Az utóbbi évek nemzetközi tendenciái azt mutatják, hogy a XX. század művészetét (is) bemutató múzeum működésének alapvető kérdése a kortárs művészettel szemben elfoglalt helyzete. A kortárs művészet és nagy időszaki kiállításainak múzeumi diadalmenete valamikor a hetvenes-nyolcvanas években kezdődött és máig tart. Ez a tendencia vagy a mára muzeálissá vált XX. századi művészet megelevenítésében és a kortárs művészettel való kiállítótermi ütköztetésében jelentkezik, vagy a kortárs művek azonnali muzealizálásában - mindkettőre példa a Tate Modern vagy a düsseldorfi múzeum. Ez a rendszer folyamatosan napirenden tartja a kérdést, hogy az intézmény megteremti-e - és ha igen, hogyan - a történelmi távolságot a múlt századdal szemben. Más oldalról közelítve: van-e még annyi életerő az avantgárdban, ami ezt a folyamatos jelenvalóságot igazolhatja, illetve a korszellem állandó kényszeres kurátori követése nem szünteti-e meg a szükséges távolságot? (És egyáltalán: mikor következik be a Beke László által megjósolt túltermelési válság?) Az időszaki kiállítások dömpingje nyomán komoly problémává vált, hogy valójában mi látható még a gyűjteményekből. Néhány berlini példa: a Hamburger Bahnhofban a nehezen mozgatható műveken túl a legtöbb teret az időszaki kiállítások foglalják el, a Berlinische Galerie gyűjteménye csak úgy vált láthatóvá, hogy elvették az épületét, és az anyagot körbeutaztatták a világban, a Neue Nationalgalerie-ben pedig még a gyűjtemény csúcsdarabjai is csak kivételes alkalmakkor bukkannak elő. A MoMaMűMú alapítása kapcsán elsődlegesen érintett intézmények, a Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum helyzete a gyűjtemények szempontjából ellentmondásos. Míg a Galériában a II. világháború előtti főművek csaknem állandóan láthatóak, addig a 45 utáni anyagok mostanáig raktáron voltak. A Ludwigban a gyűjtemény bemutatásában nem fedezhető fel következetes rendszer, bár az is biztos, hogy a művek egy része állandóan szem előtt van. A gyűjtemény és az időszaki kiállítások viszonya a kortárs művészettel szemben elfoglalt pozíciónak azonban csak az egyik oldala. Ha átfogóan tekintjük a problémát, a kialakult helyzet kulcsa a két nagy várbéli múzeum szerepének (újra)meghatározása lehet. Jelenleg a gyűjtés korlátos anyagi lehetőségek között zajlik, a kiállítási program pedig homályos elvárásoknak megfelelve alakul. Az új, jobb esetben független múzeum helyzete csak azután tisztázható, miután hozzá képest definiálnák a két, már létező intézmény XX. századdal és a kortárs művészettel kapcsolatos viszonyát. Ha nem kerül sor önmeghatározásuk revíziójára, akkor például felsejlik a lehetőség (persze jelen viszonyok közepette így is, úgy is), hogy egy új intézmény esetleg szépen kistafírozva, horribilis anyagi eszközök birtokában komoly szerepet játszhat a műkereskedelmi piacon - a másik kettő kárára (és talán más kevesek előnyére). Véleményem szerint az új intézmény koncepciója csakis a három múzeum gyűjtőkörének, kiállítási stratégiájának egyeztetésével lehetséges.
|
|
