A Magyar Nemzeti Galéria nemrég nyílt kabinet-kiállítóterében, a Focusban mutatkozik be a 2023-as TÓTalJoy-díj nyertesének, Süveges Ritának Időjárás-jelenés című projektje. A kiállítás anyagának alapját egy, a művész által végzett kutatás biztosítja, ami az éghajlat és időjárás módosítására irányuló kísérletekkel foglalkozik. Ezen keresztül jelenik meg a klímaválság összetett problémájának fizikai és szellemi látlelete. A művész bemutatja, milyen hiedelmek és rituálék övezték az időjárást és a modern korban milyen eszközökkel igyekeztek, vagy igyekeznek mind a mai napig irányítani azt. A kiállítás rámutat a mindent tudománnyal megoldani akaró technokrata hozzáállás alapvető problémáira, ehhez mérten pedig kellően informatív és ennek ellenére mégis egyértelműen művészeti megközelítésű.
Amikor egy kutatás alapú művészeti projektről van szó, mindig kérdés, hogy a kutatás alatt felhalmozott információ milyen módon fog megjelenni a végeredményben. Természetesen erre sok jó elképzelés létezhet, mégis azt gondolom érdemesnek szem előtt tartani, hogy a végeredmény hordozza azt az asszociációs teret, ami általában is a művészet sajátja. Ugyanis nem kizárólag tudásátadás a végcél, hanem a képzelet felszabadítása, ami majd új tudásokat termel. A megjelenő információnak nem szabad az anyagot elnehezítenie, hanem — különösen a szöveg tekintetében — arra kell törekednie, hogy a kiállított tárgyak jelentését megnyissa, ne pedig lehatárolja. Mindeközben relevánsnak is kell maradniuk, hogy a bemutatott információk a műveket gazdagítani tudják, nem silányulhatnak puszta lábjegyzetté, de még kísérőszöveg jellegükön is túl kell lépniük. Fontos, hogy egy önmagában is értelmezhető és értékelhető anyag társuljon a művekhez, ami ösvényeket nyit azok részletei között. Ez az érzékeny egyensúly akkor jöhet létre, ha a két rész hagyja egymást lélegezni és a kiállítás nem egyikről vagy másikról szól. Nem illusztrációi vagy értelmezői, hanem kiegészítői egymásnak. Az Időjárás-jelenés végrehajtja ezt a feladatot.
A képzelet felszabadításának programja különösen fontos a klímaválságról való gondolkodás kapcsán, hiszen ezt a területet nagy erőkkel uralja a minket körülvevő hétköznapi képi valóság. Ebben a természet számunkra hasznos szelete jelenik meg, egy tiszta, ideális világ, ami mindig nyújt nekünk valamit. Lehet például az ember spirituális kiteljesedésének helyszíne, vagy hasznosítható nyersanyagok gyűjtőhelye, de akár a természet, mint eszme is megjelenhet, megoldást nyújtva a társadalmi problémáinkra. Ma már legtöbbször inkább mint bajbajutott királylányt látjuk.
Az elmúlt évtizedek egyik fontos kortárs művészeti és filozófiai törekvése, hogy ezt a hierarchikus nézőpontot felszámolja, és többek között felülírja azt az ellentmondásos elképzelést is, amiben az ember miatt pusztuló természetet csak az emberi tevékenység mentheti meg. Ezt az elképzelést ugyanis ugyanaz a technokrata szellem hajtja, mint ami miatt a válság maga kialakult. Ezek kulturálisan meghatározott elgondolások, és már meglehetősen mély gyökerekkel rendelkeznek a gondolkodásunkban, ezért nagyon nehéz ezekről a problémákról másként gondolkodni.
Erre lehet alkalmas a művészet, és érezzük, milyen sűrű és nehezen járható az a terep, amiben éppen próbál utat törni. Az Időjárás-jelenéshez kapcsolódó fontos kérdés tehát, hogy a kiállítás létre tud-e hozni egy olyan teret, amiben a képzelőerőnk felszabadulhat a rögzült mintázatok alól, ahol a dolgok más összefüggésekbe rendeződhetnek és ezáltal a gondolkodásnak is új útjai nyílhatnak meg.
