A Manifesta 30 éves történetét a folytonosság jellemzi, amely leginkább az alapítási elvekhez való következetes alkalmazásával és az aktualizálás frissességével, dinamizmusával írható le. Ez részben az alapító holland művészettörténész, Hedwig Fijen személyének köszönhető, aki mindössze 33 éves korában indította útjára Rotterdamban, 1994-ben a magát európai nomád biennálénak nevező kortárs művészeti nemzetközi megarendezvényt.
Fijen azóta is a biennálé kiadásai felett bábáskodik, jelenleg a Manifesta Nemzetközi Alapítvány igazgatójaként. Míg korábban, például 2014-ben, a szintén jubileumi — talán az egyik legjobban sikerült — szentpétervári Manifesta 10 alkalmával a sztárkurátor Kasper Königet és Joanna Warszát, 2016-ben pedig Christian Jankowskit és Francesca Gavint kérték fel a biennálé kurátori feladatainak ellátására, az utóbbi években maga Fijen, felkért kurátor nélkül, a helyi közösségek aktív közreműködésére épített inkább.
A kurátori szerep változásának detektálása a kortárs művészeti színtér hangsúlyeltolódásaira és új fókuszpontjaira is rámutat. A kurátori jelenlét kevésbé hangsúlyos, illetve a kommunikációban sem elsősorban a kurátor nagyszabású, szintetizáló elgondolására tekintenek rá. A 2024-es, Barcelonában megrendezett Manifesta alkalmával már a témakijelölésben is egyfajta horizontalitás, nem hierarchikus, hanem inkább egymás mellé szerveződő témacsoportokat alakítottak ki, melyek a katalán főváros kiállításaiban A konfliktusok kiegyensúlyozása (Balancing Conflicts), a Gyógyítás és gondoskodás (Cure and Care) és az Elképzelt jövők (Imagining Futures) címekkel szerepeltek.
A kurátori szerep átalakulását jelzi az is, hogy a 15. kiadás kurátorok helyett „kreatív mediátorokban” gondolkodik, az új szereplők összefogására és feladataik kijelölésére Sergio Pardo Lópezt, a Percent for Art Program at the New York Department of Cultural Affairs igazgatóját kérték fel. Barcelonában ismét egy decentralizált munkafolyamatként volt elképzelhető a biennálé előkészítése, de az előző évekhez képest azzal a módosítással, hogy a kreatív mediátort a létező „városi látomások” tanulmányozásával bízták meg a Manifesta Team és Fijen koordinálásával. E kutatások eredménye alapozta meg a Manifesta 15 elméleti keretét, koncepcióját.
Az előkészítő munka során két problémafelvetésből indultak ki: hogyan tudja Barcelona átlépni a természetes határait, illetve a Manifesta hogyan járulhat hozzá egy alternatív kulturális ökoszisztéma felállításához. [1] Azaz: milyen a természet és épített környezet közötti viszony a klímaváltozás kontextusában (Barcelonát az aszály problémája érinti), illetve milyen a kapcsolat a város jelenlegi 5,2 milliós lakossága és történelmi múltja között? [2] López tehát ezen kérdések mentén indította az előkészítő munkálatokat, mely munka — a fentebb említetteknek megfelelően — decentralizált és részvételi formában zajlott.
Míg a 2022-es helyszínen, Koszovó fővárosában, Pristinában a keleti bazár és a brutalista építészet a történeti városmagon belüli találkozása jelentette a projektek fő helyszíneit, [3] addig Barcelonában a főváros és a vonzáskörzetében elhelyezkedő települések kiterjedt hálózatának kevésbé ismert vagy látogatott, többnyire posztindusztriális épületei szolgáltak helyszínekül. A nagy területi kiterjedés miatt a kiállítások végiglátogatása és így befogadhatósága is nagy kihívást jelentett a látogatók számára.
Az urbanisztikai problémák és gondolatok beemelése a Manifesta kurátori gyakorlatába már a korábbi kiadásaiban is megfigyelhető volt, összhangban a nomád biennálé alapvetésével, hogy a hidegháború utáni politikai, társadalmi és gazdasági változásokat detektálja és dialogizálja a művészet segítségével. A biennálé a 21. századi metropoliszok növekedési problémáira is rávilágított az általa felvetett decentralizáció / centralizáció és a klímaváltozás, fenntarthatóság, közösségépítés kontextusában.
