Hideg a bőr alatt

A fantázia mint realizmus

A címben szereplő metaforát Eeva-Liisa Manner verséből idézi Patryck Nyberg a Kiasma Modern Művészeti Múzeum Kalervo Palsa kiállítása kapcsán ( http://www.kiasma.fi ). A párhuzamosan futó két nagy és számos kisebb kiállítás kitűnően modellezi a finn kulturális identitás alapdilemmáit. A lappföldi magányban élő, félőrült, magát zseninek tartó naiv expresszionista festő több mint háromezer (!) pszichológiai önreflexióját obszcén és szándékoltan vulgáris trivialitással bemutató alkotása egyfelől, illetve a pop-arttól napjainkig végigvonuló nyugati kulturális hatást prezentáló, erőteljes társadalmi elkötelezettségről valló, a múzeum gyűjteményéből származó művek szembeállítása a finn kulturális identitás skizoid voltának látványos metaforája. Ennek ugyanis lényegi karaktere a határhelyzet szplínje. A jelenség megértéséhez igen hasznos, ha diszkréten magunkévá tesszük a FinnAir fedélzeti magazinjának különös nézetű világtérképet, amely rögtön megérteti velünk, miért írja egy finn művészettörténész, hogy Kínából nézve Európa Kelet-Ázsia.( fig_01 ).

A művészeti diskurzusok nagy része elkerülhetetlenül szembesül a kulturális közösségvállalás kérdésével. A magyarhoz hasonlóan sajátos jellegű, környezetétől jelentős mértékben elütő nyelvi kultúra, földrajzi adottságaiból adódóan leginkább az északi, skandináv kultúrkörhöz tartozik, ám attól nagymértékben megkülönbözteti nyelve, valamint a hosszantartó orosz dominancia tapasztalata, mely utóbbi hatására sokkal inkább a balti államokkal, illetve Kelet-Európával érez sorsközösséget. A Van Gogh-i modellt követő Palsa-életmű vállalása és a 60-90-es évek finn művészetének internacionalizmusa közötti ellentmondásos viszonyt ugyanaz a feszültség jellemzi, amit a Kiasma Múzeum épülése körüli dilemmák is tükröztek. A hajdani Művészeti Múzeum kortárs művészeti anyagából (az 1990-es államosítás után) létrehozott intézménynek már az épülete is számos városépítészeti vitára adott okot, leginkább viszont a Mannerheim marsall lovasszobrával való térbeli viszonya szította a kedélyeket; a merész vonalú, hegyesszögeket áramvonalakkal elegyítő modern épületben megnyilvánuló nyitás és az egyik legszentebb – mellesleg svéd ajkú – nemzeti hős konzervatív ideálja között igen nehéz volt a tér- és identitásbeli kapcsolat megteremtése. A Feltámadás című Palsa életmű-kiállítás a legsajátosabb nemzeti, míg a című válogatás a legeltökéltebben nemzetközi vonulata a finn művészetnek. Az identitáskeresés vidékspecifikusan frappáns metaforája Roi Vaara performer Artist’s Dilemma c. videója, amelyen magát a művészt látjuk kistotálban fix kameraállásból, végtelen hó és jégmező közepében, amint egy irányjelző tábla tövében téblábolva időnként bizonytalanul elindul valamely irányba, ám mindig visszatér a képmezőbe. Az ellentétes irányokba mutató táblák felirata: ART és LIFE.

E szembenállás természetesen történelmi kérdés, amellyel a 90-es évek nemzetközi szcénájának jó hírű kortárs fiatal művészei kevésbé foglalkoznak. Ami őket érdekli, sokkal inkább nyomon követhető a Kiasma kísérleti programjaiban, amelynek Studio K szekciójában egyrészt nemzetközi sztárokat szerepeltetnek (pillanatnyilag Erwin Wurm Nokia által szponzorált Egyperces szobrainak aktív nézői részvételt feltételező, kommunikációcentrikus műve), másrészt a skandináv múzeumokat élő, jelenidejű digitális tartalom elosztására alkalmas hálózattá kísérlik alakítani. Ez utóbbi a Splintermind – Art Broadcast Community kezdeményezéseként 2001 óta Curated Transmissions néven futó 24 órás folyamatos művészeti tartalomsugárzást jelent, amelyet egy hagyományos Web-TV-től részint a meggyőző sávszélesség, másrészt a befogadás közösségi jellege különböztet meg, amennyiben itt a nézők nem individuálisan, képernyők előtt, hanem köztéren szembesülnek a performansz, video, robot és számítógép alapú művekkel ( http://www.splintermind.com | http://www.beeoff.se) Ugyancsak a Kiasma ad otthont Mika Taanila Physical Ring című videóinstallációjának, amely a tudományos kutatásból emel át talált nyersanyagként mozgóképeket. A 2002-es Manifestán és Ars Electronicán is bemutatkozó alkotó a mozgókép diszciplínafüggő funkcióját tematizálja, s bár a videóhoz utólagosan kreált hangoszlop (Mika Vainio) kirekeszti az alkotást a William C. Wees által “tökéletes film”-nek nevezett talált film-kategóriájából, a tudományos paradigma átemelése a magasművészet viszonyrendszerébe kiváló metaforáját teremti meg a mozgókép azon szerepének, amelyet Walter Benjamin “optikai tudatalatti”-nak nevez.

