A fórum neve: Vitafórum a Modern Magyar Művészeti Múzeumról A felkért hozzászólók a jogosult felhasználók belépése menüponton keresztül jelentkezhetnek be, további olvasók a muzeumforum@c3.hu e-mail címre írhatják meg véleményüket. A beérkezett e-maileket a szerkesztőség moderálja.

«« Főoldal «« Előzmények «« ÖSSZEFOGLALÓ «« Moderálási szabályok

Az üzenet küldője: Tatai Erzsébet E-mail:   Dátum: 2002 március 22 09:54:23 [Péntek] Téma: Szükség van-e modern magyar művészeti múzeumra? A modern (vagy mondjuk a 20. századi) magyar művészet bemutatására szükség van, de csak akkor célszerű ilyesmibe kezdeni, ha ez nem a már létezo gyűjtemények rovására történik, vagyis nem jelenti azok elhanyagolását. Új múzeum létrehozásába akkor érdemes kezdeni, ha a régiek "rendben vannak". Régieken itt a modern magyar művészetet (vagy azt is) gyűjto múzeumokat értem. Jelenleg azonban valamennyi meglévő múzeum fejlesztésre szorul! Némelyik csak karbantartást, felújítást igényel, másokat viszont bővíteni vagy új épületbe költöztetni kellene. És persze mindegyik komoly anyagi támogatást igényel a gyűjtemény fejlesztés (hiánypótló gyarapítás, restaurálás stb.) és a tudományos feldolgozás terén. Mivel a meglévő múzeumok nincsenek rendben, új, modern múzeum létrehozásának nem látom értelmét! Ha a meglévő modern magyar múzeumok rendben lennének, megvalósulna a bővítés és fejlesztés, akkor nem is lenne szükség új, modern, magyar múzeumra.

Az üzenet küldője: Sugár János E-mail:   Dátum: 2002 március 26 14:54:05 [Kedd] Téma: Re: úgyis felépítik Ugy gondolom, hogy a Modern Magyar Művészeti Múzeummal kapcsolatos legkomolyabb probléma, az, hogy nem múzeumról van itt valójában szó, hanem arról, hogy a politikai marketing új trendjének megfelelôen egy célközönség számára vizualizálni akarnak egy homályos ideológiát, propaganda spektákulumot, disneylandet csinálni, az álmodó magyarok, vagy a terror házának, stb. mintájára, egyfajta turisztika látványosságot akarnak kreálni, kultúr–plazát. Ami, a legjobb szándékok megléte esetén is, a spektákulum–jellegbôl következôen, nem hagy teret egy kritikus álláspont, önálló gondolatmenet kialakításának. Ebben a Modern Magyar Művészeti Múzeumban biztos lesz majd néhány jó mű óvatos kontextusban, sok állami protokoll, lesznek még esetleg a nemzet kortárs képzôművészei, kiknek méltó, gigaköltségvetésű életmű kiállításokat rendeznek (egyébként megérdemelten). Mindez átellenben a Nemzetivel, amely épület közmegegyezéssel a legnagyobb giccsparádé a világon; és ezt az egészet közös koncepcionális keretbe foglalja a többi tervezett intézet közelsége (komolyzene, népművészet). A kultúrális nemzettudat epicentrumat tervezik oda. Az egészet projektet éppen ezért nem egy múzeumi/művészeti, hanem egy marketing logika hatja át, (gondoljunk a kölcsön koncepcióra, vagy Modern Magyar Művészeti Múzeum hirdetesekre – biztos majd ennek is lesz egy verses jelmondata, határozott igazgatója, nagy költségvetése). Ami ezen a tájon a politikai marketing adófinanszirozása, az nyugatabbra a múzeumok komplex szórakoztatóközpontokká való átalakulása (cafeteria, könyvesbolt, ajándék bolt, mozi, bálterem, játszóház, nyilvános wc, telefon, stb). Világszerte a múzeum klasszikus modelljének a kommercializálása történik meg, a dorneri erôműbôl egyre inkább vidámpark lesz. Az _institutional frame_ lesz kommersz. Szerintem a művészet ennek a modellnek az ellenzéke. El kell utasitani a giccsbe ágyazottságot és nem hinni a a dolog megjavíthatóságában, úgyis felépítik, lépjünk tovább. Ezért azt javaslom, hogy mostantól fogva a vita az _ideális_ Modern Magyar Művészeti Múzeum elhelyezésérôl, felépítésérôl szóljon.

Az üzenet küldője: Mélyi József E-mail:   Dátum: 2002 március 28 10:46:41 [Csütörtök] Téma: Jó kezek „Mindenki megnyugodhat” - mondta az Ernst Múzeumban tartott előadásán Bellák Gábor, és valóban, lehet-e mást tenni? Minden elhatároztatott, megíratott, lepecsételtetett, kihirdettetett. A Modern Magyar Művészeti Múzeum a Magyar Nemzeti Galéria részeként funkcionál majd, elsősorban annak raktári anyagaiból gazdálkodva. Minden, de tényleg minden kérdés megoldódni látszik. Az új igazgató, aki majd egyben a Galéria főigazgató-helyettese is lesz, pályázat útján választatik ki. Ő dolgozhatja majd ki az elkészült, „mozgatható falú” múzeumépületbe az új koncepciót. Bellák Gábor tervezete a Minisztériumban elfelejtetett. Szerintem - és ez a legprivátabb magánvéleményem -, bár ő maga valószínűleg nem pályázik, írásának alapelemei (valamint Miniszter úr kívánságai), azért visszaköszönnek majd a nyertes pályaműben. Ezen kívül nemsokára pályázatot írnak ki, Sugár Jánosék projektjére ráduplázva, 4 kurátor - 4 koncepció címmel, független (esetleg külföldi sztár-) kurátorok számára egy-egy féléves kiállítás összeállítására, szintén a rendelkezésre álló anyagból. Így aztán a több mint hétmilliárdos beruházás, a nagyívben bevezetett óriásprojekt gyakorlatilag a Nemzeti Galéria belügyévé változik, melyben a fő kérdés a „Melyik osztályt hová tesszük?” lesz. (Mondjuk - szintén magánvélemény - ez a megoldás a Ludwig Múzeum átköltöztetésével talán kézenfekvőbb lett volna.) Az új múzeum kiállítóterülete 4000 négyzetméter, amely, mint megtudtuk, több mint a Ludwig Múzeumé. Apropó Ludwig. Úgy tűnik, e múzeum sorsa is a felejtés, amely majd akkor válhat teljessé, ha a Momaműmú tíz év múlva esetleg - mert mint lehetőség ez is elhangzott - kortárs anyagok gyűjtésére vált majd át. Egyelőre azonban a Galéria gyűjteménygyarapítása van napirenden, a Vasilescu-gyűjtemény (melynek pere, mint hallottuk, valószínűleg az idősb V. Jánosra nézve áll kedvezően(((?))) ) és a László Károly gyűjtemény megcélzásával. Elhangzott még, hogy a szakma nem elég aktív az exindex fórumán, de ezen talán még lehet javítani. Bár Zoboki Gábor építész az Octogonnak az ünnepélyes alkalomra kibocsátott PR-kiadványában „szakmapolitikai csatározásnak” nevezi a múzeum körül kialakult vitát, reméljük, hogy az egy-két kérdésben még tovább tart. Reméljük továbbá, hogy a pályázatokon „megfelelő” eredmény születik, hiszen - ismét Zobokit idézve - „hallatlan elszántság van a szakmában aziránt, hogy ezt az intézményt jó kezekben tudják.”

