Befejezetlen hozzászólás a 2002 márciusában az Exindexen elindított múzeum-vitához. Két okból nem fejeztem be:
1. Mélyi véleménye az volt, hogy érdemes foglalkozni a kérdéssel, mert ha az MSzP győz, akkor esetleg a szakma érdektelenségére és az adófizetők érdekeire hivatkozva egyszerűen ejthetik az új múzeumot. Ezt azért mégsem szabadna engedni. Viszont én is arra a meggyőződésre jutottam, hogy rossz múzeum van már elég Magyarországon, minek újabb kínlódásba kezdeni.
2. A komputerem egyszer leégett, és bár megjavították, azóta hardware problémáim vannak. E-mailezni tudok, de a honlapokon szörfölni nem. Az Exindexen csak egyszer bírtam rátalálni a múzeum-vitára, és azóta sem sikerült beleolvasnom. Lehet, hogy nincs is ilyen vita? Közben lezajlottak a választások, és úgy néz ki, hogy tényleg hatalomváltásra kerül sor a következő hetekben. A vita, és vele együtt az én elkezdett írásom alap- kérdése ezzel teljesen új megvilágításba fog kerülni. Íme a próbálkozásom:
A délpesti modern múzeum ügye tulajdonképpen nem múzeumi vagy kultúrpolitikai kérdés, hanem – ahogy azt a tudósításokból kivehetjük – egy hétmilliárdos nagyságrendű financiális tranzakció végterméke. Van egy magánvállalkozás, és ez egy olyan építészeti objektumot kínált eladásra, amit tíz éves részletre bontva hétmilliárdért vásárol meg majd az állam. A kezdeményezők oldaláról nézve a kérdést az objektum rendeltetése bizonyára csak harmadrendű kérdés, hiszen lehetne szálloda vagy benzinkút is. És csak azért nem lehetne az, mert a környező ingatlanok értéknövekedésének a kérdését is szem előtt tartva éppen egy kulturális objektum, pl. egy múzeumépület mellett kellett dönteniük. És ebből lett a baj – mert múzeumot nagyon nehéz valamilyen konkrét gyűjtemény nélkül eltervezni és felépíteni.
A kulturális politika felelős vezetői és a muzeológus szakma képviselői mindezt szem előtt tartva persze megtehetnék azt, hogy egyszerűen átlépjék a problémát, és azt mondják: ez a múzeum nem kell nekünk, mert a sorsa amúgy is az lesz csak, hogy állandóan javítgatni, bővítgetni kell, és lehet, hogy többe kerül majd, mintha elölről kezdenénk az egészet, és összevásárolnánk például egy múzeumra való nemzetközi rangú anyagot a Sotheby’s-nél, és a világ legjobb építészeit bíznánk meg (utána!) azzal, hogy egy olyan épületet tervezzenek hozzá, hogy nem győzné a Malév Pestre hozni az ideözönlő látogatókat.
Nem, a magyar kultúra nem lehet ilyen racionális. Két kézzel kell, hogy megragadja az alkalmat, hogy száz évvel az utolsó jelentős igazi múzeumépítkezések után (ez volt a Szépművészeti és a Műcsarnok felépítésének a kora) végre kilátás nyílik arra, hogy egy tágasabb múzeumi, illetve kiállítási épületet húzzanak fel Budapesten. Mert különben újabb száz év telik majd el múzeum-építési szándék nélkül. Így tekintve a kérdést tagadhatatlan, hogy a múzeumi szakma közérdeket szem előtt tartó reakciója (és "most vagy soha!" taktikája) nagy vonalakban egybeesik a megrendelők és az építők (tagadhatatlanul privát jellegű) érdekeivel és "most vagy soha" taktikájával. A részletekben persze már sok az eltérés.
A vita tulajdonképpen arról szól, hogy meddig mehet el a szakma a kompromisszumok kérdésében. (Mintha rajta múlna....!) Mert világos, hogy az egész dolog, de különösen az ügyintézés szeleburdi volta, meg a belátható terhek és következmények sokasága aggodalomra adnak okot. Ám mégis, már csak az utókor számára kiállított erkölcsi bizonyítványunkra gondolva is, mekkora az a botrány, amibe a magyar művelődés ügye esetleg még belenyugodhat? (Megint csak zárójelben: mivel a döntésbe a szakmának amúgy sincs beleszólása, fennáll a veszély, hogy a vitának ez a lelkiismereti aspektusa is csak magánszorgalmú gyakorlatozás marad.)
Folytatás a következő hozzászólásban.
|
|
