— Eddigi pályádra visszatekintve úgy tűnik, mintha a fotósorozataid — konceptuális és tematikus értelemben is — egymásra épülnének. Legutóbbi anyagod, a Ladó Galériában bemutatott Elképzelt Univerzum esetében sem nehéz felfedezni előképként egy korábbi kiállításod részeként bemutatott ‘poros’ képeidet.
— Ez az egész témaválasztás valójában 2015-re nyúlik vissza, arra az időre, amikor János barátom haldokolt, én pedig három hónapon át majdnem minden nap elmentem hozzá, főztem rá és vele voltam, amíg a barátnője nem tudott ott lenni.
Sok órán át ültem az ágya mellett. Nagyon furcsa dolog az, amikor a halál ilyen közelségbe kerül, valójában egy kegyelmi állapot részese lesz az ember. Nem tudok másképpen fogalmazni: egy haldokló mellett lenni kitüntetett helyzet.
Nekem egyébként a halál nagyon közeli tapasztalat az életemben, 13-14 éves voltam, amikor az apám meghalt. Egyik pillanatról a másikra omlott össze a világom, sokáig nem tudtam a veszteséget feldolgozni, meg akartam érteni a halált.
Amikor évekkel később, 2015-ben ott ültem csendben János ágya mellett, egy ponton elnéztem az ablak felé. Le volt húzva a redőny, kintről tűzött be a Nap, és a beszűrődő fénysugárban ott kavargott a házi por; az a közönséges matéria, ami mindenkinek a lakásában ott kavarog. Akkor arra gondoltam, hogy ebben a hétköznapok fizikai maradványai is benne vannak, minden, az elhalt hámsejtjeink is. Meg arra, hogy ha ő már nem lesz köztünk, ez a por továbbra is itt fog kavarogni. És hogy mindenből, ami létezik a Földön, egyszer por lesz. Beleláttam ebbe egy párhuzamos világegyetemet, egy kozmikus táj képét is.
Egyébként amikor ez zajlott, én éppen a Cultura című albumon dolgoztam. Abban az anyagomban is nyilvánvalóan benne van az elmúlás, például a sorozathoz fotózott téli tájak esetében, csakhogy benne van az újjászületés lehetősége is. János meg is kérdezte azt, hogy mire megjelenik a könyv, szerintem élni fog-e még. Korábban ő is tájképeket fényképezett, mindig kísértük egymást különféle helyszínekre. Sajnos a megjelenést már nem érhette meg, az albumot az ő emlékének ajánlottam. Tehát ott és akkor a haldokló mellett eldöntöttem, hogy ezzel a porral, és azzal, hogy a por hogyan kötődik a halálhoz, valamikor foglalkozni fogok.
Sok idő is eltelhet el egy-egy ilyen erős élmény után, de közben dolgozik bennem a dolog. A redőnyön át beszűrődő fényben táncoló por és a művek elkészülte között nyolc év telt el. De előtte még többek között elkészítettem egy fotósorozatot halott, elütött állatokról, ami gyakorlatilag a Cultura című sorozatom sajátos folytatása. A természet elemeinek pusztulása vagy pusztítása során ugyanis keletkeznek bizonyos járulékos veszteségek is.
— Ezt a munkát is megelőzte valami személyesen érintő konkrét tapasztalat?
— Igazság szerint minden munkám mögött van valami személyes megélés. Romániában egyszer elütöttem egy macskát, elém ugrott egy váratlan pillanatban, nem lehetett elkerülni. Egyébként elképesztő statisztikája van annak, hogy mennyi állatot ütnek el naponta az utakon. Megálltam, belenéztem a visszapillantó tükörbe, és a kép teljesen beleégett az emlékezetembe.
Gondolkodtam azon, hogy mit jelent ez a típusú, gázolást követő veszteség, meg hogy mit jelent ez az egész. És valahogy beugrott az, hogy egyes autómárkák visszapillantó tükreire (mivel ezek gyakorlatilag gömbtükrök) gyárilag rá van nyomtatva az a mondat, hogy “objects in mirror are closer than appear”, vagyis hogy “a tükörben (látható) dolgok közelebb vannak, mint ahogyan látszanak”. Akkor hirtelen összeállt a fejemben, hogy átvitt értelemben is igaz ez a megállapítás, hiszen általánosságban nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a dolognak, miközben egy élet kioltásáról van szó, járulékos veszteségként tekintünk rá. Elkezdtem olyan tükröket keresni az autóbontókban, amikre az előbb említett feliratot rányomtatták.
— Nem is tudtam, hogy ezért lett ez ennek a sorozatodnak a címe! Visszatérve a porra és annak evolúciójára az alkotásaidban, a Foton Galériában múlt év októberében rendezett kiállításodat megelőzte egy szentendrei csoportos kiállítás, a Stigma, ahol már megmutattál egy “poros” képet, de azt akkor, kvázi kontextus nélkül, nem igazán értettem.