Az üzenet küldője: Fitz Péter E-mail:   Dátum: 2002 ápril 5 13:03:06 [Péntek] Téma: A Magyar Nemzeti Galéria Kiállítóháza és Raktára A Magyar Nemzeti Galéria Kiállítóháza és Raktára Március 27-én az Ernst Múzeumban beszámolót hallhattunk a most 4M-nek nevezett épület(?), intézmény(?), projekt(?) létrehozásának jelenlegi stádiumáról. Az apropót az adhatta, hogy ugyanazon a héten, nyilvánvalóan a választási kampánnyal összefüggésben, már az épületegyüttes alapkövet is letették. Az előadó Bellák Gábor volt, hogy melyik minőségében (MNG munkatársa, a Duna Múzeum Kft. tanácsadója, vagy az új múzeum koncepciójának kialakítója), nem derült ki. Nem vita volt, még beszélgetés is alig, a legjobb, ha tájékoztatónak nevezzük az estet. Az elmúlt másfél esztendős vita nem volt hiábavaló, látszatra minden megoldódott: volt nyilvánosság, az épület alapterülete megnövekedett, az új múzeum a Magyar Nemzeti Galéria szakmúzeuma lesz, pillanatokon belül igazgatói pályázatot írnak ki (ezt ugyan már több mint egy évvel ezelőtt is hallottuk), az új vezető dolgozza ki a programot (ez is egy éves ígéret), valamint azonnal nemzetközi kurátor-pályázatokat is kírnak az első négy évre (itt ugyan kérdéses, hogy ez az igazgatói pályázattal és hatáskörrel milyen viszonyban és összefüggésben képzelhető el), de a lényegben, úgy tűnik, semmi változás nem lesz. Koncepcionálisan nem látok elmozdulást az eredeti elképzeléstől: a XX. századi magyar művészet bemutató helye lesz az intézmény, a fő hangsúly továbbra is a két világháború közötti időszakon lesz. Nem történt meg a gyűjtőkör meghatározása, az új épületbe (?) – intézménybe (?) – az MNG-ből átkerülő gyűjteményi egységeknek megnevezésére. A Vitafórum a Modern Magyar Művészeti Múzeumról lapjain a továbbiakban nem érdemes ennél a tájékoztatónál leragadni, hiszen a látszat módosítások összege jelenleg csupán annyi, hogy az előkészítés során, a szakmai észrevételek szerint megpróbálták a múzeumi törvény keretei közé terelni az elképzelést (az MNG része), de ami mostanra kirajzolódott azt körülbelül a Magyar Nemzeti Galéria Kiállítóháza és Raktára névvel illethető.

Az üzenet küldője: Sugár János E-mail:   Dátum: 2002 ápril 8 16:09:58 [Hétfő] Téma: multiplex Az Ernst muzeumbeli tájékoztató után azt tapasztalom, hogy részletkérdéseken megy már csak a vita, és ennek megfelelôen elôbb–utóbb konszenzusra is jut majd. A politikai akarat a részletkérdések tekintetében lefegyverzôen nagyvonalú és engedékeny, valószínű azért, mert az ö számukra mindez másodlagos. Meglepve tapasztalom, hogy az alapkoncepciót közülünk senki sem vitatja, mely szerint helyes a kultúrális tevékenysegeket az ellenôrizhetô és kényelmes fogyasztás (plaza, popcorn/multiplex – tegye fel a kezét, aki rendszeres látogató ezeken a helyeken!) mintáját követve fizikailag lokalizalni. Akkor szerintetek hogyan lesz/lehet a kortárs kultúra kritikus? Ezek szerint tehát rajtam kívül mindenki egyetért hogy a kortárs kultúra hivatalos reprezentációja a nemzeti szinház építészeti csôdje, a nemzeti koncertterem, a hagyományok háza, és az MMMM államilag megalkotott metszéspontjában keresendô. Egy politikai csatatéren fogunk egy kultúrális sztalinvárost épiteni? A nemzeti szinházzal is – bármennyire bántó is a külsô megjelenése – elsôsorban az a baj, hogy belsô szerkezetével egyfajta szinjátszas modellt állít be egyedülinek (nemzetinek). Nem flexibilis, nem nyitott, hanem véglegesnek tételezi fel magát. Azt sejtem, hogy a t. szakmát már most sokkal jobban izgatja, hogy ki lesz az igazgató, és ezért már kezdôdik/folytatódik az óvatoskodás. (Kedves Új Igazgató, engedd meg, hogy innen a múltból üdvözöljelek és elsôként gratuláljak kinevezésedhez. Tökéletes választás vagy!) Ezért azt javasolom, hogy a vitafórumon legyen lehetôség szavazni és fogadni az új igazgató személyére. (A melyi@c3.hu cimre lehet anonim módon igazgató neveket javasolni.)