A Kiasma mellett a finn főváros művészeti környezetének jelentős intézményei még a Tennis Palace ( http://www.taidemuseo.hel.fi ) és a Cable Factory. Az előbbi egy hatalmas épület, amely hajdanán beltéri teniszpályáknak adott otthont, jelenleg bevásárlóközpont, mozi és múzeum furcsa keveréke. A múzeum mindkét kiállítása a narrativitással kapcsolatos, ám a cikkünk elején idézett kulturális dilemma itt is nyomon követhető. Míg a Be good című válogatás a Helsinki városi múzeum anyagából a narrativitást gyakran a bizarr szürrealizmus és az álomszerű történetek oldaláról közelíti meg, néha igencsak irodalmias felhangokkal (Päivi Häkkinen, Marko Karpow, Joonas Salusjärvi ( fig_02 ) ), addig a párhuzamosan futó New Pictures című fotókiállítás olyan kvalitásos művészeket prezentál, akiket a 90-es évek óta a nemzetközi szcénában joggal tartanak “a” finn kortárs művészet képviselőinek (Lajunen, Parantainen, Brotherus ( fig_03 ) Kella ( fig_04 ), Kohlemainen ( fig_05 ) ). E generáció főként fotográfiával foglalkozik, a posztmodern narrativitástól a strukturalista dekorativitásig, ám mindannyiukat jellemzi a Catherine David által annakidején “non-spectacular dramatization”-nak nevezett vonás, amely – lett légyen a téma az örök skandináv elvágyódás, hipnotizált személyek portréi, vagy az építészeti vizualizálás -, diskurzusukat egyfajta hűvös, ám poétikus, egyszóval skandináv intimitásban tartja. Bár David utalása feltehetőleg főként Eija-Liisa Ahtila munkásságára vonatkozik (akinek az 1999-es Velencei Biennálén kapott díja a finn művészeti életet legalább akkora büszkeséggel töltötte el, mint a magyar közvéleményt a frissen kapott irodalmi Nobel-díj) a tárlaton szereplő fiatal művészek munkáira is pontosan illik, kiváltképpen a portréfotográfia funkcióit újraértelmező kísérleteikre.

Helsinki legnagyvonalúbb kulturális helyszíne a Cable Factory ( http://www.kaapelitehdas.fi ), amely, mint sok minden más ezen országban a Nokia céggel van szoros kapcsolatban. Pontosabban a cég, és általában véve az IT gazdaság hanyatlásával. Finnországban ugyanis az észak melankóliáját elmélyíti az elmúlt évtizedre jellemző gazdasági visszaesés, amely a 80-as évek gazdasági fellendülését követte. Mivel a finn gazdaság kevés lábon áll, a kommunikációipar dinamikus fejlődésének visszaesése alapjaiban rázta meg a nemzetgazdaságot, erőteljes hatást gyakorolva a kultúrára is. A Nokia számára sok más hatalmas ingatlannal együtt használhatatlanná váló Cable Factory-t így örökölte meg a finn kulturális élet, s bár a folyamatot a cég szponzori kapacitásának drasztikus csökkenése kísérte, az öthektárnyi (!) alapterületű épületmonstrum Helsinki jelentős kulturális centrumává nőheti ki magát. A rengeteg műterem, kulturális intézmény mellett például itt kapott helyet a Finn Fotográfiai Múzeum, amely állandó történeti anyaga mellett most éppen japán fotográfiai körképet mutat be olyan nevekkel, mint Shoji Ueda, Miwa Yanagi, Nobuyoshi Araki. ( http://www.fmp.fi ).

Amennyiben pedig a változatos és hatalmas belső terekben zajló perfomansz-sorozatok folytatásaként művésznek és nézőnek bőr alá meleget csempészni támadna kedve, ellátogathat a Kaurismäki fivérek dupla kocsmájába, aholis a Moszkva cégér alatt betérve, Viszockij fényképével szemközt üldögélve hallgathatja bakelitről az ezer tó országa Beatlesének, a Hurrigannek legendás dalait.

 

Köszönet Kati Kivinennek és a FRAME-nek ( http://www.frame-fund.fi )

Helyszínek, események:
Amorph fesztivál (Helsinkiben eleddig hat alkalommal megrendezett nemzetközi performansz fesztivál),
ARS (a Finn Nemzeti Galéria kiállítássorozata kortárs nemzetközi művészet finnországi bemutatására),
AAF (a finn MAOE, mintegy kétezer szakmabelit tömörítő egyesület)
Ateneum (a művészeti múzeum 1990-es államosításakor létrehozott két intézmény egyike, a Gustavianus kortól 1950-es évekig tartó kor művészetét öleli fel, 1960-tól napjainkig a Kiasma),
Avanto (kísérleti fesztivál Helsinkiben, főként zenei irányultsággal, avantgárd lendület ‘sarkköri őrülettel’ keverve),
AV Arkki (1989-ben művészek által alapított, média- főként pedig videoművészet archiválására és terjesztésére létrehozott központ),
AVEK (1987-ben médiaművek – főként dokumentarista jellegű videók – létrehozásának elősegítésére alapított központ)
Cable Factory (a hajdani Nokia kábelgyárban létrehozott művészeti központ, mintegy ötven finn művész műteremlakásának, és hétszáz szakmabeli munkahelyének ad otthont)
Exit Fesztivál (Roi Vaara által szervezett, nagyon nyitott, főként performanszokat bemutató fesztivál)
HIAP (Helsinki nemzetközi residency program főként a finn kultúrával foglalkozó alkotók, elméleti szakemberek számára)
Media Centre Lume (a Helsinki Művészeti és Design Egyetem UIAH médiaközpontja, főként az egyetem diákjai számára),
Muu Media Base (a Muu ry által működtetett művészi digitális tartalom létrehozását elősegítő Mac alapú médiacentrum),
Muu ry (1987-ben művészei kezdeményezésre létrehívott, kísérleti jellegű művek létrehozását elősegítő egyesület)
Studio La Bas (Irma Optimist és Lauri Luhta performerek által kezdeményezett rendszertelen, ezzel együtt népszerű eseménysorozat)