A kiállítás terébe lépve az ember tekintetét azonnal megragadja az installáció hátteréül szolgáló festett fal. Halvány, egységes, narancssárgás rózsaszínben dereng rajta az ég, előtte pedig óriási fehér és szürke felhőtömeget látunk tornyosulni. Ehhez a látványhoz tudunk eljutni a kiállítás fő eleme mentén, ami egy hét részből álló, fém keretes paraván. A kiállítótermen belül egy saját teret képezve halad félkörívben a festett fal felé, a tábláin pedig a kiállítás témája bontakozik ki előttünk.
Ezek néhány esetben plexire festett gépek, gépelemek, vagy áttetsző, képeket rejtő szúnyogháló-szerű szőttesek. Rögtön az első panel sűrű hálós elemén halványan átdereng egy kérdés a látogató felé: ,,Can we survive technology?” A túloldalra érve pedig a felirat helyét egy vicsorgó vadállat fejének képe veszi át. Ettől az ember rögtön támadva érzi magát. Mindkét elem érthető funkciót tölt be, azonban a kérdés egy kicsit felesleges, didaktikus. Azt gondolom, csak elvesz az anyag absztrakciós jellegéből. Ugyanez köszön vissza egy másik elemen, ahol már nem is egészen világos, hogy az ,,Artivism is activism through arts” és a ,,Purpose is the new luxury” üzenetnek számít-e vagy pedig ironikus falfirkaként értelmezendő.
Talán ezen a ponton, az első körbetekintés után tűnik fel az embernek, hogy a kiállítás terében nyoma sincs a látottak megértetésére szolgáló anyagnak. Persze a kurátori szöveg körvonalazza, hogy miről van szó, így értjük a gépeket és a lebegő függönyre festett asszonyokat, akik időjárás rituálét végeznek, de ennél konkrétabb információval a térben nem találkozunk és ez így van jól. Süveges leválasztotta a kutatásból eredő szöveges anyagot a művek közvetlen környezetéről és inkább egy kis kiadványba helyezte el, de nem zsúfolta azt sem túl.
Az egész kiadványt kulcsszavak szervezik, amik az időjárás és ember viszonyának valamilyen aspektusából kiindulva tesznek egy kisebb kört a témában, tovább nyitva ezzel egy-egy elem jelentéseit. Aztán ezek a jelentések szépen végigzongoráznak a paravánon, ami felépítéséből adódóan is vezeti a tekintetet, mintha csak az áram futna végig a fém keretén. A végén a futó tekintetünket az áram villámként való kisülésének képe akasztja meg, a paraván utolsó tábláján. A mögötte tornyosuló felhő pedig mintha csak a mennydörgést visszhangozná, ismét a szemünk elé kerül.
A felhő nem csak magát az időjárást jeleníti meg a térben, hanem a kilátást is ellehetetleníti, így mind látványban, mind témában egy lehatároló funkciót tölt be. A természet egyéb elemeiből, jelenségeiből semmi sem jelenik meg számunkra, csak a gőzt és a gépeket látjuk és egy időjárási rituálét. Ebben a szűk keretben pedig koncentráltan tudnak megjelenni a viszonyrendszerek, miközben az elemek között, az említett információs anyag kezelése révén, megmarad a nyitott, asszociációs terük is.
A paraván installációs forma is ezt a világról való leválasztottságot érzékelteti, ugyanakkor a falfestés emlékezteti a látogatót a külvilág létére. A paraván egyes elemein megjelenő gépek és alkatrészek formára és érzetre teljesen ellentétben állnak a tornyosuló felhő finomságával és megfoghatatlanságával, legalábbis első benyomásra, idővel azonban nagyon is közel kerülnek egymáshoz. Ahogy felismerjük az ábrázolt gépeket, mint időjárás szabályozókat, nem tudjuk a felhőt sem többé ettől függetlenül nézni, a gépek furcsa kipárolgásává válik, végtermékévé, ugyanakkor ki is kúszik az értelmezés ilyen megragadásai elől és minden más tárgy fölé emelkedik, mint egy irányíthatatlan és befoghatatlan jelenség. Ezzel az erő illúziója is eloszlik a gépekről, az az érzet, hogy összetettségük, a mi számunkra érthetetlen működésük valódi potenciált tartogatna. Maradnak magukban és lebegnek tovább az ürességben. De nem múlik el maradéktalanul a hatásuk, folyamatos kontrasztot képeznek. Minél többet nézi az ember a felhőt, annál jobban megismeri formáit és árnyalatait, de furcsa módon annál inkább válik idegenné az egész égi jelenség, még idegenebbé, mint maguk a gépek.