Az üzenet küldője: Peternák Miklós E-mail:   Dátum: 2002 ápril 9 17:21:40 [Kedd] Téma: Alapkoncepció Kétségtelen tény, hogy nehéz vitatni: szükséges a magyar művészet számára új intézményt, akár új múzeumot is alapítani, még akkor is, ha a múzeum, mint forma, nem a legkorszerűbb változata a művészet megőrzésének és bemutatásának. Pusztán azért is, mert a modern magyar művészet jelenleg szinte láthatatlan: az összefüggések és a fő művek, művészek tekintetében ez részben van így, a korszerű húszadik századi művészeti változások, a művészeti funkcióváltás magyarországi megvalósulása tekintetében pedig teljesen. Példa az elsőre: Nevezzük reprezentatívnak, hogy egy nemzet hogyan mutatja művészeit a külvilágnak jelentős, állami pénzből megvalósult kiállításokon. Hol láthatok például egy olyan teret, ahol összemérhetők mondjuk az elmúlt 6-8 Velencei biennálén bemutatott művészek művei. Példa a másodikra: tegye föl a kezét, aki ismer olyan kiállítást, melyen együtt láthatók a magyar művészetet a 60-as évek végétől meghatározó szerzők munkái, nem pusztán mintadarabok, de több (fő)mű együttese révén (Erdély, Jovánovics, Pauer, Maurer, StAuby ...fiatalabb generációkról most nem szólva). Ez persze csak bevezető volt. Foly. köv. ad 5.

Az üzenet küldője: Angel Judit E-mail:   Dátum: 2002 ápril 11 00:57:40 [Csütörtök] Téma: mit tehet a szakma? Vitathatatlan, hogy szükséges a modern magyar művészet szisztematikus gyűjtése és bemutatása. A 60-as évek magyar művészetének alkotásai itt-ott láthatók, a 70-es éveké alig. De szükséges-e az egészet lineárisan felfűzni? Szerintem, nem. És akkor az egyetlen épületbe való tömörítés sem az egyedüli megoldás. Lehetne fejleszteni (építészetileg is) azokat a gyűjteményeket, ahol az 1945 utáni magyar művészet egy-egy korszaka, irányzata jobban reprezentált (pld. Kiscelli, Artpool, Ludwig). Az új múzeum egy új lehetőséget jelent arra, hogy szinkronban lehessünk saját időnkkel. A 21. század múzeuma a művészet fogalmáról és funkciójáról szóló diskurzusok laboratóriuma lehetne. A megrendezett kiállítások különböző művészet koncepciókat ütköztethetnének, belőlük kerülnének a művek a gyűjteménybe és nem fordítva (adott gyűjtemény tematikus kiállításai). A múzeum nemcsak a szelekciós ágensként, hanem időnként művészeti producerként is működhetne. Múzeum-pedagógia, nyári iskola, kisebb esemény-programok, (külföldi)partner hálózat. Az új múzeumnak a kijelölt helyen és konfigurációban történő felépítésének feltételezem, hogy szerződések révén, jogi státusza van. Nem tudom viszont, mennyire végérvényes az a döntés, hogy Modern múzeumról legyen szó? Mit tehetne a szakma azon része, mely a 21. századi múzeumát részesítené előnyben? Hogyan lehetne elérni, hogy egy kortárs művészeti múzeumra vonatkozó koncepciót egyáltalán mérlegeljen a minisztérium?

Az üzenet küldője: Forgács Éva E-mail:   Dátum: 2002 ápril 16 11:54:28 [Kedd] Téma: Tűnődés Angel Judit hozzászólása kapcsán Értem és rokonszenvesnek is találom hogy Angel Judit a mához kapcsolná a létesítendő intézményt, és nem is kérdéses, hogy jó lenne, ha a jelen művészetének volna valamiféle otthona, központja, tere, klubja. De a múzem mint intézmény, mint koncepció, és a jelen eleven művészete kategorikusan kizárják egymást. A múzeum a magunk történetét rendezi egybe, mondja el, menti meg az eltűnéstől, illeszti ugyane történet előző fejezetéhez, és ehhez legalább néhány évtized késésben kell lennie a jelenhez képest. Ki kell várnia, amig egy-egy műről biztosan tudható, hogy része a történetnek. A MOMA is várt vagy harminc évet Cindy Sherman Untitled Film Still-jeinek a megvásárlásával, pedig azokról szinte azonnal tudható volt, hogy ott a helyük, kicsit kevesebbet Gerhard Richter Baader-Meinhof képeivel (és lehet, hogy ezt el is hamarkodták). Tehát szét kellene választanunk két régi óhajt: egy modern magyar művészeti múzeum, és egy kortárs művészeti központ, kiállitótér, esemény-színtér vágyát. A múzeum feldobható mindenféle járulékos kiszolgálóegységekkel, de nem hiszem, hogy lényegét tekintve megreformálható anélkül, hogy lényegi funkciója sérülne. Ami nem gátolja más műfajú művészeti intézmények feltalálását.

Az üzenet küldője: N. Mészáros Júlia E-mail:   Dátum: 2002 ápril 17 14:37:18 [Szerda] Téma: Re: Szükség van-e modern magyar művészeti múzeumra? Nincs. Szükség van a meglévő modern és kortárs magyar képzőművészeti gyűjteményekkel rendelkező múzeumok anyagi, tárgyi feltételeinek javítására, hogy intézményi struktúrájuk és múzeumi tevékenységük megfelelhessen a mai kor igényeinek, továbbá szükség van olyan művészeti múzeum létesítésére, amely ma még egyáltalán nincsen, emiatt fontos kortárs művészeti eredmények és jelenségek kimaradnak a muzeológia és a múzeumhasználók látószögéből. Továbbá szükség van a múzeumok szerepének újragondolására és új típusú múzeum intézmények létrehozására.

