Fogadjuk el az építők és építtetők szempontjait: ez a múzeum egy újonnan létrehozott idegenforgalmi negyed egyik legfontosabb és legvonzóbb objektuma kell hogy legyen. A nemzetközi szenzációkhoz szokott turista szeme is meg kell hogy akadjon rajta – az egész, a rokon telkekre is kiterjedő vállalkozás csak így fizetődik ki. Nem lehet tehát afféle helytörténeti múzeum (mivel Budapest helytörténete nem nagyon gazdag sem Tut-Anch-Amon-sírokban, sem pedig Medici pápákban).
Ám legyünk reálisak: Nemzeti művészetünk emlékanyaga (értem ezen a kb. 1850-től 1950-ig tartó évszázad termékeit) messziről nézve egy kisebbfajta közép-európai ország szolid, de nem túl érdekes művészetének a képét nyújtja – ez az, amit körülbelül a Nemzeti Galéria kiállított anyagával azonosíthatunk. Ha valaki, mondjuk, Los Angelesből jön, és teszem azt, designer vagy irodalomtörténész, akkor így summázhatja benyomásait: megtekinthető, élvezhető, és aztán elfelejthető. Az egyetlen kivétel Csontváry lenne, őt azonban sikerült hosszú évtizedekre Pécsre száműzni (és mivel abszolút mércével mérve is igen jelentős értékről van szó, talán jobb is, ha egyelőre nem épül Pesten külön Csontváry múzeum – ma még nem elég érett sem a politikai, sem a kultrális helyzet egy ilyen horderejű feladatra).
Közelről nézve azonban még ez a szolid közép-európai kép sem igazolódik, mert múzeumainkból hiányzik a 20. századi rész gerince, az, ami a távolról jött turistát is érdekelheti, ha véletlenül olyan ember ő, aki kissé ismeri már a világ művészeti gyűjteményeit, és tudja, hogy a modernizmus jelentős mértékben közép-kelet-európai eredetű találmány: – na de hát hiába keresi Magyarországon azt, ami ebből az avantgárdból magyar lehetne! Elmagyarázhatjuk az illetőnek, hogy a magyar avantgárd emlékanyaga, tehát Kassáknak, Moholy-Nagynak, a Bauhaus magyar mestereinek, illetve a francia és az angol nyelvterületre szakadt jelentősebb magyaroknak a reprezentatív művei sajnos nem magyar területen születtek meg, és ezért érthető is, hogy ez a művészet vagy teljes egészében hiányzik, vagy csak nagyon hiányos utalások formájában van jelen a múzeumainkban. És a kezünket széttárva hozzátehetjük, hogy eddig nem sikerült az sem, hogy hazahozzunk belőle egy múzeumi osztályra való anyagot.
Csakhogy a mentegetődzésnek ez a módja már nem hasonlít Közép-Európához – a csehek és lengyelek modern művészete ugyanis megtekinthető Prágában, Varsóban, Wroclawban, és így tovább. Ami pedig a németeket illeti,... hja,... róluk jobb nem is beszélni. Először Budapestig kell “délre süllyednünk”, hogy a szegénységnek és a kulturális értelemben vett mostoha sorsnak ez a jele (mert minek nevezzem?) ilyen nyilvánvaló módon jelentkezzen. Lesznek, akik azt mondják, hogy még délebbre vándorolva még rosszabbá válik a helyzet a Balkánon. Mi legalább Bartókot még idejében integrálni tudtuk (Ligetit már nem!). De a románok Bartókja az a Brancusi volt, akinek a műtermét a franciák építették fel újra a Pompidou Centre előtti téren (kilencedik vagy tizenhányadik világcsodának) – és nem a románok valahol Bukarestben. Hány Brancusi szobor van Romániában? Vagy egy újabb keletű példa lehetne Christo, az akció- és installáció-művészet legmonumentálisabb képviselője, aki dollármilliókkal számoló nagyvállalkozó – és aki (sokakat bizonyára meglep ez a tény) tulajdonképpen bolgár művész, nem is tagadja.
A vitának azt a részét tehát, ami akörül forgott, hogy melyik jelenlegi magyarországi magángyűjteményből lehetne egy nemzetközi érdekességű múzeum magját kialakítani Pesten, nos, az ilyen spekulációkat tényleg ad acta tehetjük. Ez a vita eldőlt, de nem léptünk túl egy másikon, ami a Nemzeti Galéria eddig ki nem állított újabb keletű magyar gyűjteményét szemelte ki új múzeumi anyagnak. Itt más problémák merülnek fel, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy az 1950 utáni korszak már nálunk sem sorolható oda olyan egyszerűen az ún. nemzeti művészet folytonosságához – ami az Iparterv nemzedékével elkezdődött Pesten, az már túlnyomó részében a nemzetközi késő-avantgárd vonzáskörébe tartozott, és úgy egészében, nagy átlagában tényleg azon a színvonalon is volt!
Csakhogy éppen azért, mert ez azóta is egy nagyobb egységbe foglalt kultúra része, nagyon esetleges és suta képet nyújtana, ha csak magában állítanánk ki. Sehol a világon nem szerepel ez a fajta képzőművészet, nevezzük így: a kései modernista (vagy posztmodern) korszak vizuális anyaga a lokális "nemzeti" vagy fővárosi hozamra leszűkítve – mindenütt beépítik az ilyen művészetet a nemzetközi összképbe, mégpedig többnyire úgy, hogy állandóan változtatva a kiállításokat bizonyos tartalmi problémák köré csoportosítják egy-egy nagyobb egység vagy korszak alkotásait, miközben elkalandoznak a rokon művészeti ágak felé is, és ezzel utat nyitnak a legkülönbözőbb irányból érkező interpretálási lehetőségek előtt. Erre a kulturális sokrétűségre és hangsúlyozottan a nemzetközi horizontra nyíló "interpretációs kiállítási gyakorlatra" törekszik egyébként a maga szűkös helyiség-lehetőségei dacára a Várban lévő Kortárs Művészeti Múzeum is. (Nem mintha ez baj lenne, de van is átfedés közte és a Nemzeti Galéria anyaga között). Egyszerűen múzeum-politikai ostobaság lenne tehát (és az utolsó 30 év magyar művészetének a megengedhetetlen mértékű leértékelése), ha úgy képzelnénk el az elkövetkező évtizedeknek szánt modern múzeumot, hogy abban egy magyar mezőnyre szűkített karantént alakítanánk ki a kortárs magyar művészek számára...
Ha múzeumot építünk vagy egy új múzeumot üzemeltetünk, akkor csak egyetlen dolognak van értelme, ha abszolút elölről kezdjük, mintha ez lenne az első múzeum Budapesten, és a hozzá tartozó első gyűjtemény, amit azonnal a kortárs anyagból kell elkezdeni válogatni...
A jövő Magyarországon is a magán-múzeumoké. Nyugaton már a jelen helyzete ez... Guggenheim és társai már évtizedek óta a legjobb múzeumok...
És így tovább...
|
|
