longer."

A közéleti szereplők, utópikus nézeteikről ismert történelmi alakok direkt megjelenítése és vegyítése a konzumkultúra ikonjaival, fogyasztási cikkek mamut-verzióival a politikai karikatúrák, vizuál-pamfletek határterülete felé csábítanak. Az ellentét-párok játékával zsonglőrködő művész-humorista kíméletlen szarkazmusa villan fel William Hogarth (1697-1764), James Gillray (1756-1815), majd Daumier, valamint az Inkoherensek műveiben. Az aktuális problémák iránt érzékeny, politizáló művész alakja nem az avantgarde találmánya, hisz a XX. század első felében a "művészi" politizálás első sorban a jobb-, avagy a baloldal szekértáborába való becsatlakozást jelentette - az avantgarde-utópia nem nézte el az "individuális elhajlást". A jobb és a bal könyörtelen párharca, a totalitárius szisztémák okozta katasztrófák máig ki nem hevert, fel nem dolgozott tragédiája szülte világra a propaganda-művészetet is. Ha párhuzamba állítjuk Heartfield antifasiszta fotómontázsait és Gustav Klucis sztálinista kulisszáit, plakátjait - mint elkötelezett baloldali művészek munkáit - eleve elrendeltnek definiálhatjuk azt a meghasonlottságot, amivel manapság is küzd a magát "idealistának", ne adj'isten "utópistának" definiáló publikum.

"Less is less, more is more."
"A kevesebb az kevesebb, a több az több."

Hirschhorn két alapvető csoportba osztja munkáit: oltárok és pavilonok. A pavilonok és a "reklám-építészet" egyéb tereptárgyai (kioszkok, üzlethelyiségek, trafikok, kirakatok, kocsmák) több szálon kapcsolódnak Hirschhorn praxisához. Természetesen nem a marketing-formálta design jegyében működő shopok, show room-ok, hypermarketek világa az előkép, sokkal inkább Párizs "off-site" kerületeinek bazár-kavalkádja, ahol az arab, kínai, afrikai kereskedők reál-funkcionalizmusa dominál. Olcsón előállított cuccok minél olcsóbban, minél nagyobb minőségben, a lehető legoptimálisabb helykihasználás mellett. Egy kínai ruházati szaküzlet kirakatában nem egy szál kirakatbábu mereng, szerényen visszafogott szpot-fényben, hanem az összes áru egymás hegyén-hátán, ami csak fellelhető a raktárban. A plafonig megrakott polcokon, egymásra halmozott tárlókon mobiltelefontól harisnyáig, öngyújtótól a háztartási giccsekig minden fellelhető - korántsem a "less is more" esztétika jegyében tálalva. Ami sok, az sok.

A Skulptur Sortier Station (kb.: Szobor Szortírozó Állomás), mely az 1997-es münsteri szobrászati projektre készült, majd a Pompidou Központ tulajdonaként a Stalingrad metróállomásnál lett kiállítva 2001 májusában, Hirschhorn pavilonjainak legtisztább formája. A 10*3*2,5 méteres kartonból, fából összetákolt, nejlonnal borított téglatest tíz kirakatot foglal magában. Lényegében minden kirakat egy-egy külön kiállítás, de egyetlen műtárgyként működnek, jól példázva a hirschhorni kollázs-logikát. Az egyes kirakatok között nincs hierarchikus sorrend, mint minden rendes vásári bódé, szabadon áll az utcán, szabadon körüljárható. Érdemes egy pillantást vetni a meghívóra is, mely Hirschhorn "no-budget" nyomdatermékeinek minden jellegzetességét magán viseli.