Az üzenet küldője: Ébli Gábor E-mail:   Dátum: 2002 ápril 17 17:05:29 [Szerda] Téma: Kulturpolitikai dontes vs. szakmai vita A múzeumi történet vargabetui arra utalnak, hogy az intézménynek máig sem született szakmai koncepciója. A döntés, hogy a 4M az MNG fiókintézménye legyen, gyakorlati, formai szempontok által vezérelt kompromisszum, nem a magyar múzeumi közeg és a nemzetközi trendek átgondolásán alapuló, eloremutató választás. A helyszín és az építési konstrukció kijelölésében a városfejlesztési szándék és a - részben magán érdeku - ingatlanfejlesztési motiváció egyértelmu csupan. A kultúrpolitikai szándék eddig csak a nemzeti reprezentáció elemét csatolta hangsúlyosan a leendo múzeumhoz. A felmerült magángyujteményi források jogi, pénzügyi és esztetikai vonatkozásai is bizonytalanságot mutatnak, keltenek. Még ezek a tág keretek is csupán néhány éves távra szólnak. A múzeum anyaga, feladata, státusza (talán csak épülete nem) jócskán megváltozhat akár egy évtized múlva. Ezek alapján a vitát nem szabad az 'adottságok' által lehatárolt kérdésekre szorítani, hanem érdemes és szükséges a legjobb szakmai elképzelések szerint, kritikusan, s nem egy megvalósítható kompromisszumra, hanem az ideálisan elérhetore figyelve folytatni. ***** Akármilyen modellrol is van szó, a múzeum legyen egy független intézmény. A magyar muvészetet ne elszigetelten, hanem nemzetközi kontextusban kezelje. Arculatát hosszú távra a jól definiált gyujteménye határozza meg, miközben kiállításai széles skálán mozoghatnak. E három kulcspontból az elso a legkönnyebben elérheto. Erre az indokokat mind a szélesebb nyilvánosság elott, mind kultúrpolitikai lobbizással vállalni kell. A második pont anyagi kérdés. Ne a mai múzeumi költségvetésekbol induljunk ki, hanem az ország növekvo nemzeti jövedelmébol. Állami és magán forrásokból egyaránt nagyságrendileg többet lenne fontos es lehetseges (nemzetközi) szerzeményezésre mozgósítani. Ennek elofeltétele a múzeum szakmai és erkölcsi hitele, amely a hazai múzeumi gyakorlatnál szilárdabb kell legyen. A gyujtemény elsobbsége a kiállításokkal szemben a múzeumi jellegbol adódik; egyébként nagyon is pártolandó a valamikori Nemzeti Szalon 'pótlása', egy, a Mucsarnokhoz alternatívát kínáló intézmény létrehozása. ****** A meglévo múzeumok anyagát nem lenne szerencsés felso döntéssel átcsoportosítani. Bár inkább verseny lenne a Szépmuvészeti Modern Osztálya, a Ludwig, a 4M, illetve részben az MNG, az FK, a vidéki és a magán intézmények között. ****** A kortárs muvészet azonnali muzealizálása szakmailag ritkán konzisztens, s gyakran inkább rejtett állami támogatás preferált alkotóknak. A kortárs alkotófolyamat sokféle kiállítással és ösztönzéssel támogatandó, de indokoltabb, hogy a 4M törzsanyaga a már letisztult, ám alig bemutatott késo modern magyar muvészet legyen, a negyvenes évektol kezdodoen. A törzsanyag itt magángyujtemények donációjára is támaszkodhat, amelyek a filantrópia elismerésével, de szakmailag válogatva illeszthetok az állandó kiállításba. A múzeum eközben legyen 'nyitott végu' a jelen felé, különösen kiállításaiban. Munkája folyamatos kutatásra épüljön és serkentsen, s a szélesköru vizuális nevelést szolgálja.

Az üzenet küldője: Fitz Péter E-mail:   Dátum: 2002 ápril 19 14:24:36 [Péntek] Téma: Gomboljuk újra! Az eddig megszületett hozzászólásokat végigolvasva úgy tűnik, érdemes lenne a vitaidőt meghosszabítani, hiszen már ma lejárt az eredetileg erre szánt egy hónapos terminus. Viszonylag még mindig kevesen szóltak hozzá, miközben tudható, hogy még számos fontos vélemény és álláspont létezik. A mostani, választások előtti időszak túlságosan átpolitizált, és ebből a MoMaMúMű sem maradt ki (lásd választási plakát Fehér Lászlóval), ami szerfelett megnehezíti a valós szakmai vitát. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a választási végeredmény ismeretében még sok hozzászóló jelentkezhet, azok, akik ilyen-olyan megfontolásból ma még inkább hallgatnak. A múzeumépítési program véleményem szerint folytatódni fog, bármely párt nyeri a választásokat, tekintettel a decemberben elfogadott állami pénzügyi garanciára. Ha a mai ellenzék nyeri el a politikai hatalmat, nyilván nem állítja le a programot, hiszen nem volna érdemes újra előállítani a 'Nemzeti Gödör", vagy mertó szindrómát. Talán a politikai nyomás is megszűnik és szakmai szempontok végiggondolásával lehet létrehozni az új intézményt. Tehát hosszabbítsuk meg a vitát.

Az üzenet küldője: Mélyi József E-mail:   Dátum: 2002 ápril 19 14:39:41 [Péntek] Téma: A vita meghosszabbítása A vitafórum meghosszabbításáról szóló javaslatot épp most készültem e-mailben szétküldeni, azzal a kéréssel együtt, hogy elsősorban azok a felkért szakemberek, akik már többször megerősítették hozzászólási szándékukat, de eddig még nem írtak, legyenek szívesek a vitafórum keretében nyilvánítsanak véleményt a témáról. Tehát az exindexen a vita továbbra is nyitott.