A felhő így a természet emberarcúvá tételének kudarcaként bukkan fel. Az antropocén kor kikezdte a természetről való szilárd képünket. Olyan jelenségek születtek, olyan hibrid együttállások, amikben érezzük az emberi tevékenység nyomait és ilyen ez a felhőzet is. Abban a korban vagyunk, amikor az értelmezésink bizonyos jelenségekről elkezdenek feltöredezni. Ilyenkor nyílik egy rés, ahova a művészet be tud türemkedni, és mielőtt még a tárgyon a jelentések újra összezárnának, el tudja vetni a magvait, hogy abból majd új jelentések szökjenek szárba.
Fontos hangsúlyozni, hogy a paravánon minden irányból keresztül lehet nézni, így különböző nézőpontból a táblák különböző módokon fedik egymást, érnek össze. Ez tovább hangsúlyozza az egész anyag lebegését, és közben a háttérben a festett ég és a felhőtömeg mindvégig látható marad, és ez végig megadja az alaphangulatot. Az ég színe ugyanis, bármennyire is szép, szintén idegennek hat, akárcsak a felhőzet. Az egész jelenet már-már a romantikus tájképek fenséges érzetét kelti, de valahol érzi az ember, hogy nincs egészen rendben. Akárcsak a gépek körülöttünk, ez is ismeretlen, hideg, mintha mesterséges volna, mintha a természetes természet valójában sohasem létezett ideája fordulna ki önmagából.
Ettől az az ember érzése a kiállításon, mintha a világ húsa lekopott volna erről a sok fémről és csak a gépek, mint csontok és az eltűnt hús után itt maradó hő és kicsapódó gőz kavarogna a térben. A hagyományos értelemben vett fenséges élmény ezt már nem tudja magában tartani, valahol félúton megakad az érzet és nem bontakozik ki, hanem helyét átveszi egyfajta zavarba ejtő ürességtudat. Talán mert a felhő elrejti saját referenciapontját. Nem ismerjük a méretét, a helyzetét, a haladását és nem tudjuk, mit várhatunk tőle. Csak a paravánon megjelenő elemekkel kapcsolatban válik értelmezhetővé és ugyanez igaz fordítva is. A két rész egymással való párbeszéde egy zárt teret képez, amibe a néző számára igazán a kiadvány szolgáltat belépési pontot.
Itt érdemes megjegyezni, miben is gondolkodik másképp a kortárs természetszemlélet korábbi elgondolásokhoz képest. Elég, csak ha a XIX. századi romantikus tájképfestészetre gondolunk, ahol a természeti jelenségek magasztos szemléléséhez gyakran adott volt egy emberalak, akinek a helyzetébe bele tudunk helyezkedni. Ezeken a képeken a mű terébe való belépési pontot ez az emberalak szolgáltatta. Ilyen például a vándor Caspar David Friedrich festményén is, a Vándor a ködtenger felett-en, és mára ez a belépési pont tűnt el. Legalábbis ha valaki ilyesmit festene, hamisnak éreznénk. Nem létezik már ez az átszellemülés, csak mint szellemek tudunk a vándor helyébe lépni, csak kísérteni tudjuk a kiállítás tárgyait, nem pedig azonosulni velük. A ködtenger felettünk húzódik és kitakarja a horizontot. Azt a tájékozódási pontot, ami a jövőt jelentette valamikor, a meghódíthatót, elérhetőt és egy jobb világ ígéretét tartogatta. Mi pedig mintha lebegnénk a felhő árnyékában és keresnénk rajta a réseket. Innen nézve maga a kiállítás is egy időjárásgép, aminek célja, hogy rést üssön az előttünk tornyosuló vastag felhőzeten.