80 éves korában elhunyt Rebecca Horn, nemzetközi hírű német képzőművész.
Horn 1944-ben született a németországi Michelstadtban. Fiatal korától kezdve vonzódott Johann Valentin Andreae német teológushoz, aki a 15. században az alkímiáról írt, valamint Raymond Rousselhez, a 20. századi francia költőhöz, akinek munkássága számos modernista számára meghatározó volt. Ezek a figurák Hornban a fantasztikus dolgok iránti érdeklődést ébresztették – ez a szenvedély végül megragadta a szürrealista Meret Oppenheim figyelmét is, aki később Horn barátja és filmjeinek támogatója lett.
Horn 1964 és 1970 között a hamburgi Hochschule für Bildende Künste főiskolára járt. Tanulmányait azonban 1968-ban megszakította, amikor szobrai készítése közben bizonyos anyagokkal dolgozva tuberkulózis alakult ki nála. Ezután kénytelen volt egy szanatóriumban tölteni az időt, ahol rajzolással és varrással kezdett foglalkozni.
Miután meggyógyult, elkészítette egyik leghíresebb művét, az Unicornt (1970), amelyben egy nőnek egy hatalmas, szarvszerű tárgyat adtak a fejére, és ebben egy mezőn sétál végig. A műből készült, Performances 2 néven ismert, 1973-as filmben a nő a magas fű között mereven mozog, mellei ugyanakkor szabadon vannak, alakja pedig szinte felismerhetetlen. „Azzal, hogy fogollyá változott” – emlékezett vissza később Horn – »belülről felszabadította magát«.
Az 1968-72-es „Personal Art” sorozat Horn első jelentős munkái közé tartozott. Ezekben a rajzokban, fotókban és performanszokban Horn olyan forgatókönyveket tervezett, amelyekben az előadók bizarr viselhető elemeket – „testkiterjesztéseket”, ahogy ő nevezte őket – viseltek. Ezek különbözőképpen hasonlítottak szarvakra, hosszú körmökre, tollazatra és más, kevésbé felismerhető dolgokra. A Pencil Mask (ceruzamaszk) című, 1972-es, videón dokumentált performansz esetében Horn egy maszkszerű szerkezetet készített, melyre ceruzákat erősített és amelyet rajzolás közben az arcán viselt.
Horn időnként a nézőket is fogollyá változtatta. A Die Chinesische Verlobte (A kínai menyasszony, 1977) egy dobozszerű építmény volt, amely bezárult, amint valaki belépett. Belül két kínai lány beszélgetésének hangját lehetett hallani. Horn elmondta, hogy azt akarta, hogy a nézők úgy érezzék, hogy a darab magába zárja őket.
A 80-as években Horn munkái egyre nagyobbak és komplexebbek lettek, és gyakran installációk formájában jelentek meg. A Skulptur Projekte Münster 1987-es kiadásán The Concert in Reverse (1987) című művét egy olyan helyen mutatta be, ahol a Gestapo a második világháború alatt foglyokat gyilkolt. A börtönből börtönné alakult börtönben vízcsöpögő tölcsérekkel, kalapácsokkal és hangelemekkel találkozhatunk, amelyeket Horn „egy másik világból érkező kopogtató jeleknek” nevezett. Mindeközben a darab részeként két élő kígyó tanúskodott minderről; naponta egy egérrel etették őket.
Játékfilmeket is készített, mint az 1990-es Buster’s Bedroom, amelynek Donald Sutherland és a némafilmsztár Charlie Chaplin lánya, Geraldine Chaplin a főszereplője. A film középpontjában a némafilm korszakának egy másik híressége, Buster Keaton áll, akiről a női főszereplő szeretne többet megtudni. A Buster hálószobáját a cannes-i filmfesztiválon mutatták be, mielőtt installációkkal kiegészített kiállításként debütált volna a Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeumban. Ez idő tájt kezdett beindulni Horn karrierje az Egyesült Államokban. 1993-ban kiállítást rendezett a Guggenheim rotundájában, amelynek üvegmennyezetén a Paradiso (1993), két plexiüvegből készült, mellszerű objektum lógott, amelyekből időszakosan fehér folyadék csöpögött alá.
A Guardiannek 2005-ben nyilatkozva Horn elmondta, hogy részben anyanyelvének, a német nyelvnek a problémás története miatt vonzódott a képzőművészethez. „Nem beszélhettünk németül, a németeket gyűlölték” – mondta. „Meg kellett tanulnunk franciául és angolul. Mindig máshová utaztunk, és mindig valami mást beszéltünk. De volt egy román nevelőnőm, aki megtanított rajzolni. Nem kellett németül, franciául vagy angolul rajzolnom. Csak rajzolhattam.”
2007-ben Horn Bad Königben, egy egykor a családja tulajdonában lévő gyárban rendezte be stúdióját. Ez a Moontower Alapítvány, amely műveinek megőrzését és a fiatal művészek támogatását tűzte ki célul. 2015-ben elszenvedett agyvérzése után visszavonult a közélettől.
Munkái megtalálhatók többek között a Guggenheim Múzeum, a Museum of Modern Art és a Tate gyűjteményében. Három alkalommal szerepelt a Velencei Biennálén, köztük a 2022-es Biennálén is, és idén év elején a müncheni Haus der Kunst retrospektív kiállítást rendezett munkáiból.