— Azon a képen úgy állnak össze a porszemek, mintha egy kereszt lenne a képen — a kép közepén van egy hajszál, vagy valami ilyesmi. Az a kép egy sorozat része, aminek a története az, hogy pár éve, miután meghalt egy rokonunk, felszámoltuk a hagyatékot a lakásában. Nagyon-nagyon furcsa valakinek, aki már elment, az otthonában, a személyes tárgyai között kutatni, ez egy nagyon intim helyzet. A kezembe került a porszívó, és akkor azt mondtam magamnak, hogy én most megcsinálom ezt a projektet. Elhoztam a porszívózsákot, és a Foton Galériában ezekből a porokból készültek azok a porképek, amikből korabban láttál Szentendrén egy kiállított darabot, igen. Később a Foton Galériában öt darab plexifotó kép volt kiállítva a sorozatból, viszonylag nagy méretben. És mivel ezeknek a képeknek alapvetően sötét tónusa van, olyan, mintha tükörbe néznél, amikor előtte állsz. Amikor bemész a térbe és először meglátod ezeket a fotográfiákat, azt hiheted, a csillagos eget vagy az univerzumot ábrázolják ezek a képek, és amikor közelebb mész, rájössz, hogy ezek nem csillagok, hanem porszemek.
— Egy interjúban azt mondtad, hogy a Foton galéria-beli anyaggal szándékaid szerint lezártál egy életszakaszt is. Vagy alkotói szakaszra gondoltál?
— Az én művészeti praxisom bizonyos értelemben folyamatos, csak a publikus részében volt egy nagyon hosszú kihagyás, évekig nem vittem ki szinte semmit közönség elé. És ezeket a műveket, amiket a Három mű az elkerülhetetlenről című kiállításban tavaly októberben bemutattam, olyan típusú lezárásnak gondoltam, ahol tulajdonképpen azt a gondolatmenetet zárom le, aminek az egyik része volt az elütött állatok, mint járulékos veszteség, a másik a magaslesek, a vadászat témája (Meglőtt fotográfiák címmel), ami az egyenlőtlenségen alapuló társas együttélés jelenségére reflektált, a harmadik pedig a por. Ezek így együtt korábban még nem voltak láthatóak, ráadásul a Fotonban fekete-fehérben állítottam ki a meglőtt fotográfiákat, azaz újraprinteltettem őket jóval nagyobb méretben mint korábban, majd sörétes puskával lövettem szét azokat, egyébként egy vadásszal.
A kiállítás úgy épült fel, hogy ha bementél az első terembe, ott láttad a visszapillantó tükröket az állattetemekkel. Ha átmentél a második terembe, ott láttál magasles-képeket, de ahhoz közelebb kellett menni, hogy lássad, hogy az azokon látható apró pöttyök sörétnyomok (sörét esetében pici lövedékek vannak a hüvelyben, aminek van egy szóródása). Fontos volt, hogy ezek pici, apró csak közelről kivehető részletekként legyenek a képen, mert ezek a részletek írják át az egész jelentését. A fotográfiának a megörökítésen túl van egy mágikus funkciója, hogy a képen láthatót magával az ábrázolttal azonosítja, így a fotográfia roncsolása a kép tárgyára értendő, ha valakinek például eltépjük a fényképét, vagy elégetjük, vagy egyszerűen csak levágjuk egy képről, mintha sosem lett volna ott, azzal kitagadjuk a múltból is, tehát ha rálövök egy vadászlest ábrázoló fényképre, akkor magát az objektumot semmisítem meg. A kiállítás harmadik része (a porfotók) pedig egy kísérlet volt egyfajta konklúzió megfogalmazására, amely a győztes és a legyőzött között egyenlőséget tesz, hiszen mindkettő sorsa elkerülhetetlenül egy irányba halad: mindkettő elporlad.
Szóval ez volt a Foton Galériás kiállításom mondanivalója, ezzel zártam volna le ezt a szakaszt.
— Az élet azonban hozott egy szomorú fordulatot, egy barátod-kollégád halálát, ami miatt ez a szakasz mégsem zárult le. Még egyet fordultál a fenti tematika körül, újabb, személyes átfogalmazást kaptak a halállal kapcsolatos gondolataid.
— Igen, mert az történt, hogy ebben az évben, februárban találkoztam Eszterrel, aki elmondta, hogy beteg, és áprilisban meghalt. Nagyon szoros barátság kötött hozzá, sőt családi kötődés is, a lányának a keresztanyja vagyok.
Akkoriban történt, hogy megkeresett a Ladó Galéria, és megbeszéltük, hogy meglátogatnak a műteremben. Aznap tudtam meg azt, hogy Eszter meghalt, amikor eljöttek hozzám. Nem tudtam volna lemondani a megbeszélést, de nem voltam ott fejben teljesen.
