A terek pszichológiája

Jane and Louise Wilson kiállítása - De Appel, január 23 - március 14-ig

A videó- és fotómunkáikban egyaránt markáns vizuális nyelvet kiépítő, atmoszférikus és teátrális terektől terhes munkásságukról híres brit ikerpár nagylélegzetű kiállítással debütált a holland fővárosban. A kiállítás, amely a De Appel mindhárom emeletének termeit betölti, a művészpár elmúlt 10 évének munkásságából válogatott, igen impresszív képet adva Wilsonék szinte monomániás kutakodásáról, amely az emberi psziché sötét zugaira irányul.


Jane és Louise Wilson 1989 óta dolgoznak együtt. A brit művészeti életbe nagy vihart kavart diploma-kiállításukkal robbantak be, amelyen – bár különböző művészeti iskolákban tanultak – mindketten ugyanazt a két fekete-fehér fotót állították ki.
Az egyik felvételen a művészek mintha kollektív öngyilkossági aktus közben lennének „lekapva”: egyikük éppen egy akváriumba nyomja a fejét, melybe a másik egy kancsóból vizet tölt, miközben nyakára kötél tekeredik. A fotó párdarabján a helyszínt látjuk a vészjósló kellékekkel, de már hőseink nélkül, az esemény előtt … vagy után.
E munkájuk a gótikus irodalom, a borzongás és misztikum iránti vonzódásuk korai példája, nem véletlen, hogy egyik interpretátoruk egyenesen a rémregény (gothic novel) irodalmi hagyománya és a Blair Witch Project pszichológiai hatásmechanizmusai felől közelíti meg tevékenységüket. [1]

A megváltozott tudatállapotok és kibillentett észlelési helyzetek szisztematikus kutatásának bemutatására a jelen kiállítás más korai műveket is előhúz. Ilyen például a Hypnotic Suggestion (1993) című videómunkájuk – korai próbálkozásuk egy új médiumban való megnyilatkozásra -, amely első bemutatója, az 1995-ös British Art Show alkalmával ugyancsak nagy publicitást kapott. A testvérpár mélykék bársonnyal borított fal előtt, egy-egy bőrfotelben ülve látható, amint éppen hipnotizálják őket. A terapeuta háttérből beszűrődő monoton hangja és az „elvarázsolt”, csukott szemű ikerpár robotszerű, parancsszóra elvégzett lassú mozdulatai a prezentáció dokumentarista szikársága ellenére vészjósló feszültséget szülnek. A videó szuggesztív költői metaforája az összetartozás és magány bonyolult szövedékének: amint a hang arcuk megérintését kéri, ők egymás arca felé tapogatóznak.

Construction and Note (1992) című munkájuk is egy pszichológiai kísérlet végeredménye, amely egy bűntett fiktív helyszínének rekonstruálását célozza. Ebben már benne rejlik Wilsonék későbbi alaptémájának előrevetülése: annak kérdése, miként tudnák ezeket a narratívákat pusztán építészeti terekkel reprezentálni. Mit is sugall egy tér, milyen asszociációs sorokat indít el, és miféle emlékeket idéz meg? Mint ők maguk írják, a lehető legegyszerűbben: „…a terek pszichológiájának leírásával foglalatoskodunk…”
Jane és Louise Wilson videoinstallációi nemcsak hatalmas érzelmi töltésű belső tereket képesek megidézni, hanem a képsorokat jellemző erőteljes képkivágatokkal, kameramozgással, precíz vágásokkal – és a monumentális kettős projekción alapuló installálás révén – szinte benyelik, bekebelezik a nézőt.

Munkáikban olyan vészterhes történetekkel és eseményekkel megterhelt helyszíneket választanak, mint a stázi volt börtöne (Stasi City, 1997), a Greenham Common (Gamma, 1999) – az USA Berkshire-beli, mára kiürült katonai bázisa – vagy üres ipari komplexumok, aluljárók…

A hol csendtől, hol monoton morajlástól átitatott teátrális kompozíciókban az építészeti terek általában elhagyatottak, emberi jelenléttől mentesek. Máskor a művészek maguk jelennek meg a hatalmas falak között és furcsa, az épület eredeti funkciójához csak áttételesen köthető, szürreális – vagy kvázi rituális – mozgássorokat adnak elő. Wilsonék a feszültségteremtés mesterei; nemcsak a klasszikus filmes hagyományra támaszkodnak – Hitchcocktól Kubrickig a mozgókép nagy borzongatóit idézve meg -, de a dokumentumfilm szikár nyelvezetével is ötvözik mindezt.

Munkáik mostani átfogó prezentációján végigtekintve egy olyan erőteljes műegyüttes rajzolódik ki, amelyben az alkotók állhatatosan, szinte monomániásan kutatják kollektív fóbiáinkat és szorongásainkat. Megtalálták elnyomott emlékeink felszínre hozásának legalkalmasabb eszközét, bár néhol azt gyanítom, nem is a látottak zavarják össze tér és időérzetünket az álom furcsa állapotát idézve, mint inkább az a sajátos fizikai helyzet, amelybe az installációk invitálnak: a hatalmas projekciók körbefogó villódzó fényei, a morajló hangok és maguk a méretek.


1 Gilda Williams: Jane and Louise Wilson int he light of Gothich Tradition, in: Parkett, 2000/58. 15-18.o.