Az üzenet küldője: Fitz Péter E-mail:   Dátum: 2002 ápril 26 15:03:21 [Péntek] Téma: ICÁra fel! A politikai szituáció megváltozásával a múzeumépítés szempontjából is történhet néhány dolog: – érdemes lenne támogatni az építkezés folytatását, mivel hosszú távon tragédia lenne, ha minden kormány gödör-szituáció előállításával folytatná az előző kezdeményezéseit. Ez csak a hamari-megoldásokhoz vezetne, lásd: Nemzeti Színház. – az idő kevésbé sürget, az alapkő letéve, a hangsúly talán kevésbé kerül a propagandisztikus célra, mint a lényegire. – a vitát újra áttekintve az a véleményem, hogy eleve nem voltak reménytelenek az eddigi javaslatok és hatásuk is volt, hiszen megnövekedett az alapterület, és amennyiben a XX. század múzeumáról lenne szó, a kulturális kormányzat szép csendben visszahátrált már a más gyűjtemények fosztogatásától, egész odáig, hogy Magyar Nemzeti Galéria szakmúzeumaként képzelte megvalósítani az intézményt. – az eddigi véleményeket újra végigolvasva egyre erősebb a meggyőződésem, hogy itt az idő visszatérni a vita elejére. A hozzászólók többségének az a kiindulópontja, hogy az ideális az lenne, ha egy kortárs, élő és új művészettel foglalkozó, önálló intézmény jönne létre. Ha ennek mentén gondolkodunk tovább – és az eredetileg politikai szempontok szerint elképzelt XX. századi variációkkal a továbbiakban nem foglalkozunk – egyértelműnek látszik, több hozzászóló is érintette, hogy még az sem biztos, hogy feltétlenül egy tradicionális értelemben vett múzeumra van-e szükség. Annak ugyanis valóban nincsen értelme, hogy a Kortárs Művészeti Múzeum / Ludwig Múzeum mellé egy hasonló, többé-kevésbé azonos gyűjtőkörű, esetleg anyagilag jobban kistafírozott múzeumot hozzunk létre. Azon esetleg érdemes meditálni, hogy ezt az új épületet inkább lehetne a Ludwighoz kapcsolni, hiszen a várbeli körülményei szűkösek, a továbbfejlődési lehetőségei behatároltak, valamint eleve adott az az ideális körülmény, hogy egyszerre foglalkozik a magyar és egyetemes művészettel. Mégis, az a véleményem, és ehhez hasonló álláspont több hozzászólásban is fellelhető, hogy valószínüleg egy eltérő feladatú, önálló, rugalmasabban működő intézményre van a leginkább szükség. Ezt akár nevezhetjük Kortárs Művészeti Intézetnek (ICA) is, lényege, hogy a kortárs, élő, progresszív művészet műfajilag legújabb formáival foglalkozik, induláskor nincs gyűjteménye; viszont hazai és nemzetközi kiállításokat szervez; technikailag jól és korszerűen felszerelt; műhelyei-műtermei vannak, ahova itthonról és külföldről művészeket tud munkára meghívni és azt finanszírozni is tudja. A kiállításokról és a műhelymunka során készülő munkákból vásárlásaival alakítja ki saját – majdani – múzeumi gyűjteményét. Érdemes volna ebbe az irányba terlni a vitát, s részletesen kidolgozni a koncepciót. Ezt látom a legfontosabb tennivalónak, az, hogy esetleg az építészeti tervet is ehhez kell majd a későbbiekben igazítani, az talán most még másodlagos kérdés.

Az üzenet küldője: Perneczky Géza E-mail:   Dátum: 2002 ápril 30 12:11:44 [Kedd] Téma: Miről szól a vita? Befejezetlen hozzászólás a 2002 márciusában az Exindexen elindított múzeum-vitához. Két okból nem fejeztem be: 1. Mélyi véleménye az volt, hogy érdemes foglalkozni a kérdéssel, mert ha az MSzP győz, akkor esetleg a szakma érdektelenségére és az adófizetők érdekeire hivatkozva egyszerűen ejthetik az új múzeumot. Ezt azért mégsem szabadna engedni. Viszont én is arra a meggyőződésre jutottam, hogy rossz múzeum van már elég Magyarországon, minek újabb kínlódásba kezdeni. 2. A komputerem egyszer leégett, és bár megjavították, azóta hardware problémáim vannak. E-mailezni tudok, de a honlapokon szörfölni nem. Az Exindexen csak egyszer bírtam rátalálni a múzeum-vitára, és azóta sem sikerült beleolvasnom. Lehet, hogy nincs is ilyen vita? Közben lezajlottak a választások, és úgy néz ki, hogy tényleg hatalomváltásra kerül sor a következő hetekben. A vita, és vele együtt az én elkezdett írásom alap- kérdése ezzel teljesen új megvilágításba fog kerülni. Íme a próbálkozásom: A délpesti modern múzeum ügye tulajdonképpen nem múzeumi vagy kultúrpolitikai kérdés, hanem – ahogy azt a tudósításokból kivehetjük – egy hétmilliárdos nagyságrendű financiális tranzakció végterméke. Van egy magánvállalkozás, és ez egy olyan építészeti objektumot kínált eladásra, amit tíz éves részletre bontva hétmilliárdért vásárol meg majd az állam. A kezdeményezők oldaláról nézve a kérdést az objektum rendeltetése bizonyára csak harmadrendű kérdés, hiszen lehetne szálloda vagy benzinkút is. És csak azért nem lehetne az, mert a környező ingatlanok értéknövekedésének a kérdését is szem előtt tartva éppen egy kulturális objektum, pl. egy múzeumépület mellett kellett dönteniük. És ebből lett a baj – mert múzeumot nagyon nehéz valamilyen konkrét gyűjtemény nélkül eltervezni és felépíteni. A kulturális politika felelős vezetői és a muzeológus szakma képviselői mindezt szem előtt tartva persze megtehetnék azt, hogy egyszerűen átlépjék a problémát, és azt mondják: ez a múzeum nem kell nekünk, mert a sorsa amúgy is az lesz csak, hogy állandóan javítgatni, bővítgetni kell, és lehet, hogy többe kerül majd, mintha elölről kezdenénk az egészet, és összevásárolnánk például egy múzeumra való nemzetközi rangú anyagot a Sotheby’s-nél, és a világ legjobb építészeit bíznánk meg (utána!) azzal, hogy egy olyan épületet tervezzenek hozzá, hogy nem győzné a Malév Pestre hozni az ideözönlő látogatókat. Nem, a magyar kultúra nem lehet ilyen racionális. Két kézzel kell, hogy megragadja az alkalmat, hogy száz évvel az utolsó jelentős igazi múzeumépítkezések után (ez volt a Szépművészeti és a Műcsarnok felépítésének a kora) végre kilátás nyílik arra, hogy egy tágasabb múzeumi, illetve kiállítási épületet húzzanak fel Budapesten. Mert különben újabb száz év telik majd el múzeum-építési szándék nélkül. Így tekintve a kérdést tagadhatatlan, hogy a múzeumi szakma közérdeket szem előtt tartó reakciója (és "most vagy soha!" taktikája) nagy vonalakban egybeesik a megrendelők és az építők (tagadhatatlanul privát jellegű) érdekeivel és "most vagy soha" taktikájával. A részletekben persze már sok az eltérés. A vita tulajdonképpen arról szól, hogy meddig mehet el a szakma a kompromisszumok kérdésében. (Mintha rajta múlna....!) Mert világos, hogy az egész dolog, de különösen az ügyintézés szeleburdi volta, meg a belátható terhek és következmények sokasága aggodalomra adnak okot. Ám mégis, már csak az utókor számára kiállított erkölcsi bizonyítványunkra gondolva is, mekkora az a botrány, amibe a magyar művelődés ügye esetleg még belenyugodhat? (Megint csak zárójelben: mivel a döntésbe a szakmának amúgy sincs beleszólása, fennáll a veszély, hogy a vitának ez a lelkiismereti aspektusa is csak magánszorgalmú gyakorlatozás marad.) Folytatás a következő hozzászólásban.