A kiválasztott helyszínek történeti aspektusból is adtak válaszokat arra, hogyan, mi köré szerveződik egy város: piactér (La Proxada), templom (See of Ègara) vagy az ipari forradalmak korában a rohamos gyárépítkezés. Az európai metropoliszok dinamikája jellegzetesen megfigyelhető Barcelona növekedésében: az egykor a város peremén épült gyárak mára már szinte a (terjeszkedő) belváros részei lettek, az ipari termelés szerkezetváltása és a környezeti szempontok előtérbe kerülése okán a gyártás megszűnt bennük, ott állnak, álltak üresen értékes városi területeken.
Mit lehet kezdeni e gyárépületekkel? — tette fel Barcelona kontextusában és lokalitásában a kérdést a Manifesta. Az egykor virágzó, s Barcelona gazdagságát megteremtő textilipar üzemcsarnokai ma üresen állnak. Egy kortárs művészeti biennálé válasza természetesen a kulturális hasznosítás, ahogy ez már közhelyes tendencia is. Négy egykori textilgyár és egy hőerőmű, s ami jelképesen összeköti, vagy inkább ki- és megjelöli őket a térképen: a kémény. A helyszínek a „hasznosítás” különböző fázisait és lehetőségeit mutatták be, a már betelepült, állandó kiállítással rendelkező múzeumtól (Vapor Buxeda Vell – textilipari műszaki múzeum) az ideiglenes, efemer megoldásokkal installált kiállításokig (La Caldereia vagy Three Chimneys).
A Gyógyítás és gondoskodás (Cure and Care) és az Elképzelt jövők (Imagining Futures) témacsoportok az épületek, városrészek tekintetében is relevánsak voltak, hiszen ezek, ahogyan a bennük egykor dolgozó vagy körülöttük letelepedett közösségek gondoskodásra szorulnak, s jövőjük is megalapozatlan „város/rész látomás”. Erre a szimpatikus, de utópikus elképzelésre a Casa Gomis, a modernista villa körül kialakított természetvédelmi övezet a példa a Manifesta barcelonai helyszínei közül. A Llobregat folyó deltájában idilli helyen meghúzódó családi birtok a hatvanas évektől a katalán kultúra asyluma és találkozóhelye volt.
Mára a város növekvő repülőterével közvetlen szomszédságba került, a technológiai fejlődés és a természet vívja itt törékeny egyensúlyú csatáját, ezért a Casa Gomis találó helyszíne lett A konfliktusok kiegyensúlyozása (Balancing Conflicts) témacsoportnak. A művészeknek és művészetnek mindig is otthont kínáló modernista villába helyezett Manifesta-kurálta kiállítás azonban inkább erőltetett illusztrációja a témának.
Hiába a művészettörténeti kánonba már beépült művészek — Antoni Tàpies, Ana Mendieta — alkotásainak bemutatása, vagy a kortárs biennálék keresett alkotóinak — Anca Benerának és Arnold Estefannak — helyspecifikussá plasztikázott videóinstallációja, a művek erőtlenekké válnak, és elvesznek a folyosók és lakószobák magányában. Talán az egyetlen kivétel az Embassy of North Sea művész-kutatócsoport sokrétű installációja a konyhában, amely az illegális halászatra és a tengerek élővilágának védelmére hívja fel a figyelmet a fenntarthatóság és a klímaválság gazdasági-társadalmi kontextusában.
A közösségi aktivizmus kiemelt témája volt a Manifesta15-nek, az archívumok a jelen problémáira reflektáló szándékkal történő, cselekvő interpretálása az egykori Gustavo Gilli könyvkiadó vállalat székházában megrendezett kiállításokra jellemző szándék és metódus volt. A vízhez való hozzájutás környezetvédelmi problémája mellett az oktatás javítására irányuló kezdeményezések kerültek a középpontba.
A lehanyatlott textilipar egykori telepeinek, épületeinek újrahasznosítása is a decentralizálás—centralizálás és a régi és új közösségek dinamikus mezejében tárgyalható, s ebben segít(ettek) eligazodni a Manifesta által megtalált / kijelölt / kiemelt kiállítási helyszínek. A két egykori önálló a textilipar rohamos előretörésére épült Barcelona perifériáján lévő települések Cornella de Llobregat és L’Hospitalet de Llobregat a gyárépületek átalakításával ide vonzott high tech cégek központjai lettek, maguk köré vonzva a kortárs művészet intézményeit: divatos galériák, workshopok, kultúr-kávézók és co-working irodák, koncert és party helyek nyíltak itt.
