„A látómező számomra mindig a régészeti feltárás terepéhez hasonlítható” (Paul Virilio)
Wittgenstein világa, Wittgenstein titka, Az ágy, A költő háza, A klónozó háza, Fraktálok stb. Sorolhatnánk Várady Róbert jól ismert sorozatainak a műcímeit, melyből rögtön kitűnik, hogy az alkotó a világ tágabb jelenségeit vizsgálja, filozófiai tanulmányai és érdeklődése is egyből nyilvánvalóvá válik. Egyszerre látványos és intellektuális művészet az övé.
Várady Róbert az 1980-as években kezdte a pályáját, s az itt tárgyalt kiállítás egy erőteljes válogatás volt az életműből, de nem szándékozott minden korszakból egy-egy művet bemutatni, hanem az életműben markánsan jelenlévő szempont szerint szelektált. A koncepciója, ami alapvetően meghatározza Várady Róbert munkásságát, az a szemlélődő alkotó attitűdje, s ezt próbálta mind a válogatás, mind a rendezés is érzékeltetni, hogy egy-egy kérdéskör hogyan bukkan elő újra- és újra az életműben, hogyan kapcsolódnak a legújabb művei, pl. a Privát múlt sorozata a legkorábbi képeihez. Láthatók voltak jól ismert főművek, teljesen új munkák, régi művek, amelyeket talán ezért nem ismernek, meg kevésbé ismert alkotások: számít a hely, a tér, hogy kiállításként, együtt is működjön az egész, s hogy egyik mű se nyomja el a többit, színvilágában legyen valami egység.
Tehát a koncepció lényege a művész tekintete, szemlélődő attitűdje és annak változásai. Várady Róbert kiállításának címe Jonathan Crarytől kölcsönzött kifejezés: Crary témája a látás és annak „történeti konstrukciója”. Szerinte az emberi szem lényeges funkcióit olyan gyakorlatok, szokások váltják fel, amelyekben a vizuális látványnak már nincs utalásuk a megfigyelő „valós”, optikailag észlelt világban elfoglalt helyzetére. Váradynál vannak olykor valós terek is (Metropolisz-sorozata), de az alakjai többnyire fiktív interfészben vagy a cybertérben mozognak. „A számítógép generálta képek formalizálása és elterjedése képzeletbeli vizuális „terek” mindenütt jelen levő oltványainak az előfutára; a bennük rejlő lehetőségek gyökeresen eltérnek a film, a fényképezés és a televízió mimetikus jellegétől.” [1]
Várady Róbert munkásságát áttekintve egy vállaltan szubjektív válogatást láthat a néző ezen a kiállításon, de mindegyiknél fontos szerepet kap a művész tekintete, mely kameraként pásztázza a világot. Épp ezért mintegy ars poeticaként indul a kiállítás A festő háza című 2002-es képével. A festő házát kamerák veszik körbe, ahol benn egy festőállvány és egy monitor látható, a képalkotás, képnézés klasszikus és újabb eszközei, annak a demonstrálása, hogy a világot is egy médium által áttételeződve ismerjük meg. Erről már anno Peter Weibel is írt a Pittura/Immedia [2]című tanulmányában. A kamerák viszont részben a belső megfigyelésének és a külvilág pásztázásának is az eszköze, itt a kamera maga a festő, Várady Róbert tekintete. Ez a pásztázás hol időben történik, vissza a múltba, hol a térben, különböző perpektívákból láttatja a világot, olykor épp felülről, más sorozatainál a nézőnek háttal távolodnak valamifajta furcsa virtuális térbe. A kiállítás időutazás is, hisz egész korai és teljesen új művek is láthatók, mi több, kapcsolatba kerülnek egymással.
A kiállítás két nagy egységre tagolható: egy narrativitás és egy absztrakció irányába mutató térre, és hátul a kisteremben meg egy meditációs térre. A festő háza kamerái először a felül– és oldalnézetből látott világot mutatják (pl. Mindig történik valami váratlan és megmagyarázhatatlan). Váradynak különben egy egész sorozata van, ahol felülről, mintegy isteni nézőpontból láthatjuk az emberek világát (pl. Lassan lefelé I.). A nézőpontváltás jelenik meg azon a sorozatán, melyen oldalról láttatja az embereket, akik mintha a mozgólépcső által valami alvilágba szállnának alá (Merülés II.).
A sajátos nézőpont után a kiállítás viszonylag valóságos tereket járja körbe, pontosabban a későbbi virtuális tereihez képest tűnik valóságosnak. A Metropolisz-sorozatában az üresség, a rideg környezet és az emberek közti kommunikációs hiány dominál, és ahogy az emberek elvszenek ezekben a lélektelen terekben, mégis talán ezek közelítenek leginkább a megszokott képi ábrázolásokhoz. Ezekből a létező terekből lép át a virtuális terekbe.
