A vitát végigolvasva, egyetértek Tatai Erzsébettel, miszerint „Új múzeum létrehozásába akkor érdemes belekezdeni, ha a régiek ’rendben vannak’”. Teljes mértékben osztom N. Mészáros Júlia véleményét is, aki ugyanebből az alapállásból a meglévő, országosan is jelentős gyűjteményekkel rendelkező múzeumi intézmények korszerűsítése mellett szól. Mindketten (többek között) a (vidéki) múzeumi helyzet égető kérdéseit is felvetik, melyek megoldása nem tűr halasztást. Meglepőnek tartom, hogy egy ilyen diskurzus során – még szakmai berkekben is – méltánytalanul szorul háttérbe a több évtizedes, szisztematikus gyűjtőmunka eredményeként (vidéken) létrejött XX. századi és kortárs kollekciók ténye, és reprezentációs lehetőségeinek mai, szívszorítóan siralmas állapota. Kevés kivételtől eltekintve nem beszélhetünk arról, hogy ezek bármelyike a korszerű muzeológia szempontjai szerint lenne bemutatva, vagy akár megőrizve. A meglévő állandó kiállítások többnyire olyan épületekben láthatók, amelyek erre a célra teljességgel alkalmatlanok, vagy (állami) költségvetési támogatással jelentős átalakításra szorulnak. Nem beszélve a krónikus épület-, és raktárhiányról, valamint a katasztrofálisan elavult, vagy csekély volumenű infrastrukturális helyzetről.
De fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy létezik –e Magyarországon korszerű muzeológia? Megvannak-e ennek a tárgyi, oktatási, anyagi és gyakorlati feltételei? Vizsgálható-e mindezek végiggondolása nélkül az új múzeum kérdése? Ennek fényében nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy csupán ad-hoc jellegű válaszokat tudunk adni egy ilyen kihívásra? Hogyan lehet mai szellemben gondolkodni egy teljességgel elavult, az európai normáktól igen távol álló, feudalisztikus, agyonbürokratizált és hierarchikus felépítésű intézményrendszer napi gyakorlatában? Szimptomatikus, hogy az új múzeumot életre hívó kulturális kormányzat – ahelyett, hogy az évtizedek során fájó módon a működésképtelenség határán álló (mondjuk a megyei önkormányzati) múzeumi struktúra gyökeres átalakításán, vagy akár megreformálásán fáradozott volna, egy „díszmúzeum” létrehozásával jobb híján a legatyásodott és teljességgel ellehetetlenült múzeumok raktári állományát akarta kisíbolni.
A muzeológus egy ilyen, ritkán adódó lehetőség hallatán azon gondolkodik, hogy melyik ujjába harapjon. Szívből kívánja minden új intézmény megszületését, de képtelen véka alá rejteni aggodalmait.
Egy másik kérdés: lehetséges-e független státust teremteni egy olyan intézmény számára, amelynek létrehozása valójában (hatalmi) reprezentációs igényekből fakad? Forgács Éva utalt a MEO-ra, amelynek létrejöttét mindannyian nagy fegyvertényként könyveltük el, de vajon hosszú távon képes lesz-e napi működésének feltételeit állami szubvenció nélkül megteremteni? A kilencvenes évek elején Dunaújvárosban jött létre egy olyan kicsi intézmény, ami az első fecskéje volt ennek a kísérletnek. Alapítványi működtetésben, igaz rászorulva a helyi (városi) önkormányzat támogatására, de mégis nagyobb szabadsággal működött és fejtette ki tevékenységét, mint a nagy állami, vagy önkormányzati intézmények. Első, fiatal igazgatójának sem kellett a kötelező ranglétrát végigjárni, és a hosszúra nyúló tanulóidőt kivárnia – a legteljesebb szabadsággal gyűjthette saját kortársait. Időközben pedig, egy évtized alatt, a kilencvenes évek – nemzetközi mércével mérve is – egyik legizgalmasabb (a régió művészetére is kitekintő) kiállítási programját vihette végig, és alakította ebben a szellemben gyűjteményét. Jó néhány ott kiállított munkát láttam a tavalyi Velencei Biennálén visszaköszönni. A függetlenség kapcsán nem szabad elfelejteni azoknak a kis kiállítóhelyeknek a tevékenységét sem, amelyek a nagy intézményi struktúra margóján ugyanilyen szabadsággal rendezték kiállításaikat (Óbudai Társaskör, a volt Bartók ’32 Galéria, Liget Galéria és társaik) és sok esetben tálcán kínálták felfedezettjeiket a kanonizált intézmények felé.
Szívből kívánom, hogy legyen új – és csakis XXI. századi múzeum –, de ne hagyjuk a meglévőket sem elveszni.
|
|