Az üzenet küldője: Perneczky Géza E-mail:   Dátum: 2002 ápril 30 12:13:12 [Kedd] Téma: A magyar művészeti gyűjtemények – madártávlatból Fogadjuk el az építők és építtetők szempontjait: ez a múzeum egy újonnan létrehozott idegenforgalmi negyed egyik legfontosabb és legvonzóbb objektuma kell hogy legyen. A nemzetközi szenzációkhoz szokott turista szeme is meg kell hogy akadjon rajta – az egész, a rokon telkekre is kiterjedő vállalkozás csak így fizetődik ki. Nem lehet tehát afféle helytörténeti múzeum (mivel Budapest helytörténete nem nagyon gazdag sem Tut-Anch-Amon-sírokban, sem pedig Medici pápákban). Ám legyünk reálisak: Nemzeti művészetünk emlékanyaga (értem ezen a kb. 1850-től 1950-ig tartó évszázad termékeit) messziről nézve egy kisebbfajta közép-európai ország szolid, de nem túl érdekes művészetének a képét nyújtja – ez az, amit körülbelül a Nemzeti Galéria kiállított anyagával azonosíthatunk. Ha valaki, mondjuk, Los Angelesből jön, és teszem azt, designer vagy irodalomtörténész, akkor így summázhatja benyomásait: megtekinthető, élvezhető, és aztán elfelejthető. Az egyetlen kivétel Csontváry lenne, őt azonban sikerült hosszú évtizedekre Pécsre száműzni (és mivel abszolút mércével mérve is igen jelentős értékről van szó, talán jobb is, ha egyelőre nem épül Pesten külön Csontváry múzeum – ma még nem elég érett sem a politikai, sem a kultrális helyzet egy ilyen horderejű feladatra). Közelről nézve azonban még ez a szolid közép-európai kép sem igazolódik, mert múzeumainkból hiányzik a 20. századi rész gerince, az, ami a távolról jött turistát is érdekelheti, ha véletlenül olyan ember ő, aki kissé ismeri már a világ művészeti gyűjteményeit, és tudja, hogy a modernizmus jelentős mértékben közép-kelet-európai eredetű találmány: – na de hát hiába keresi Magyarországon azt, ami ebből az avantgárdból magyar lehetne! Elmagyarázhatjuk az illetőnek, hogy a magyar avantgárd emlékanyaga, tehát Kassáknak, Moholy-Nagynak, a Bauhaus magyar mestereinek, illetve a francia és az angol nyelvterületre szakadt jelentősebb magyaroknak a reprezentatív művei sajnos nem magyar területen születtek meg, és ezért érthető is, hogy ez a művészet vagy teljes egészében hiányzik, vagy csak nagyon hiányos utalások formájában van jelen a múzeumainkban. És a kezünket széttárva hozzátehetjük, hogy eddig nem sikerült az sem, hogy hazahozzunk belőle egy múzeumi osztályra való anyagot. Csakhogy a mentegetődzésnek ez a módja már nem hasonlít Közép-Európához – a csehek és lengyelek modern művészete ugyanis megtekinthető Prágában, Varsóban, Wroclawban, és így tovább. Ami pedig a németeket illeti,... hja,... róluk jobb nem is beszélni. Először Budapestig kell “délre süllyednünk”, hogy a szegénységnek és a kulturális értelemben vett mostoha sorsnak ez a jele (mert minek nevezzem?) ilyen nyilvánvaló módon jelentkezzen. Lesznek, akik azt mondják, hogy még délebbre vándorolva még rosszabbá válik a helyzet a Balkánon. Mi legalább Bartókot még idejében integrálni tudtuk (Ligetit már nem!). De a románok Bartókja az a Brancusi volt, akinek a műtermét a franciák építették fel újra a Pompidou Centre előtti téren (kilencedik vagy tizenhányadik világcsodának) – és nem a románok valahol Bukarestben. Hány Brancusi szobor van Romániában? Vagy egy újabb keletű példa lehetne Christo, az akció- és installáció-művészet legmonumentálisabb képviselője, aki dollármilliókkal számoló nagyvállalkozó – és aki (sokakat bizonyára meglep ez a tény) tulajdonképpen bolgár művész, nem is tagadja. A vitának azt a részét tehát, ami akörül forgott, hogy melyik jelenlegi magyarországi magángyűjteményből lehetne egy nemzetközi érdekességű múzeum magját kialakítani Pesten, nos, az ilyen spekulációkat tényleg ad acta tehetjük. Ez a vita eldőlt, de nem léptünk túl egy másikon, ami a Nemzeti Galéria eddig ki nem állított újabb keletű magyar gyűjteményét szemelte ki új múzeumi anyagnak. Itt más problémák merülnek fel, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy az 1950 utáni korszak már nálunk sem sorolható oda olyan egyszerűen az ún. nemzeti művészet folytonosságához – ami az Iparterv nemzedékével elkezdődött Pesten, az már túlnyomó részében a nemzetközi késő-avantgárd vonzáskörébe tartozott, és úgy egészében, nagy átlagában tényleg azon a színvonalon is volt! Csakhogy éppen azért, mert ez azóta is egy nagyobb egységbe foglalt kultúra része, nagyon esetleges és suta képet nyújtana, ha csak magában állítanánk ki. Sehol a világon nem szerepel ez a fajta képzőművészet, nevezzük így: a kései modernista (vagy posztmodern) korszak vizuális anyaga a lokális "nemzeti" vagy fővárosi hozamra leszűkítve – mindenütt beépítik az ilyen művészetet a nemzetközi összképbe, mégpedig többnyire úgy, hogy állandóan változtatva a kiállításokat bizonyos tartalmi problémák köré csoportosítják egy-egy nagyobb egység vagy korszak alkotásait, miközben elkalandoznak a rokon művészeti ágak felé is, és ezzel utat nyitnak a legkülönbözőbb irányból érkező interpretálási lehetőségek előtt. Erre a kulturális sokrétűségre és hangsúlyozottan a nemzetközi horizontra nyíló "interpretációs kiállítási gyakorlatra" törekszik egyébként a maga szűkös helyiség-lehetőségei dacára a Várban lévő Kortárs Művészeti Múzeum is. (Nem mintha ez baj lenne, de van is átfedés közte és a Nemzeti Galéria anyaga között). Egyszerűen múzeum-politikai ostobaság lenne tehát (és az utolsó 30 év magyar művészetének a megengedhetetlen mértékű leértékelése), ha úgy képzelnénk el az elkövetkező évtizedeknek szánt modern múzeumot, hogy abban egy magyar mezőnyre szűkített karantént alakítanánk ki a kortárs magyar művészek számára... Ha múzeumot építünk vagy egy új múzeumot üzemeltetünk, akkor csak egyetlen dolognak van értelme, ha abszolút elölről kezdjük, mintha ez lenne az első múzeum Budapesten, és a hozzá tartozó első gyűjtemény, amit azonnal a kortárs anyagból kell elkezdeni válogatni... A jövő Magyarországon is a magán-múzeumoké. Nyugaton már a jelen helyzete ez... Guggenheim és társai már évtizedek óta a legjobb múzeumok... És így tovább...

