|
Az üzenet küldője: |
Szücs György |
|
E-mail: |
|
|
Dátum: |
2002 ápril 19 17:28:50 [Péntek] |
|
Téma: |
„Szép szolidan, szép szolidan…” |
(A lelátóról) Magyarországon, szokás szerint, előbb születik meg a politikai döntés, amely mögött nyilván létezik egy „belső argumentáció”, utána pedig mindaz, ami normális esetben előzménye kellene, hogy legyen. Az Ernst Múzeumban március 27-én lezajlott, Bellák Gábor-féle prezentáció végül formailag válaszokat adott a korábban felmerült kérdésekre, miközben ilyen kérdések csokrával kellett volna elindítani az egész koncepciót, s akkor már véleményekben gazdagon, előbbre lennénk, mint most. A M and M’s eddigi közbeszéd-története szomorú, mert miközben, vegyük észre, a széles értelemben vett modern/kortárs művészet „nem érdekes”, néha mi magunk is úgy érezzük, hogy név szerint ismerve egymást, belterjes, klubszerű keretek között működve várjuk el a széles kulturális megértést: sikerült embereket egymás ellen fordítani, indulatokat felszabadítani. Sikerült, megint csak szokás szerint (ld.: történészek), a mi múzeumunk–ti múzeumotok oppozíciót kialakítani, nehogy véletlenül kitörhessünk az atyáktól örökölt, szétválasztó szemléletű, egyébként hallatlanul mechanikus és unalmas kettős Magyarország-szisztémából.
(A pálya mellől) Szerintem a vitában felvetett tartalmi – mit gyűjtsön, korszakhatár – kérdések mindegyike mellett lehet érvelni, lényeg az, hogy a koncepció alaposan legyen kidolgozva, magyarán: kerek legyen. Többen üdvözítőnek tartják például, az együttes nemzeti–nemzetközi gyűjtést, a múzeumi állandó kiállításon a törekvések együttes láttatását. Érv mellette: az európai integráció aktualitása szinte kötelezővé teszi, hogy elhitetően kell bemutatni saját művészetünk értékeit, szervesen kell kapcsolódni az európai törekvésekhez. Érv ellene: akaratlanul is az európai kategóriarendszer és felosztás érvényesül, a helyi ízek elegánsan mondva regionálissá, keményebben fogalmazva provinciálissá válhatnak. (Kicsiben érdemes lenne végiggondolni az 1920 utáni erdélyi művészet közös, illetve párhuzamos tárgyalásának kérdését a mindenkori magyarországi művészettel). Csak azért, mert valami éppen friss (frissnek hat, frissnek tűnik), nem biztos, hogy végiggondolás nélkül önmagában üdvözítő felosztás. A bukaresti Nemzeti Múzeum azért „elmaradott”, mert nem vált szét szakmúzeumokra, többek között nemzeti és a nemzetközi anyagot gyűjtő intézményekre, mi pedig azért vagyunk „korszerűek”, mert éppen ezt akarjuk visszaállítani?
(A pályáról) A 4M nem tárgyalható zárványként, hiszen létezése néhány más intézmény – leginkább a Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum, Szépművészeti Múzeum – működését, a gyűjtőkör párhuzamosságát vagy felosztását, munkatársainak szemléleti és egzisztenciális választásait egyaránt érinti. A formális válasz szerint ebben a pillanatban a MNG fennhatósága alá kerül, majdani vezetője az MNG igazgatóhelyettese lesz. Ez az elképzelt majdani állapot legalább annyi problémát szül, mint amennyi összességében felmerült a MMM Múzeummal kapcsolatban, hiszen megvalósul a „független függőség” termékenynek gondolt állapota? A 4M lesz az MNG külső kiállítóhelye, vagy az MNG lesz a 4M külső raktára? Amott látványosan reprezentálunk, emitt fúrunk, faragunk, barkácsolunk, kutatgatunk? Ott dolgozni jutalom, vagy a büntetés lesz? Mi vagyunk a kurucok, ők a labancok?
(Otthon a tv előtt) Végül, nem annyira racionálisan, mint érzésre, választ kell adnom, hogy igazából melyik csatornákat szeretném nézni. Már csak a francia kulturális kapcsolódás okán a Nyugati Pályaudvar épületét sokszor képzeltem 20. századi művészeti múzeumnak. De rendesen, intézményesen, koncepcionálisan, ahogy kell! (Érintett: MNG). Természetesen ez a „pályaudvar” bárhol lehetne, a 20. század teljes leválasztására a mostani nem elégséges. Ugyanolyan örömmel üdvözölném egy olyan múzeum létrejöttét, amely előre tekint, tehát körülbelül beméri a képzőművészeti mozgások hatókörét, technikailag és elméletileg professzionális hátteret ad a jövőnek (Érintett: Ludwig Múzeum). Még az sincs ellenemre, hogy a plaza-jelleg érvényesüljön, hiszen ezt már a régiek is kitalálták az egyébként legalább annyira ellentmondó templom–piac szomszédság hatékony szimbiózisában, illetve a japánok is működtetik a sokat emlegetett áruház-múzeum konstrukciójában. Mind a történeti példákat, mind az euro-ázsió-amerikai példákat szemlélve egy furcsa megállapítás ötlik az ember szemébe: a legjobban előkészített, racionális terv, illetve a legőrültebb őrület megvalósításának színvonala is azon múlik, hogy a végrehajtó (ember, testület) mekkora szellemi kalibert képvisel, munkájával mekkora hitelesség-tőkét tud felhalmozni. Eddig…
|
|
| |