Az éppen formálódó kultúrnegyed white cube kiállítótérré átalakított terében, a Can Trinxetben Blinta Diaw az afrikai rabszolgakereskedelem gyalázatos emlékére, az elhurcolt nők hajfonatait imitáló térinstallációja a dekolonizáció eszméjének kiüresedését mutatja. A La Caldereria indusztriális épületeibe már részben beköltözött a helyi művészek csoportja. A gyárépület-komplexumban a kulturális hasznosítás opciója továbbra is fennáll, a terjeszkedés lehetőségét mutatja meg az épületegyüttes egy másik, jelenleg még romos csarnokában sebtében kialakított tér Katja Novitskova disztópikus látomása számára.
A Vapor Buxeda Vell a 19. század közepén a technológiai fejlődés csúcsmodelljeit és technikáját honosította meg a barcelonai textiliparban, ma már ugyanezen kor műszaki múzeuma. Lamin Fofana hang és fényinstallációja attraktívan és egyben melankolikusan mutatja meg az egykor nagyszerű gépeket, titokzatosságuk kiegészül az egykor ott dolgozók elsuttogott fájdalmaival és titkaival. Tanja Smeets gyorskötözőkből kialakított kortárs reliefjei, szennyeződésfoltként (?) vagy csak ottfelejtett szemétkupacként (?) burjánzanak az épület falán, padlóján, udvarán. A brazil Jonathas de Andrade videóinstallációja a „munkásosztály” vidám fesztiválban feloldódó politikai aktivizmusát mutatja meg. Kurátori–mediátori szempontból a Vapor Buxeda Vellben megvalósított kiállítási egység a legkoherensebb, nem csupán illusztráció, hanem szervesen illeszkedő, átgondolt feltárása a múltnak, a jelen tükrében.
A „Három kémény” becenéven futó, Barcelona teherkikötője és kellemes fürdőhelye között elhelyezkedő egykori erőmű látta el energiával a dinamikusan terjeszkedő iparvárost. Környezet- és klímavédelmi okokból bezárták, az impozáns indusztriális épület hasznosításra vár. Határhelyzetben van, a természet és épített környezet konfliktusa megoldásra vár. Kiváló és példamutató, ahogyan a Manifesta15 ebben az ikonikus épületben berendezkedett, egy lehetséges megoldást kínálva a további hasznosítására. Az ideiglenesség érzete része volt a kiállításnak, a kiszolgáló- és mellékhelyiségek egy-egy korszerű design-megoldás ötletét valósították meg.
A kiállításon A füst emlékezete (Memory of Smoke) címmel rekonstruálták az épület és környéke történetét gazdasági és szociális szempontból egyaránt. A termelés idealizálására tett kísérlet illusztrációját jelentik Dziga Vertov korai dokumentumfilmjei, amelyek hatásos hátteret kapnak az erőműben. A legfelső emeleten Asad Raza hatalmas textiljei lengedeznek a mindig érkező, tisztító mediterrán tengeri szélben. A szél erejének és hatalmának szimbolikus értelmezése egy lehetőséget ad a súlyos károkat okozó múlt megtisztítására.
Alant a hatalmas csarnokban a Carlos Bunga kókuszpálmából, kókuszháncsból, kókuszolajból készített installációja a mezőgazdaság ipari méretű termelését, a természet kizsákmányolását idézi meg. Az alkotásokon keresztül és a kiállítási helyszínválasztással csak remélhetjük, hogy a Manifesta által tematizált, természet és mesterséges ipari övezet közötti konfliktusok kiegyensúlyozódnak (Balancing Conflicts), és az elképzelt jövőképek közül (Imaginig Futures) a helyi közösségeknek kedvező kezdeményezések valósulnak meg.
A Manifesta 15 a „metropolisz” vizsgálatának érdekében a (helyi), történetileg változó dominanciájú közösségek köré szerveződött. Az említett három témacsoporthoz a város különböző negyedében és agglomerációjában olyan helyszíneket választottak, melyek egyes közösségekhez tartozó épületek vagy épületkomplexumok voltak, legyen az vallási, vagy gazdasági érdekekhez fűződő csoport. Így az Elképzelt jövők a Besós folyó környékére lokalizálódott, mely — a szervezők szándéka szerint — a szociális-gazdasági sebezhetőséget emelte ki.