Az üzenet küldője: Fabényi Julia E-mail:   Dátum: 2002 ápril 30 15:59:12 [Kedd] Téma: Keserves vita Igen keservesnek találom ezt vitát. A "keserves" szó ez esetben rám is vonatkozik, mert képtelen vagyok azt a sok felsorolt, jogos hibát és számonkérést szintetizálni és egy újabb ösvényre terelni, ami netán tovább vezetne. Hiányzik az a bizonyos pozitív erő. Múzeum kéne, kiállítóhely kell, gyűjtemény - nemzetközi kéne, de ha nincs, miből-hogyan lehetne, a főművek már réges-rég nagy gyűjtemények gyöngyszemei, akkor minek itt bizonytalan összefüggések felállítása. A koncepció esete szimptomatikus volt számomra. Kicsit úgy tűnt, hátraszaltó dupla piruettel a jégen a cél, de most vettük fel az első korcsolyát.(Nagyon durva, elnézést.) Nyugodtan készülhetett volna egy "Gyűjtők Múzeuma", mint ahogy szerintem kezdetben erről volt szó; a brémai példa, vagy a mostani helyzet a berlini Új Nemzeti Galériában igen jó és mértékadó. Ehhez soha senkinek nem állt szándékában kicsavarni a művészettörténet klasszikus stílustörténeti, leíró mivoltában egzakt és minőségcentrikus eszköztárát. Itt, Bellák esetében - bármily nehéz volt a helyzete -, ez látszott ki. Mindenképpen valami újat kellett az asztalra tenni: de még a szándék is bizonytalan volt, nemhogy a felsorolt művek hovatartozása. Minek addig elméletet kreálni, amíg a régi is megfelel, számtalan tisztázatlan pontjával. Tisztázni kell a pontokat, de vizuális művészet esetében vizuális formában. Gyűjteni-nézni, gyűjteni-nézni. A "felfedezetlen életművek" kategória ellen korábban igencsak tiltakoztam. Bár be kell látnom, pld. a Szombathelyi Képtárban történt ez ügyben jó, sőt nagyszerű is (Futásfalvi Márton Piroska, Bartha Mária, stb. életművének felfedezése tényleg fontos volt, tényleg modifikálja a 20-30-as évekről alkotott képet), de sok másod- vagy harmadrangú mű kibányászása ellen tiltakozom, mert nem javít a kor rajta. Ami egyszer rossz, az az is marad. (Érdekes módon az irodalmárok nem kutakodnak elfeledettségre kárhoztatott divatköltők után - milyen helyesen.) Nemzetközi kontextust a klasszikus modern művészethez nem lesz módunk egyhamar létrehozni. Persze a műkereskedelem képes csodákra, de a képlet azért komplikált, mágusok tudják csak kezelni. A vita pozitívuma, hogy az indulatból kilőtt éles gondolatok sokszor értékesek voltak. Maradjunk a műkereskedelem eszközeként deklarált MMMM gondolata mellett. A műkereskedelmet támogatni kell, a pénzkultúra, a kulturált pénz részese, és benne leledzik a kortárs művészet egészséges életben maradásának lehetősége is. A műkereskedelem belső szabályozó rendszere (mivel nem értek hozzá ezért használom ezeket a kissé patetikus, poros fogalmakat) egyszerre minden irányban működik, régi és új, stílusmeghatározó, vagy stílus mellett létező, főmű vagy szobadekoráció változtatja és megtalálja a helyét, eddigi tapasztalataim szerint igen elegáns mozgásban. (Pld. lehet, hogy valami nagyon nagy pénzen kelt el, majd képtelen volt értékét tartani - Modigliani műveiről volt egy időben ilyen formában szó: átkerült a lágy felhasználásba, privát tulajdon, gyűjteményi vagy befektetési kontextus nélkül - és mintha most kerülne megint a műv. történet ill. múzeumi megszerzendők sorába, mert valahol kiderült egy kis hiba). Ha a magyar művészet klasszikus modern, stb. köztudatba jutását csakis a műkereskedelem garantálja, és ahhoz egy gyűjtők múzeuma szükséges, akkor miért ne lehetne egy ilyen irányú múzeumot létesíteni. Csak akkor sokkal kevésbé a klasszikus műv.történészre van szükség, sokkal inkább a marketing dominanciájú kurátorra (l. Schröder Albertina). Ettől még megmarad a műv.történész-muzeológus kompetenciája, aki fékez, ha a minőség kerül veszélybe. (Vagy ez idealizmus?) Vannak, akik nem korruptak (nem pénzileg, hanem szellemileg nem korrumpálhatók). Bennük bízhatunk.

