Fresh POP

Szigliget, Várkert

2022. június 29. – július 11.
Szigliget, Várudvar (8264 Kisfaludy u. 30.)

Művészek: Leitner Levente, Jagicza Patrícia, Dóra Ádám, Dávid Zita, Gwizdala Dáriusz, Ámmer Gergő, Szabó Menyus, Németh László, Bencs Dániel

Kurátor: Takács Lívia

“Egy dolog más most, mint amilyen volt, és más lesz, mint amilyen most; más, amikor most szemügyre vesszük, s más lesz az idő múltával.” Jasper Johns

Egyetlen 20. századi művészeti áramlat elnevezése sem épült be oly mértékben a köznyelvbe, mint a pop-arté. A pop köznapi szavaink egyike, egyaránt lehet jelzője zenének, frizurának, divatcikknek, design-os tárgynak, filmnek, reklámnak. A brit pop programadó műveként említhetjük meg Richard Hamilton híres kollázsát (Ez teszi a mai otthonokat annyira mássá és vonzóvá?), amely az 1956-os legendás londoni This is Tomorrow kiállításra készült.

Majd Duchamp az irányzatra még a dadánál és a szürrealizmusnál is nagyobb hatást gyakorolt, mert ő elsőként állított ki hétköznapi tárgyakat, ready-made-eket egy galéria vagy múzeum helyiségében.

A pop művészek a köznapi témákat nem csupán esztétikai minőséggé emelték, és főként az USA-ban a nagyítás révén monumentálissá tették, hanem egyre intelligensebben reagáltak a tömegkultúra ikonjaira. Jó érzékkel kialakított, utalásokban és többértelműségekben gazdag kompozíciókat jelenítettek meg – mindez szöges ellentétben állt a téma banalitásával.

A brit pop hívei tágra nyitották az ajtót számunkra a művészet és a mindennapi lét között, remélve, hogy új egységet tudnak teremteni a sokféleségben, s ez a művészet iskolázottságtól és osztályhoz való tartozástól függetlenül mindenki számára elérhetővé válik.

A pop által bevezetett formai és tartalmi változások, a tematikus elemek újraélesztése, a köznapi beemelése az 1945 utáni absztrakt művészet világába mégsem tette a képzőművészetet a társadalom életének szerves részévé, hiszen a pop célközönsége nem elvárt módon rezonált arra, hogy ez a stílus sutba vágta a kompozíciós és tartalmi hierarchiákat. Itt ugyanis korántsem a médium volt az üzenet – nem annyira a stílusra, mint inkább az ábrázolt témára reflektáltak.

Mindannyian, legyen szó akár az Ezra Pound-rajongó Ronald B. Kitajról, Joe Tilsonról (Oh!) az általuk ábrázolt dolgok elfogadása, illetve elutasítása között ingadoztak, és ironikusan távolodtak el hol a témától, hol pedig a létrehozáshoz felhasznált eszközöktől. A tömegtársadalmat és bálványait a filmcsillagoktól az űrhajósokon át a hirdetési módszerek által kreált imázsuk áldozataivá lett sztárokig az elidegenítés eszközével ábrázolták.

A szemtelen komolysággal megjelenített, a magas és alacsony kultúra emblematikus jeleivel körülvett karakterek és az ifjúság bálványai – akik az új médiaeszközök kínálta vizuális és egyéb reprodukció nélkül soha nem érhették volna el az őket övező példátlan népszerűséget – az ártatlanság állapotában szembesülnek az anyagi és kulturális javak tömegtermelésének jelenségével.

A Fresh PoP kiállítás művészei kísérletet tesznek arra, hogy a számunkra mindennapi, felcserélhető, tehát popos témákat az elfogadott tartalmi és esztétikai értékrendet figyelmen kívül hagyva dolgozzák fel – mégsem tiltakozásról van szó, vagy antiművészetről, mint a dada esetében, vagy össze nem illő dolgok elegyítéséről, mint a szürrealizmusban, hanem inkább az elemzett téma felnagyításáról, a motívumok elszigetelt, sorozatszerű megjelenítésről vagy akár az egyéni kézjegy mellőzéséről – a minél személytelenebb stílus érdekében.

Sok vita folyt például arról, hogy Andy Warhol, akinek neve már a pop-art szinonimájává vált, valóban olyan közönyös, hidegfejű riporter volt-e, mint amilyennek tettette magát, vagy az érzelemmentes show mögött valójában ízig vérig moralista magatartás húzódott meg.

A Fresh PoP művészei a rejtőzködés és a megmutatkozás, a távolságtartás és az azonosulás közötti határ elmosódásának eredményeképp, valamint az ideológia, a kritika és a metaforikus utalások mellőzése által hol elegáns, emelkedett hangvétellel és intellektuális precizitással, hol szándékos egyszerűséggel kérdőjelezik meg szubjektív, gyakran egyoldalú és pillanatnyi valóságfelfogásunk megbízhatóságát és emelik a popot a beilleszkedés és az elfogadás művészetévé.