— A látogatás után pár hónappal pedig elvállaltad, hogy egy kiállításra szánt új anyagot készítesz, ami ebben a galériában lesz bemutatva.
— Igen, mert éreztem, hogy muszáj ezt a dolgot kibeszélni magamból. Elhatároztam, hogy akkor én ezzel fogok foglalkozni, a porral, hogy fölépítek egy univerzumot, amiben Esztert elképzelem és viszontláthatom. Ez bizonyos értelemben egy gyászmunka volt, bár ezt nem vallottam be magamnak, csak utólag derült ki, hogy ez valójában az volt. Folyamatosan ez járt a fejemben. Egyfolytában építettem ezt az univerzumot. Egyre mélyebben kerestem a válaszokat a kérdéseimre, bár a kérdéseim sem voltak konkrétan megfogalmazva.
— Hogyan születtek meg azok a fantázia-csillagképek, amiket fehér festékkel rajzoltál bele a porszemek által kirajzolt kvázi-univerzumot ábrázoló fotóidba?
— Ahogy nézegettem ezeket a fotográfiákat, arra gondoltam, hogy ezek kiadhatnának csillagképeket, és hogy miért ne csinálhatnék egy olyan univerzumot számára, ami a saját mitológiájához, a saját élettörténetéhez, a személyiségéhez kötődik. A lányával is beszélgettem erről, vele együtt is gondolkodtam.
Az első kettő, ami eszembe jutott a Nagy Göncöl és a Kis Göncöl mintájára a Kis Lábos és a Nagy Lábos. A főzés, a public art, a piacozás, az űrhajózás… ezek mind az ő témái voltak. Lett aztán egy kecskepásztor csillagkép is, mert van egy “Amikor kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal” című műve. Ő ezt a kecskepásztort, mint saját magát meghímezte egy falvédőn, én arról vettem le a testtartást. Van még a cukros perec-csillagkép. Mi nagyon régen, a 2000-es évek elején csináltunk közösen műveket, ott is jelentősége volt a cukros perecnek, később meg is énekelte ennek a receptjét. Lett szuperhős-csillagkép is. Volt Eszternek egy otthonkája, amire a szuperhős — Superman — logót hímezte fel. És lett egy varrótű-csillagkép is. A varrást mindenképpen szerettem volna a csillagképek közé beletenni, ráadásul ezekben a kozmikus tájképekben van is egy olyan, amin színes hímzőfonalak nagyon pici elemi szálai látszanak. Egyébként, ahogy turkáltam abban a porzsákban, amiben az a por volt, amit még az életében porszívózott össze az otthonában, beleállt egy varrótű az ujjamba. Akkor döntöttem el, hogy egy varrótűt — konkrétan ezt a varrótűt — csillagképként fogom ábrázolni ebben sorozatban.
— Egy eltávozott otthonában való porgyűjtés már másodszor bukkan fel a művészeti praxisodban…
— Én dokumentarista fotográfus vagyok. Nem lemodellezek valamit, hanem azt keresem, hogyan tud jelen lenni spirituálisan is az igazság. Ezért is van az, hogy a port nem akárhol gyűjtöm össze, hanem ott, ahol az a por tényleg van.
— Magad elé állítottál még egy technikai kihívást, és ez másfajta képeket eredményezett, mint az “univerzumosak”. A kerek fotókra gondolok. Mi volt a kiinduló gondolat? Megjeleníteni a makro mellett a mikrot is? Illetve fordítva?
— Sokféleképpen lehet az univerzumot nézni. Tulajdonképpen az univerzumban minden, ami számunkra a teljes világot jelenti, az egy másik nézőpontból porszemnek tűnik. Egy bolygó tűnhet porszemnek, egy porszem pedig tűnhet bolygónak. És ha közelről belenézünk a porszembe, akkor ott újabb világok tárulnak elénk.
— És keresni kezdted, hogy hogyan tudsz jobban belelátni a porszem-világba?
— Kerestem olyan szakembereket, akik mikroszkóp-fotózással foglalkoznak. Ha valamihez nem értek, akkor mindig segítséget kérek. Ebben az esetben Márkus Bálinttal dolgoztam, aki állatorvos és mikroszkóp fotózással is foglalkozik; a honlapja tanusága szerint saját műveket is létrehoz. Nagyon érdekes volt ez a munkafolyamat. Először is azt kérdezte, hogy mit szeretnék látni a képen. Dokumentarista fotósként nem értettem ezt a kérdést. Amikor egy tárgyat fényképezel, mi mást láthatnál a képen, mint magát a tárgyat. Én nem valamilyennek szerettem volna ezeket a porszemeket látni, hanem olyannak, amilyenek.
