2022. november 19. – 2023. január 10
Klauzál13 (Budapest VII. Klauzál tér 13)
Megnyitó: 2022. november 18. 18:00
Kurátor: Pátkai Marcell
A középgenerációs festőművész, grafikus és illusztrátor legújabb sorozatában a festői rétegek egymásra rakódva kitakarják, elhomályosítják, megzavarják egymást, mint az észlelés, illetve a személyiség rétegei. A művész szavaival: „Azt festem, azzal játszom, amit nem látok.”
A nem látásról asszociálhatunk bármire, mindenre, vagy akár semmire, az üres tiszta lapra, a fehér vászonra, amivel egy festmény indul. Nem láthatom azt, amit más lát, és már nem láthatom úgy a dolgokat, mint a személyiségfejlődésem korábbi szakaszaiban. A festmények többszöri ráfestéssel készülnek, ahogyan az élmények formálják a személyiséget és egymásra rétegződve kerülnek a gyermeki lélekre (tabula rasa). A festék felvitele, a takarások, álarcok, hasadások, visszakaparások, szemek, szemléletmódok ábrázolása a személyiségrétegek nosztalgikus hagymaszerű visszafejtései. Célja, hogy a művész megjelenítse, ami nem látható, de felidézésre érdemes, hiányzik.
A gyermekded szín- és formavilág felelőtlensége és a gravitáció nélküli kompozíciók instabilitása miatt elveszítjük a talajt. Fogalmi hálónk, érzelmeink és vágyaink egyedivé teszik a látásmódunk, de nem láthatunk tőlük tisztán, objektíven, illetve nem látjuk, amit a többiek. Vajon mit nem látunk? A cukormáz alatt fojtogató, ambivalens érzés tör ránk. A misztikus szkepszis egyszerre van jelen a hiábavaló tudásvággyal, végességünk, illetve gyermeki kiszolgáltatottságunk tudatával.
Kun nonfiguratív burok mögé rejti a képek figuratív elemeit. Introspektív narratívája a tudatos és tudattalan érzékelés határvonalára állítja a befogadót. A babavilág szimbólumai expresszív színekben absztrakt formákká egyszerűsítve a nézőt is játékba hívják. A részletes címeket elolvasva alakot öltenek a karakterek és értelmezhetővé válik a kép. Mást látunk, mint korábban.
A baba- vagy macskafejekre emlékeztető lidércek előugró, pasztózus vagy üres szemekkel bámulnak vissza ránk. Álarcok, melyeket bárki magára ölthet, ha keresztülnéz rajtuk, mintha egy rózsaszín lufiba nyomná az arcát.
A szubjektív maszkok módosítják a tudatállapotot. Átnézve rajtuk előtűnik a rajzokon részletesebben kifejtett privát álomvilág, ahol a karakterek fázisokban, illetve filmkockaszerű osztásokban jelennek meg. Térbeli és időbeli létezésük nem konkrét és nem is fontos, csak az számít, hogy milyen érzéseket keltenek vagy milyen emlékeket hívnak elő.
Kun egy nyelv előtti gyermeki látásmódot ragad meg, ami elé expresszív színekben játékos önelfogadással felsorakoztatja az emberi személyiség lazúros layereit. Ábrázolás közben szembesül vele, hogy saját képére formálja, amit lát. Identitást adó álarcai megzavarják a tisztánlátásban, de közben felkeltik az érdeklődését, inspirálják és önreflexióra késztetik.