A kirakatok "tartalomjegyzéke" a következő:

01. Rudolf Haizmann szobor-rekonstrukció (Alumínium fóliából és kartonból készített absztrakt szobor, melynek eredetije az 1937-es, müncheni Entartete Kunst kiállításán volt látható. Rudolf Haizmann egyike volt azon kétszáz művésznek, akiket a nácik zsidó, vagy bolsevik agitátorként bélyegeztek meg. Haizmann eredeti művéről csak egy-két fotó maradt fenn, melyek ezen a kiállításon készültek.)
02. Marlboro videó (Egy férfi hiábavaló küzdelme, hogy Marlboro-dobozokból oszlopot építsen - az építmény állandóan összedől.)
03. Robert Walser és Emmanuel Bove Díj (Két fiktív művészeti díj rekvizítumai. A svájci Walser és a francia Bove poétikája Hirschhorn személyes kedvencei közé tartoznak.)
04. Otto Freundlich videó (Freundlich 1944-ben esett áldozatául a náci terrornak - munkáinak nagy részét megsemmisítették. A kamera körkörösen, megállás nélkül pásztázta egyik köztéri plasztikáját.)
05. Sztalagmitok és sztalagtiták (Alumínium filamentumok közé illesztett turista-szuvenírok)
06. Sportkupák (Kartonból kivágott és alumíniummal borított trófeák)
07. Kék és piros könnyek (mamuthere méretűre nagyított könnycseppek előtt egy videó: zokogó nő mű-könnyekkel)
08. Alumínium logók (Méteres átmérőjű logók: Mercedes, Volkswagen, Chanel, valamint Peace and Love, azaz a hippi-korszak béke-jele.)
09. Szoborgyűjtemény (Kartonra kasírozott reprók a művészettörténet emblematikus szobrászati emlékeiről, melyek több polcot elfoglalnak, teljesen véletlenszerű rendszerben.)
10. Kunsthalle makett (Egy kortárs művészeti galéria makettje, melynek falán az "aktuális" kiállítás képeit, T.H. kollázsait láthatjuk. Illusztrációként egy önálló, azaz nem a Station részeként szereplő Kunsthalle-t mutatunk be.)

A mindennapi, és ezáltal váratlan helyszínek kiválasztása a kezdetektől fontos momentuma Hirschhorn munkáinak. Kiállított már egy Toyota-furgon rakterében, folyosókon, lépcsőházakban, kukák között, útszélen (ahol többször szinte felismerhetetlenek maradtak a szintén "útszéli" matériákból álló műtárgyak), kocsmában. Például a "Huszadik század szuvenírjei" című munkáját Párizs egyik külvárosának piacán realizálta. Az "ad hoc" helyszínválasztás átvezet minket az oltárok, emlékhelyek kategóriájába. A Skulptur Sortier Station részeként is szerepelnek olyan művek, melyek valamely Hirschhorn által favorizált művésznek állítanak emléket (Freundlich, Bove, Walser). Hirschhorn különbejáratú pantheonjában rengeteg név szerepel, elsősorban művészek, filozófusok, akiket vagy saját munkája szempontjából, vagy "civilizációs hatékonyságuk" alapján választott ki - ide tartozik például Deleuze, Spinoza, Gramsci, Bataille a filozófusok, míg Mondrian, Raymond Carver, Emil Nolde, és még sokan mások a művészek táborából.

Az emlékhelyek, avagy Hirschhorn terminológiáját alkalmazva, az oltárok sorozatához Diana hercegnő párizsi "sírja" adta az alapötletet. Diana, mint azt a napisajtó híradásai az egész világgal megismertették, egy közúti baleset során vesztette életét Párizsban. Angliában temették el, de a mai napig hódolóinak tömege zarándokol el a haláleset helyszínére, egy több sávos aluljáró mellé, ahol történetesen egy régebbi, a "Szabadság lángja" címet viselő köztéri szobor áll. A gyászolók már a baleset hajnalán ennél a szobornál helyezték el virágjaikat, leveleiket, koszorúikat, személyes emléktárgyaikat - Diana-oltárrá transzformálva át a francia köztársaság eme szimbólumát. A Sculpture Direct című Hirschhorn munka (Galerie Chantal Crousel, 1999) ezt az "interaktív kenotáfiumot" ültette át egy galéria terébe. Ezen "direkt szobrászat" jegyében oltárait mindig valamilyen félreeső helyre állítja, mondván "a jelentős emberek sem egy tér közepén halnak meg". Az oltárokra (Raymond Carver oltár, 1999 - Otto Freundlich oltár, 1998 - Ingeborg Bachmann oltár, 1998 - Piet Mondrian oltár, 1997) mindig kerül virág, gyertya is ég, köszönetnyilvánító feliratok sorozata szegélyezi a műveikből összeállított kollázsokat (Merci Piet! Go Piet! Thank you O.F.!, stb.) és áldozati állatként néhány plüss játékszer is előkerül.