A Mataróban található MAC egykori börtönépületét Bentham receptje alapján Elies Rogent tervezte 1863-ban, később típusteremtővé is vált Spanyolországban. A körkörös kialakítás lehetővé tette, hogy egyetlen börtönfelügyelő úgy figyelje a fogvatartottakat, hogy azok ne érzékeljék, hogy megfigyelik őket. Ez az épület 2022-től a Mataró Art Contemporani (MAC) helyszíne, a kultúra szabadságát tűzve ki zászlajára.
Az itt bemutatott filmek leginkább a klímaváltozás, a gyarmatosítás vagy őslakos közösségek témái köré csoportosultak (például Martha Atienza, Maya Watanabe, Priyageetha Dia), míg Domènec a koncentrációs táborok építészetével foglalkozó projektjét úgy adaptálta a börtönhelyszínre, hogy az épület belső udvarába egy áthatolhatatlan falat építtetett, megszüntetve ezzel a megfigyelés tökéletes pozícióját. Az 1988-as, barcelonai születésű Eva Fàbregas nagyméretű, organikus formákra emlékeztető helyspecifikus installációi kontrollálatlanul törnek elő a börtön lépcsőházaiból és celláiból.
A Gyógyítás és gondoskodás a Sant Cugat kolostor történelmi épületcsoportja köré szerveződött. A római alapokon nyugvó, 9. századi alapítású monostor középkori művészetet bemutató kiállításai közé is helyezett, gyengébb és erősebb kortárs alkotások a kultúra gyógyító erejét lennének képesek közvetíteni, ha nem éppen esetlegesen és szervetlenül illeszkednének az egyes térszakaszokhoz, kicsit izzadságszagú kapcsolatot keresve a gyógyulás, a természet harmóniája, a lélek és vallás között.
A zárt közösség és gondoskodás szenzitív irányai főként női alkotók munkáin keresztül érvényesülnek, amelyek vizuálisan a dekoratív, kézimunka-szerű jelleget (Buhlebezwe Siwani) helyezik előtérbe térinstallációkon (Marie-Claire Messouma Manlabien, radio SLUMBEN, Mónica Rikić) és plasztikai műveken (Bea Bonafini, Simone Fattal) keresztül. A terrassai See of Ègara egykori püspöki székhely három templomot magában foglaló, lenyűgöző helyszín a 6-8. századból, mely a Manifesta kontextusában a kulturális transzferre világít rá olyan munkák segítségével, amelyek a kulturális hibriditás fogalmához állnak közel (a dél-afrikai Buhlebezwe Siwani, a szenegáli Seyni Awa Camara, a maláj textilművész Marcos Kueh), de a holland Tanja Smeets (The Life in Between) növények növekedési folyamataiból vizuálisan inspirálódó, a koraközépkori épületek feltárt alapjai közül kibontakozó gombaszerű kerámia installációja is a különböző időszakok közötti organikus összekapcsolódást sejteti.
A Gyógyítás és gondoskodás tematikus egység a középkori és kora újkori város fontos közösségi tere, a Granoller óvárosában, a főtéren található piac, a 16. században épült La Porxada oszlopsoron nyugvó sátortetős, nyitott fedélszékes félenteriőrje a kukoricakereskedelem helyszíne volt, ma zöldségpiacként szolgál, miután a spanyol polgárháború során lebombázták és rekonstruálták az épületet. Itt a francia Félix Blume Raj (Swarm) című hanginstallációján keresztül válik érzékelhetővé a közösségek (jelen esetben: méhek) természetes és városi környezetben zajló együttes tevékenységeinek hangi lenyomata, jelezve a szavakon túlmutató rejtett jelenségek érvényességét és fontosságát.
[1] Fijen, Hedwig: From Speculative imaginaries to materiality of eco-social practices. In: Fisher, Alex (ed.): Manifesta 15 Barcelona Metropolitana. Barcelona: Beyond the Walls. Manifesta 15 Barcelona, 2024. 6–21.
[2] I. m. 7.
[3] Boros Lili: Kié a város? Manifesta 14. Új Művészet 2022/9. 9–11.