exindex
szabad kéz | archívum | az exindex szerzői

Molnár Edit:

Fáradtság kontra szenvedély
Hangulatjelentés a partik Velencéjéből

 

Csak miután kiálmélkodtuk magunkat a műgyűjtők napfényben ringatózó jachtjain, melyekkel stílszerűen a művészet melegágya, a Giardini bejáratánál parkolnak 1, átverekedtük magunkat az ásványvizes standokon, az Illy kávét, prospektusokat, szórólapokat és miniatűr rádiókat kínálók lelkes tömegein, 2 csak akkor érezhetjük igazán, hogy 2005- ben is megérkeztünk Velencébe, a biennále megnyitójára.

Az entré után nincs semmi meglepő abban, hogy egy kedves művész barátom, aki most először látogatott a biennáléra a megnyitó napjaiban, egyszerűen csak „leiparivásározta” az eseményt. Gondolom, a szponzorok kontrollálatlan önünneplése, a mindent elöntő nyomtatványok, a networkölés intenzitásától átforrósodott levegő és a pavilonok előtt posztoló, a sajtó kérdéseit a nap szinte minden órájában készséggel álló művészek összképe ingerelte az epés megjegyzésre.

Az ember ugyanis mindenkivel találkozhat a Giardiniben, vagy az Arsenalé felé igyekezve, akit kortárs művészeti eseményeken, és úgy általában, ebben a kontextusban valaha is megismert (vagy csak művészeti lapok fotóin látott). Legalábbis ez Velence nagy illúziója, amit valahogy nem is sikerül soha megcáfolnia. A sajtó munkatársai, kurátorok és múzeumigazgatók jegyzeteikkel és katalógusaikkal bajlódva sodródnak a pavilonok előtt burjánzó sorok egyikéből másikába, ismerősöket faggatva, hogy ki és merre látott valami átütőt és felemelőt, miközben az idő nagy részét az esti partik utáni kérdezősködéssel és meghívók utáni loholással tölti az átlag biennálista.

A Frieze magazin sms szolgáltatása idén is jó szolgálatot tett, óránként érkező körüzenetben értesítették a közönséget a legújabb megnyitókról, aktualitásokról vagy éppen epés megjegyzéseket tettek pavilonokra és munkákra, mini review-nak álcázva szellemes gonoszkodásaikat. Egy-egy ilyen röpke hírrel az egész eseményt képesek voltak felbolygatni, emberek napi programját szétzúzni és átstrukturálni. Elsőként tudósítottak például a biennálé díjazottjairól, így a francia pavilonnál sikerült az addig is csúcsdöntő sor hosszát megháromszorozniuk.

Annak ellenére, hogy a nemzetközi sajtó lelkendezni látszik az idei biennálé sikerültségén, a nemzeti pavilonokat az enyhe fáradtság, és a nagyot akarás kényszerével párhuzamos biztosra játszás jellemzi. Velence köztudottan nem egy kísérleti terep, de az idei lankadtság mégis elkeserítő. Még olyan neves alkotók sem tudták különösebben megdobogtatni a szíveket, akik életrajzában a velencei megjelenés inkább jelent egy újabb ékkövet a koronán, mintsem átütést és megmutatkozási lehetőséget.

Jeroen de Rijke és Willem de Rooij új filmjét egy holland kollégám, aki egyébként ugyancsak lelkes híve a művészpárosnak, érdekes és ambiciózus tévedésnek titulálta. Az alkotók installálási módszerének ismeretében nem meglepő, hogy a holland pavilont időzített vetítések színhelyévé, vagyis mozivá alakították át. A gesztus nem volt egyedülálló, a lengyel pavilon is hasonlóan funkcionált, ahol Artur Zmijewski sokkal sikerültebb, Repetition című filmjét vetítették. De Rijke/De Rooij filmjének brilliánsan kidolgozott absztrahált enteriőrjei azonban teátrális gesztusokban bővelkedő kényszeredett és közhelyektől hemzsegő párbeszédeknek adtak otthont. A burleszk, monodráma és némajáték elemeket ötvöző filmes nyelvük azonban a tőlük megszokott iróniától és önreflexiótól mentesek maradtak, vértelen társadalomkritikus melodrámává redukálva vállalkozásukat.

A német pavilont azonban egy kiállítás sem volt képes túllicitálni. Thomas Scheibitz poros festményeit – amelynél tiszteletlenül csak az jutott eszünkbe hogy de jó is, hogy túlvagyunk a 80-as éveken – ha ez egyáltalán lehetséges, csak Tino Sehgal, a fiatal Berlinben elő brit művész velencei kontribúciója teszi még elviselhetetlenebbé. Még alig tettük túl magunkat Scheibitz foszforeszkáló térplasztikáinak retinális támadásán amikor hirtelen az óvatlan művészetrajongót mindaddig szinte a falba simuló fehéringes teremőrök támadják le. Gondolom, interakcióra invitálna az az alapvetően irritáló és blődli gesztus, amellyel mindenkit körbeugrálnak és körbetáncolnak, miközben a „this is soooo contemporary, contemporary” rigmust üvöltözik, ami aztán napokig nem hagyja el az ember fejét.