A 2000-es évek közepétől a technika egy új területe kezdte intenzíven foglalkoztatni Váradyt, mégpedig az interface kérdése, mely térben és időben távollévő dolgokat, személyeket hozhat egyetlen tér-idő síkba. Várady interfész sorozatának képein is ez történik, egymástól térben és időben távoli személyek virtuális, imaginárius találkozásán keresztül különböző esztétikai, társadalmi, szubkulturális jelenségeket idéz meg. Formai szempontból ezek a művek háromrétegű képek: egyrészt az alapot absztrakt, geometrikus és komputerjelek imitációja fedi, másrészt az ezek által alkotott hálózatban „realistán” megfestett figurák bukkannak fel, harmadrészt a képek ugyanilyen fontos elemei a festményeken olvasható feliratok, idézetek, melyek többnyire a képen szereplő alakoktól származnak. [3]
Ezeknek a típusú műveknek az egyik legikonikusabb darabja A fiatal és az idős Wittgenstein Madonnával című mű. „Nyelvem határai világom határait is jelentik. Mindazt, amit egyáltalán gondolni lehet, világosan lehet gondolni” – olvashatjuk ezt a Wittgenstein-idézetet ezen a festményen. Várady nyitott a világ aktuális tudományos és társadalmi kérdésfelvetéseire, melyek meghatározzák az emberi életet, a társas viszonyokat, az ember lehetséges perspektíváit: így a klónozás, a cybertér, a magas és tömegkultúra problémáira, s ez a festményein is megjelenik. Milyen most és milyenné válhat a világ? Vizuális válaszkeresései elképzelt világokat, szélsőséges kulturális jelenségeket állítanak szembe egymással.
Ez a kép nagyon jól kapcsolódik az új, a Privát múlt I-III. sorozatához is. Ezeken, ha folytatjuk a kamera tekintetét, itt a múltba tekint. Várady Róbert a legutóbbi sorozatában mintegy számvetést tesz. Az őt ért legfontosabb impulzusok jelennek meg a művein, melyek hol az adott politikai helyzetre, eseményekre reflektálnak, hol a kulturális jelenségekre. Bizonyos művészek, művek, filmek, képzőművészeti alkotások, de akár filozófiai olvasmányai is erőteljes hatást gyakoroltak a gondolkodásmódjára. Legújabb művei az időutazás és emlékezés terepére visznek, de a Privát múlt sorozat képei jól rímelnek még az 1980-as évekbeli Fragmentumok a félmúltból és a mából és a De Profundis című festményekre. Ugyan az új művekben a személyes emlékezet és a kollektív emlékezet képei egyaránt megjelennek. Elsősorban olyan motívumok, amelyek meghatározták a fiatalkorát. Így akár politikusok, filozófusok, művészettörténeti utalások, művészek vagy rocksztárok is feltűnnek.
A kulturális inspirációk esetében meghatározó számára Wittgeinstein, aki több művének a címében is szerepel. Az új sorozat képi elemei is fragmentumszerűen, töredezetten helyezkednek el a festményen. A Privát múlt II-n is a fürdőző Brezsnyevtől balra látható egy Wittgenstein könyv. Alatta Joseph Kosuth neonműve, az alatt John de Andrea hiperrealista aktja és Joseph Beuys installációja. A Privát múlt III. festményen a kor kontextusát, hangulatát és eseményeit meghatározó politikusok láthatók: Brezsnyev Kádár Jánossal és külön John Fitzgerald Kennedy. De azért itt is megjelennek a kulturális impulzusok, Joseph Kosuth kalapácsa vagy Mick Jagger. A sorozat harmadik darabja mind tartalmilag, mind vizuálisan is kicsit más, ezért is kapcsoltam a korai munkáihoz. Ezt Ingmar Bergmannak szentelte, legalábbis a filmjei keltette hangulat jellemzi az egész művet, nem különböző egymástól eltérő impulzusok. A képen egy filmjelenet összetört tükre látható (mely, ha jól megnézzük, nem összeilleszthető), míg a jobb sarokban a bergmani szorongást megjelenítő Kierkegaard–portré, a másik sarokban viszont Bergman Hetedik pecsét című filmjének halálfigurája. Kierkegaard és Wittgenstein mellett Várady számára meghatározó még Heidegger filozófiája, de eddig nem a privát múlt sorozatán, hanem más képein kapott szerepet, a kiállításon például egy önálló képen merít a lét vizéből (Heidegger a lét vizéből merít), ami nagyon jól összecseng Várady korai De Profundis (a mélyből – 130., bűnbánati zsoltár, mellyel a tisztítótűzben szenvedőkért imádkoznak) című festményével – ehhez vizuálisan kapcsolódik az alámerülő, utazó emberek képe.