Az üzenet küldője: Sasvári Edit E-mail:   Dátum: 2002 május 6 12:26:35 [Hétfő] Téma: Égető kérdések A vitát végigolvasva, egyetértek Tatai Erzsébettel, miszerint „Új múzeum létrehozásába akkor érdemes belekezdeni, ha a régiek ’rendben vannak’”. Teljes mértékben osztom N. Mészáros Júlia véleményét is, aki ugyanebből az alapállásból a meglévő, országosan is jelentős gyűjteményekkel rendelkező múzeumi intézmények korszerűsítése mellett szól. Mindketten (többek között) a (vidéki) múzeumi helyzet égető kérdéseit is felvetik, melyek megoldása nem tűr halasztást. Meglepőnek tartom, hogy egy ilyen diskurzus során – még szakmai berkekben is – méltánytalanul szorul háttérbe a több évtizedes, szisztematikus gyűjtőmunka eredményeként (vidéken) létrejött XX. századi és kortárs kollekciók ténye, és reprezentációs lehetőségeinek mai, szívszorítóan siralmas állapota. Kevés kivételtől eltekintve nem beszélhetünk arról, hogy ezek bármelyike a korszerű muzeológia szempontjai szerint lenne bemutatva, vagy akár megőrizve. A meglévő állandó kiállítások többnyire olyan épületekben láthatók, amelyek erre a célra teljességgel alkalmatlanok, vagy (állami) költségvetési támogatással jelentős átalakításra szorulnak. Nem beszélve a krónikus épület-, és raktárhiányról, valamint a katasztrofálisan elavult, vagy csekély volumenű infrastrukturális helyzetről. De fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy létezik –e Magyarországon korszerű muzeológia? Megvannak-e ennek a tárgyi, oktatási, anyagi és gyakorlati feltételei? Vizsgálható-e mindezek végiggondolása nélkül az új múzeum kérdése? Ennek fényében nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy csupán ad-hoc jellegű válaszokat tudunk adni egy ilyen kihívásra? Hogyan lehet mai szellemben gondolkodni egy teljességgel elavult, az európai normáktól igen távol álló, feudalisztikus, agyonbürokratizált és hierarchikus felépítésű intézményrendszer napi gyakorlatában? Szimptomatikus, hogy az új múzeumot életre hívó kulturális kormányzat – ahelyett, hogy az évtizedek során fájó módon a működésképtelenség határán álló (mondjuk a megyei önkormányzati) múzeumi struktúra gyökeres átalakításán, vagy akár megreformálásán fáradozott volna, egy „díszmúzeum” létrehozásával jobb híján a legatyásodott és teljességgel ellehetetlenült múzeumok raktári állományát akarta kisíbolni. A muzeológus egy ilyen, ritkán adódó lehetőség hallatán azon gondolkodik, hogy melyik ujjába harapjon. Szívből kívánja minden új intézmény megszületését, de képtelen véka alá rejteni aggodalmait. Egy másik kérdés: lehetséges-e független státust teremteni egy olyan intézmény számára, amelynek létrehozása valójában (hatalmi) reprezentációs igényekből fakad? Forgács Éva utalt a MEO-ra, amelynek létrejöttét mindannyian nagy fegyvertényként könyveltük el, de vajon hosszú távon képes lesz-e napi működésének feltételeit állami szubvenció nélkül megteremteni? A kilencvenes évek elején Dunaújvárosban jött létre egy olyan kicsi intézmény, ami az első fecskéje volt ennek a kísérletnek. Alapítványi működtetésben, igaz rászorulva a helyi (városi) önkormányzat támogatására, de mégis nagyobb szabadsággal működött és fejtette ki tevékenységét, mint a nagy állami, vagy önkormányzati intézmények. Első, fiatal igazgatójának sem kellett a kötelező ranglétrát végigjárni, és a hosszúra nyúló tanulóidőt kivárnia – a legteljesebb szabadsággal gyűjthette saját kortársait. Időközben pedig, egy évtized alatt, a kilencvenes évek – nemzetközi mércével mérve is – egyik legizgalmasabb (a régió művészetére is kitekintő) kiállítási programját vihette végig, és alakította ebben a szellemben gyűjteményét. Jó néhány ott kiállított munkát láttam a tavalyi Velencei Biennálén visszaköszönni. A függetlenség kapcsán nem szabad elfelejteni azoknak a kis kiállítóhelyeknek a tevékenységét sem, amelyek a nagy intézményi struktúra margóján ugyanilyen szabadsággal rendezték kiállításaikat (Óbudai Társaskör, a volt Bartók ’32 Galéria, Liget Galéria és társaik) és sok esetben tálcán kínálták felfedezettjeiket a kanonizált intézmények felé. Szívből kívánom, hogy legyen új – és csakis XXI. századi múzeum –, de ne hagyjuk a meglévőket sem elveszni.

Az üzenet küldője: Hegyi Dóra E-mail:   Dátum: 2002 május 6 12:32:18 [Hétfő] Téma: Nemzetközi program Szerintem olyan intézmény létrehozásának van értelme, amely nemzetközi programot képvisel. Egy múzeum, amely csak modern magyar művészetet állít ki, anakronisztikus, arra pedig nincs esély, hogy egy nemzetközi gyűjtemény jöjjön létre klasszikus modern művészetből. Realisztikus ötletnek tűnik, hogy a Magyar Nemzeti Galéria kiállítóhelyeként működjön az új intézmény, de akkor feltétlenül nemzetközi kiállításokat is be kell mutatni. Egy új kortárs művészeti múzeumnak nem látom értelmét, mert konkurálna a Ludwig Múzeummal és nincs annyi állami pénz, ami két hasonló profilú intézményt fenn tudna tartani. Elképzelhetőnek tartanám, hogy több intézmény osztozzon az új helyen, ami bizonyára bonyolult pályáztatási rendszert igényel, és nehezíti egy egyértelmű profil kialakítását. Véleményem szerint az lenne a legegészségesebb, ha egy Fitz Péter által is említett ICA-típusú (Kortárs Művészeti Intézet) kiállítóhely jöhetne létre, amely nyitott a folyamatokra, műhelyként működik, kiállításokat hoz létre, műveket kezdeményez (producer), vitákat indít. Lehetne ez egy a kötött műfajokon túllépő intézmény, ahol nem csak a képzőművészet, hanem az építészet, a dizájn stb. is helyet kaphatna. A bizonyos időre kijelölt kurátorok ötlete jó, legjobb lenne egy különböző szakterületekre szakosodott szakemberekből álló kuratórium (pl. fotó, videó, építészet, dizájn stb.)