Hirschhorn munkáiban szerves folytatásra lelt az Allan Kaprow által definiált "assemblage&environment", de sok formai hasonlóságot találhatunk Oldenburg korai műveivel, elsősorban a "The Store" című, 1961-es művével (bár T.H. radikálisan elutasít mindenfajta összehasonlítást a neves popművésszel, mondván Oldenburg a konzumkultúra banalitását emelte piedesztálra, amit ő csak kritizálni képes). A kortárs ezermesterek közül mindenképp ki kell emelni az amerikai Jason Rhoades, az ír Malachi Farrell és a kínai Wang Du nevét, mint aktuális referanciapontokat. Mindannyiuk művészetére jellemző egyfajta "realitásból" táplálkozó kollázstechnika, mely révén az egyes mű-részletek olyannyira atomizáltak és egyben olyan bonyolult belső kapcsolódási rendszerrel bírnak, hogy fáradságos utómunkálatok során sem állhatnak össze egységes képpé. Akár a repülőgép-katasztrófák után hangárba kerülő roncsdarabok, melyek minden egyes apró részlete különleges jelentőséggel bír a katasztrófa okainak kiderítésében. A belügyi szervek szakemberei - miután az összes roncsfecnit valamilyen, csak általuk átlátott rendszer szerint katalogizálták, majd a hangár padlóján installálták - megkezdik a nyomozást. Ha megmaradt a fekete doboz, talán könnyebb dolguk van, de ha az is darabjaira hullott, és általában ez a helyzet, marad a szinte soha véget nem érő puzzle-játszma.

Párizs, 2002.01.01.

--------
jegyzetek
--------

* A "Point d'ironie" - azaz "irónia pont, avagy iróniajel" - Alcanter de Brahm kiegészítése volt a helyesírási (központozási) jelek rendszeréhez: a kérdő- és felkiáltójel mellé javasolta felvenni az "iróniajelet" is, ami lényegében egy tükrözött kérdőjel lett volna. Funkcióját az e-mail kis "smiley"-ja elevenítette fel - pontosvessző + zárójel, azaz ;) és ennek milliónyi variációja.

** Az angol nyelvű idézetek a Thomas Hirschhorn: Jumbo Spoons and Big Cake, The Art Institute of Chicago; Flugplatz Welt / World Airport, The Renaissance Society at the University of Chicago. 2000. The Art Institute of Chicago kiadványból származnak.

*** lásd: Beszélgetés Várnagy Tiborral és Erhardt Miklóssal - exindex.c3.hu

*** Eörsi István: Időm Gombrowiczcsal.
1990. DECEMBER, Első bejegyzés, A PERFEKCIONIZMUSRÓL.
Elektronikus kiadás a Pesti Szalon Könyvkiadó jóvoltából. Magyar Elektronikus Könyvtár

-------
linkek
-------

http://www.arndt-partner.de/artists/hirschhorn/hirschhorn.html

http://thegalleriesatmoore.org/hirschhorn.shtml

http://www.artcontent.de/skulptur/97/hirsch/

http://balkon.c3.hu/balkon_2001_03/hirschhorn_text.htm

Cargo and Cult: The Displays of Thomas Hirschhorn
by Benjamin H.D. Buchloh. ARTFORUM, November 2001 -> http://www.artpool.hu/Kaprow/HappAzuj1.html

Parkett No. 57, 1999/2000 -> http://www.parkettart.com

Wang Du -> http://www.wangduonline.com/

Jason Rhoades -> http://www.davidzwirner.com/artists/Jason_Rhoades/works.html

Malachi Farrell -> http://www.galeriexippas.com

 

2002. január 9.
^
PRINT
exindex 2000-2008
C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány