Igen keservesnek találom ezt vitát.
A "keserves" szó ez esetben rám is vonatkozik, mert képtelen vagyok azt a sok felsorolt, jogos hibát és számonkérést szintetizálni és egy újabb ösvényre terelni, ami netán tovább vezetne. Hiányzik az a bizonyos pozitív erő. Múzeum kéne, kiállítóhely kell, gyűjtemény - nemzetközi kéne, de ha nincs, miből-hogyan lehetne, a főművek már réges-rég nagy gyűjtemények gyöngyszemei, akkor minek itt bizonytalan összefüggések felállítása. A koncepció esete szimptomatikus volt számomra. Kicsit úgy tűnt, hátraszaltó dupla piruettel a jégen a cél, de most vettük fel az első korcsolyát.(Nagyon durva, elnézést.) Nyugodtan készülhetett volna egy "Gyűjtők Múzeuma", mint ahogy szerintem kezdetben erről volt szó; a brémai példa, vagy a mostani helyzet a berlini Új Nemzeti Galériában igen jó és mértékadó. Ehhez soha senkinek nem állt szándékában kicsavarni a művészettörténet klasszikus stílustörténeti, leíró mivoltában egzakt és minőségcentrikus eszköztárát. Itt, Bellák esetében - bármily nehéz volt a helyzete -, ez látszott ki. Mindenképpen valami újat kellett az asztalra tenni: de még a szándék is bizonytalan volt, nemhogy a felsorolt művek hovatartozása. Minek addig elméletet kreálni, amíg a régi is megfelel, számtalan tisztázatlan pontjával.
Tisztázni kell a pontokat, de vizuális művészet esetében vizuális formában. Gyűjteni-nézni, gyűjteni-nézni. A "felfedezetlen életművek" kategória ellen korábban igencsak tiltakoztam. Bár be kell látnom, pld. a Szombathelyi Képtárban történt ez ügyben jó, sőt nagyszerű is (Futásfalvi Márton Piroska, Bartha Mária, stb. életművének felfedezése tényleg fontos volt, tényleg modifikálja a 20-30-as évekről alkotott képet), de sok másod- vagy harmadrangú mű kibányászása ellen tiltakozom, mert nem javít a kor rajta. Ami egyszer rossz, az az is marad. (Érdekes módon az irodalmárok nem kutakodnak elfeledettségre kárhoztatott divatköltők után - milyen helyesen.)
Nemzetközi kontextust a klasszikus modern művészethez nem lesz módunk egyhamar létrehozni. Persze a műkereskedelem képes csodákra, de a képlet azért komplikált, mágusok tudják csak kezelni. A vita pozitívuma, hogy az indulatból kilőtt éles gondolatok sokszor értékesek voltak. Maradjunk a műkereskedelem eszközeként deklarált MMMM gondolata mellett. A műkereskedelmet támogatni kell, a pénzkultúra, a kulturált pénz részese, és benne leledzik a kortárs művészet egészséges életben maradásának lehetősége is. A műkereskedelem belső szabályozó rendszere (mivel nem értek hozzá ezért használom ezeket a kissé patetikus, poros fogalmakat) egyszerre minden irányban működik, régi és új, stílusmeghatározó, vagy stílus mellett létező, főmű vagy szobadekoráció változtatja és megtalálja a helyét, eddigi tapasztalataim szerint igen elegáns mozgásban. (Pld. lehet, hogy valami nagyon nagy pénzen kelt el, majd képtelen volt értékét tartani - Modigliani műveiről volt egy időben ilyen formában szó: átkerült a lágy felhasználásba, privát tulajdon, gyűjteményi vagy befektetési kontextus nélkül - és mintha most kerülne megint a műv. történet ill. múzeumi megszerzendők sorába, mert valahol kiderült egy kis hiba). Ha a magyar művészet klasszikus modern, stb. köztudatba jutását csakis a műkereskedelem garantálja, és ahhoz egy gyűjtők múzeuma szükséges, akkor miért ne lehetne egy ilyen irányú múzeumot létesíteni. Csak akkor sokkal kevésbé a klasszikus műv.történészre van szükség, sokkal inkább a marketing dominanciájú kurátorra (l. Schröder Albertina). Ettől még megmarad a műv.történész-muzeológus kompetenciája, aki fékez, ha a minőség kerül veszélybe. (Vagy ez idealizmus?) Vannak, akik nem korruptak (nem pénzileg, hanem szellemileg nem korrumpálhatók). Bennük bízhatunk.
|
|