— Azért, mert azt gondoltad, hogy a dolog egyértelmű: azt fogod látni, amit a mikroszkóp mutat? Vagy a szakember arra gondolt, hogy mekkora nagyítást kérsz?
— Egyrészt arra gondolt, igen, másrészt meg arra, hogy mivel ez egy sajátos technika vagy technológia, nagyon sokféleképpen lehet látni azt a valóságot, ami egy mikroszkópban eléd tárul. Mondtam neki, hogy én az igazságot szeretném látni, olyan lesz, amilyen lesz. Ha ronda, akkor ronda, ha szép akkor szép. Kiderült, hogy kétfajta lehetőség van a mikroszkóp-fotózáskor. Az egyik esetben alulról van átvilágítva a látvány, a másikban meg fölülről érkezik a fény. Nekem nagyon-nagyon tetszett az a gondolat, hogy maga az apparátus adja a fényforrást, hogy a fény az objektív testéből árad.
Ezen kívül ez a világítás lemodelezi az én nézőpontomat, ami a nézőé is. Azt akartam látni, hogy mi van a porban 100-as, 160-as és 200-as nagyítások esetében. Egyébként egy ponton rájöttem, hogy még érdekesebb lenne videót készíteni, mert nagyon megragadt bennem az az elsődleges élmény, hogy a tárgyasztalt mozdulatlan nézőpontból, két gombbal irányítom, mozgatom, és ez olyan volt, mintha egy kvantumvilágba repülnék.
— Miért lett a kinyomatott képeknek kerek a formájuk? Ez is az adott technika miatt van?
— Igen, ez is benne volt, hogy ennek a típusú fotográfiának a képe eleve kerek, de rögtön eszembe jutott, hogy ha elképzelek egy univerzumot, akkor abban vannak égitestek is. Tehát az elképzelésem szerint ezeken a kerek képeken az ebben az univerzumban lévő bolygókat látjuk.
A fotók készítésekor végtelen lehetőségem volt arra, hogy mit választok, hogy mi legyen a kerek képkereten belül. Ezek a választások is mind valamilyen értelemben kötődnek Eszterhez, pontosabban a képekbe belelátok valamit, ami őrá vagy a témáira utalhat. Az egyik felvételen például egy hajó rajzolódik ki, ami nekem azt a csónakot jelenítette meg, ami átviszi a halottakat a folyón; a másikon van egy virágcsokor, és van olyan is, amin egy szív látható, ami ugyanakkor kicsit olyan is, mint egy olyan morzsa, ami a konyhában leesett a földre. Nyilván nem az, mert a százszoros nagyításban látszik, hogy az valószínűleg egy szövetdarab, vagy nem tudom mi, de nekem olyan, mint egy szív, ami erekkel kapcsolódik még valahova.
— Az az érzésem, hogy ha az ember művészileg jó úton jár, akkor azok a részek/részletek, amik végül felépítik az adott projektjét és kiadják a végeredményt, szinte maguktól a helyükre kerülnek. Az, hogy a Lado Galéria, ahol most decemberig látható ez az anyag, egy fedett vásárcsarnokban, egy piacon van, szintén nem tűnik véletlennek valahogy.
— Amikor eldöntöttem, hogy ezt a kiállítást megcsinálom, akkor az nagyon-nagyon fontos volt számomra, hogy ez a galéria egy piacon van. Ez nem véletlen, hiszen Eszter élete és munkássága számos ponton szorosan kötődik a helyszínhez.
— Valahol olvastam tőled/rólad, hogy ahelyett, hogy direkt módon beszélnél arról, ami foglalkoztat, inkább keresel rá egy analógiát. Munkáidon érződik a dokumentarista kezdet, a kiindulópont, de sokszorosan átszűröd többféle filteren.
— Analógia helyett inkább metaforát mondanék. A fotográfia számomra a legalkalmasabb arra, hogy valós jelenségeket, a valóság ábrázolásával elvont jelentéssel ruházza fel. Mint például, ahogy korábban a Meglőtt vadászlesek projekt esetében is beszéltünk róla.
— A munkáidon érződik a fegyelem, a következetesség, a technika uralása.
— Pedig én nagyon szétszórt vagyok. Mire eljutok odáig, hogy meglegyen valami, körülbelül négyszer futok neki. A fényképezés koncentrált figyelmet igényel, a fotográfia bonyolult technikai médium, több szakterület összetett ismeretét igényli, ráadásul folyamatosan változik a technológiai környezet. De nem akarok panaszkodni, egy festőnek vagy egy szobrásznak is biztosan nehéz. Tény, hogy a fotográfia végtelenül könnyű hétköznapi tevékenységnek tűnik, de amikor eszközként használod, arra, hogy pontosan el tudjál mondani vele és általa a világról dolgokat, bonyolulttá válik, de voltaképpen ettől izgalmas nagyon, és én szeretem a kihívásokat.