A kiállítás másik nagy egysége az absztrakció irányába tartó alkotások, melyeknek egyik nagy halmaza a fraktál-témájú művek. Ennek a szekciónak kuriózuma a még a 90-es évekből maradt néhány mű, melyekkel ez a rész indul. Ezek a művek a két dimenzióból kiléptek a harmadikba, s a térhatást nem a perspektíva eszközeivel hozza létre, hanem szokatlan anyaghasználattal többrétegűséget hoz létre. A festmények vaskos faktúrája különböző anyagok applikációival, rétegződésével egészül ki. Így kerültek a vásznára például homokszemek, cigarettacsikkek, könyvlapok, nejlonfóliák, különböző törmelékek.
A Wittgenstein titka, illetve a Wittgenstein világa című képek speciális anyaghasználatuk miatt is különleges helyet foglalnak el Várady életművében. A festett nejlonfólia alá Wittgenstein Tractatusából származó idézeteket rejtett a művész, a felületre pedig az eldugott szövegekhez, mondatokhoz kitalált vizuális jeleket, és különböző anyagokat applikált. Még egy új sorozatba, gondolatkörbe is belefog ekkortájt, Neurózis, ataraxia címmel. A cím két ellentétes fogalmat takar, a szorongás és a nyugalom kettősét. Várady életművén szinte végig megfigyelhető a különböző dichotómiák felállítása, pontosabban a szemléletét meghatározó kettősség vizuális megjelentetése. A szorongásos, fóbiás, kényszeres és hisztériás zavarok sorolhatók a neurózis fogalmába. Vele épp ellentétes jelentésű az ataraxia szó, mely a lélek rendíthetetlen nyugalmát, a teljes szenvedélymentességet jelenti. A mű egy festményinstalláció, melyen gyógyszerdarabok láthatók. Ráadásul ez a mű a kilencvenes évek ezen tendenciáinak a záródarabja is. Noha a kiállítás mellőzi a kronologikus rendezést, mivel a tartalmi kapcsolódásokra helyezi a hangsúlyt, mégis térben utána a kilencvenes években induló új sorozatából láthatunk műveket. Még ide tartozik a Gnosztikus, agnosztikus című mű is, mely indítja az új, fraktálos szekció sorozatát.
A Fraktálok sorozata az egyik „projekt” a mintegy önmagával viaskodó, az áttekinthető struktúrák és az oldottabb, figuratív festőiség között őrlődő művész döntése a rendezettség állapota mellett. Talán elérkezettnek látta megzabolázni a nyolcvanas évek végének expresszívebb festési módját, a kilencvenes évek első felének térbe is kilépő installációit s festményeinek változatos anyaghasználatát, s rendet teremteni abban a sokszínű, fortyogó állapotban, ami az idő tájt jellemezte művészetét. Az intellektuális rendrakást egy olyan képtípussal végzi el, melynek alapja a geometria, azaz a kilencvenes évek közepén a festői expresszivitást egy ilyen sorozatával fegyelmezi.
A fraktálok olyan alakzatok, amelyek valamiképp hasonló részekből épülnek fel, azaz a kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ezért is az elnevezés: fraktál, azaz töredék (Mandelbrot, 1975). Várady, aki igen érzékeny a tudományban, filozófiában felbukkanó jelenségekre, a kilencvenes évek közepétől kezdődően a fraktálokban találta meg azt az ideát, mely elméletileg megalapozva, vizuálisan is áttekinthető struktúrákba s taoista harmóniába képes rendezni a körülöttünk kavargó világot. Mindezt olykor játékossá is tudja formálni.
Fraktálképei eleinte térszerűek, idővel egyre inkább síkszerűvé válnak, ám az optikai játék jelleget folyamatosan megtartják (Fraktálok IX., X., XI., 2001). A fraktálok esetében is törekszik arra, hogy változatosak legyenek. A 2000-es évek közepén olykor már nem is fraktáloknak nevezi ezeket az ismétlődő formákat, hanem a taoista filozófia nyomán „áramlat”-nak (Áramlás – Tao II.). Ráadásul háttérként Várady más témájú festményein is alkalmazza a fraktálmotívumokat. A kiállításnak ez a része kicsit játékosabb, mivel a sok hasonló témájú művek közül elsősorban a kék-sárga képek szerepelnek.
A kiállítás záróegysége egy kis terem, ahova mindössze két meditatív kép került (Egyensúlykeresés, Megfelelésben lenni), ahol megint csak valós-nem valós tér a kérdése jelenik meg. Ez a két metaforikus mű kép rímel is egymásra, nem véletlenül férfiak a főszereplői, akik keresik a helyüket, egymásnak hátat fordítva.
Ez a kiállítás Várady Róbert negyven évnyi munkásságának markáns jelenségéből válogatott egy sajátos, de a művészetét meghatározó szempont alapján.
[1] Jonathan Crary (1999): A megfigyelő módszerei. Látás és modernitás a 19. században. Budapest, Osiris Kiadó, 13.
[2] Peter Weibel (1995) Pittura /Immedia. Malerie in den 90er Jahre. Klagenfurt, Ritter Verlag Klagenfurt
[3] Bordács Andrea (2008) Várady Róbert. Budapest, Műcsarnok, Dorottya könyvek 5., 26.