A nemzetközi mega-kiállításokon edzett túlszofisztikált közönség egyszerűen csak túl toleráns, bizakodó és türelmes ezen túlkapásokkal szemben, de titokban remélem rajtam kívül másokat is komolyan foglalkoztatott a bosszú gondolata.

Üdítő kivételt jelentett a Giardiniben Hans Schabus installációja, amely bekebelezte az egész osztrák pavilont. A sematizált, palával fedett hegy belsejében egy zseniálisan kialakított fa konstrukció, egy négyemeletes labirintus veszejtette el a látogatókat. Az első napokban már az a pletyka is szárnyra kelt, hogy Sir Nicolas Serota fontolgatja, hogy felkérje a művészt a Tate Modern Turbinatermében egy új projektre.

Az olasz pavilon kurátora, María de Corral már előszavában nyilvánvalóvá tette, hogy távolról sem egy tematikus, szorosan vett koncepció mentén gondolkodott a kiállításról. Egy korrekten összeállított, nagyszerű munkákat tartalmazó személyes válogatást láthattunk, ahol azonban a kiállításról alkotott képet nem sikerült harmonikus egésszé varázsolni. A tradicionális múzeumi közeg – szikár Francis Bacon és Marlene Dumas termek – kísérletezőbb, a publikus teret bátrabban használó munkákkal és a kiállításon belüli szinte elkülönülő egyéni kiállításokkal váltakozik. Ez utóbbira William Kentridge terme a legkiválóbb példa, amely egyébként az egyik legfelkavaróbb és leggyönyörűbb munkája volt számomra az idei kiállításnak. A hatalmas fekete dobozban párhuzamosan vagy nyolc projekción volt látható az az installáció, mely magában foglalta „Journey to the Moon” című filmjét. A fekete fehér kockákon maga a művész tűnik fel mint animációinak hőse; rajzol, papírt tépked, elmélkedik, régi könyvekben kutat. Miközben munkál a rajzban/rajzon, a papírral folytatott küzdelmében álmok válnak valóssá, maga a kreatív munkálkodás, az emlékezés metódusa rajzolódik ki.

Az Arselane már inkább elgondolkodtató, inspiráló és vitára ösztönző kiállítás, melynek tárgyalása ezen könnyedkezűnek szánt hangulatjelentés kereteit jócskán meghaladná. Talán csak annyit, hogy a korábbi káoszesztétika dominálta és network-dinamika hajtotta kiállításokkal szemben itt egy átláthatóbb, sokkal kevesebb, de annál intenzívebb munkát felvonultató, őszinte kurátori lelkesedéstől hajtott kiállítás látható. Zavarba ejtő módon azonban hiteles és erős művek egy térben és kontextusban jelennek meg olyanokkal, amelyek egy szokványos diploma-kiállítás színvonalát is nehezen ugorják meg.

PS

Vissza az éjszakába:

A nemzetközi bulvársajtó érdeklődési körébe is bekerült idén Velence. Az izlandi pavilonban rendezett partin az északi csoda, Björk is megjelent – már napok óta kerengett a hír a kert felett, hogy talán egy mini koncerttel is kedveskedik szülőföldje művészeinek – , nem beszélve Cate Blanchettről, akit a jó marketingérzékkel megáldott fiatal művész barátja kért fel, hogy megnyissa kiállítását. Ha már a szakmai dicsőség nem is, legalább a sztár fénye beragyogta idén az ausztrál pavilont.

Ha valaki azonban a velencei biennálé valódi éjszakai arcáról szeretne többet tudni, a művészek, műgyűjtők és múzeumigazgatók éjjeli átlényegüléséről, akkor számtalan szórakozató cikkből válogathat. Idén a szakmai és a bulvársajtót is elárasztották a velence-blogok és partijelentések olyan rendezvényekről, amelyekre az ember minden probléma nélkül bejuthat, ha mondjuk közeli jó barátja Jay Joplin vagy Francesca von Habsburg. Földi halandó azonban jobb híján a weben szörfölve szórakozhat a csillogáskergetés túlkapásain, a részeg vaporettózásokon és a reneszánsz palazzókban rendezett dekadens dj-partikon önmagukból kivetkőző hírességek aranyköpésein. 3

 


 

1 Idén egyébként Paul Allen, a Microsoft alapítójának helikopter-leszállóval felszerelt óriáshajója az Octopus korbácsolta fel leginkább a kedélyeket …

2 PS1/MoMA projektje a WPS1 artradio, amely a nap 24 órájában kortárs képzőművészethez kapcsolódó élő kerekasztal-beszélgetéseket, interjúkat közvetített, http://www.wps1.org/

3 http://www.guardian.co.uk/arts/features/story/0,11710,1509499,00.html - Lynn Barber

2005. június 22.
^
PRINT
exindex 2000-2008
C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány