Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy Loránt Anikó életműve anélkül kap végső formát, hogy ő maga tehetné ki a felkiáltójeleket (hej!) vagy kapcsolódhatna a rajzok ezrei közt kalandozó kurátori képzelethez. Annak ellenére, hogy napról-napra készültek vizuális jegyzetei és számos kiállításon láthattuk munkáit, a személye bizonyos értelemben láthatatlan maradt a képzőművészeti szcénában. Ennek hátterében egyaránt állhatnak — és állnak is — személyes döntések, élethelyzetek és társadalmi működésmódok, melyeket olyan “sorsesemények” jeleznek, mint a gyermekei születése, vagy 2011-től az ex-artist kollektíva létrehozása élet- és alkotótársával, Kaszás Tamással. Tehát az egyéni invenció és alkotás előbb bontakozott ki az otthon keretében, mint a karrierépítésben, majd mindez beépült egy közös gondolkodásába és tevékenységbe.
Az életmű, amit számunkra itt hagyott, hasonlít a rajzaira: a „motívum” többnyire a középpontból kimozdulva úszik a térben, ahogy a művei sem horgonyoztak le a nagybetűs képzőművészet alapvetően hierarchikus intézményeiben, inkább a szabadabb helyeken jelentek meg, mint a Stúdió Galéria vagy a Fészek Klub emberléptékű tereiben. Talán csak 2005-ben a rajzra fókuszáló Magánügy? című csoportos kiállítás a kivétel a Műcsarnokban (bár ekkor még a kortárs művészet centrumintézménye volt, mégis pályázat útján választották a vezetőket és a kortárs társadalom kérdéseire érzékeny fiatal generáció is megjelent a kiállításokon), ahol szerepelt a kapcsos rajztáblákból épített tetőinstallációja. 2007-ben pedig a Trafó Galéria kortárs festészet kérdéseit vizsgáló, nem elsősorban a festészeti hagyományokhoz kötődő művészek meghívásával rendezett Kedves festő, fessél nekem… Szívvel és értelemmel című kiállításon tűntek fel a Tanvédők totemállat-ikonjai. Átfogó egyéni kiállítása már csak posztumusz valósult meg tavaly Páldi Lívia kurátori munkájának köszönhetően a Budapest Galériában, ahol kirajzolódott az intermédia szellemében gyökerező, a környezetében hozzáférhető anyagok és technikák felé kalandozó, mégis „kézműves” megközelítése a videóktól az installációkon és objekteken át az akvarellekig.
A Kisterem Galéria most a több száz kisméretű rajz közül válogatva építette újra Loránt Anikó nyitott és lebegő valóságmodelljeit. Ezek a sokszor vacak minőségű anyagokat felhasználó, iskolai rajzlapokra, jegyzet- vagy füzetlapokra színes ceruzával, vízfestékkel vagy grafittal készült rajzok szívszorítóan sérülékenyek. Lássuk be, a felsorolásban szereplő minden eszköz alkalmatlan a velük végzett feladatra és az örökkévalóság meghódítására, amire a lapok gyűrődései és szakadásai is következtetni engednek. Ugyanakkor a rajz, mint médium alapvető jellemzője a személyes és érzéki kapcsolat az alkotó, a papír és az ábrázolt között. Loránt ezt a közvetlenséget igyekezett megteremteni a nézők térbeli mozgását és helyzetét terelő hol játékos, hol befogadó installációkkal is, — ahogy a kiállított terveken is elvonulásra alkalmas kuckókat, házakat álmodott a műveinek.
A Kisteremben Kaszás Tamás és Kristóf Krisztián közösen alakították ki művek bemutatási keretét, mégpedig Loránt Anikó munkamódszerét elsajátítva és alkalmazva, mint például a folyóírás nagybetűiből képzett tipográfiával készült feliratok, vagy az organikusan fejlődő kristály szerkezet falra másolása. A szöveges rajzokat bemutató tetőlécekből, rajztáblákból és színes ceruzákból készített — az ex-artist kollektíva Kétéltű (Faliújság/jurta) elvéhez igazodó — szétszedhető és átalakítható faliújság a művek közti kapcsolatokra irányítja a néző tekintetét, aki kedve szerint akár egy fadoboz tetejére is felmászhat azért, hogy a legfelső sorban rögzített képeken bogarásszon. Persze, ha mászás közben véletlen meglöki a léceket vagy kíváncsian elmozdítja valamelyik ceruzát, a megmozduló csapszegek vonalat húznak a falon, így minden könnyedség mellett egy kockázatos játék részese lesz.
A kortárs rajz fogalma ma rendkívül tág spektrumot ölel fel: a gondolkodás, a tervezés, a megfigyelés vagy a modellezés eszköze is lehet, ugyanakkor betöltheti a vizuális napló, a jegyzetelés vagy éppen az önkifejezés szerepét. Olyan médium, amelyben a személyes, a konceptuális rétegek és a társadalmi reflexiók egyaránt jelen lehetnek, [1] ahogy Loránt Anikó szellemes és felszabadult rajzain sem választhatóak szét egymástól ezek a különböző rétegek. Akvarelljeinek és rajzainak egyik legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy nála minden megkezdett alak átalakulhat bármi mássá, minden élőlény összekapcsolódhat más élővel vagy természeti jelenségekkel, sőt az absztrakt firkákból felismerhető figurák bontakozhatnak ki. A feltartott állati-emberi mancsok vagy a tűz és levelek gomolyagában megelevenedő emberek egymás mellettisége egy folyamatos, filmszerű elmozdulást, átalakulást hoz létre. A sorozatszerű kiállítás nem kizárólag a másolásból adódó forma- és jelentésmódosulást erősíti fel, hanem felhívja a figyelmet a rögzített formák, az állandóság hiányára is. Tulajdonképpen ezek a mozgásban lévő hibrid alakok egyszerre kérdőjelezik meg a racionálisan körülhatárolt valóság kategóriát és teret nyitnak a bizonytalan, a megmagyarázhatatlan és a transzcendens számára.
A hibridizáció vagy az átlényegülés nem egyszerű formai vagy képzeletbeli játék: inkább a megfigyelt, az átélt és a magába szívott tapasztalatok lassú, belső áramlásának a végpontja. Ezekről a tapasztalatokról nem szól közvetlenül a kiállítás, nem írja le kurátori szöveg, ahogy a rajzok sem teszik nyilvánvalóvá. Persze „sűrű leírással” nyomon követhetjük, ahogy Loránt Anikó összegyűjtötte az esővizet, amelyet nemcsak visszaforgatott a növények növekedésébe, hanem egyszerre táplálta vele a kertet és a képzeletet, míg végül feliratozott üvegcsékben most megnézhetjük a Kisterem egyik polcán. Elvonult a Szentendrei-szigetre, ahol a természethez, a létfenntartáshoz és gyógyításhoz kapcsolódó különböző tudásokat kutatta és a különböző növények együttélésével és komposztálásával kísérletezett, melyek eredményei a kertből a kiállítóterekbe és az ebédlőasztalra vándoroltak. Ebben az életmódba az esti rajzolás a házimunkához hasonló szerepet kapott, naponta ismétlődő gondoskodási és gondolkodási tevékenységgé vált, amely egyaránt lehetővé tette számára az elvonulást vagy a csatlakozást a gyermekei világához.
A kisléptékű tervezés és a lassú minimális beavatkozás olyan hétköznapi stratégiává vált számára, amely egyaránt visszaköszönt az otthoni, a gazdálkodási és a művészeti munkában. Ennek köszönhetően számára a létfenntartás közvetlen kapcsolatban maradt a művészettel és az élettel, ugyanakkor ez nem csak egyéni jelentőséggel bírt. Az életstratégia és művészeti praxis tudatos összekapcsolása kapcsolódik ahhoz a kritikai hagyományhoz, amelyik a modernség elidegenítő hatásait teszik vizsgálat tárgyává és időről-időre életreform mozgalmakká szerveződnek, közösségi alternatívákat, kommunákat vagy ökofalvakat hoznak létre. A modernitásra jellemző funkcionálisan differenciált társadalomban (mint a miénk) az élet különálló, eltérő logikájú és eltérő normák szerint működő területek között zajlik, mint a munka és a szabadidő, a magánélet és a nyilvánosság, a tudomány és a vallás, de akár megemlíthetjük a komoly dolgokat és a játékot, vagy a természetet és kultúrát is. Loránt Anikó nap mint nap figyelmen kívül hagyja ezeket az elválasztásokat, integrálja a létformák közti bizonytalanságot, hogy új világmodellt építsen.
Clifford Geertz antropológus fentebb már hivatkozott „sűrű leírása” alapvető értelmezési módszer a kultúratudományokban (a különböző emberi megnyilvánulások olyan olvasata, amely összefüggésrendszerükkel együtt értelmezi a cselekvéseket), hasznos eszközt ad a jelentés, a reprezentáció és szimbólumok felfejtéséhez. Geertz a kozmológia és az életmód között egy olyan egyszerűnek és alapvetőnek vélt összhangot vélt felfedezni, amely nyomán az egyik kiegészíti a másikat, és kölcsönösen jelentéssel ruházzák fel egymást. A szimbólumok pedig a kozmikus és emberi összefüggések ember által létrehozott leképezései. [2] Loránt Anikó rajzai nem csupán a fantázia termékei, hanem számos utalást tartalmaznak magára az alkotásra, az ábrázolás és valóság viszonyára, így valójában világmodellekként épülnek fel, még akkor is, ha ez egy töredékes, lezáratlan, ám organikusan szervezett modell. Olyan szimbolikus rendszer, melyben az egyes elemek több síkon működnek, lehetnek egyszerre tér- és időmetszetek, társadalmi tényezők vagy kapcsolati viszonylatok megfelelői. Egy szabálytalan kör a kertben lehet a nap, a papíron a föld, egy másik rajzon egy madarat körbeölelő menedék, az installációterven „egyszemélyes nézőfülke gyökérképeknek”, a diagramon csomópont, vagy akár a háztartási keksz esetében a világ teljessége. A jelentése nem rögzített, hanem intuitívan, a helyzettel együtt változik.
A rajzokon olvasható szövegek és az absztrakt, jelszerű motívumok tovább mélyítik ezt a szimbolikus olvasatot. A félbehagyott mondatok, a rejtélyes és naiv bölcsességek (pl. Ha virágod megtéped – összerakni nem lehet, Ki hogy látja úgy szereti), a rigmusokra emlékeztető nyelvi fordulatok (Megtalál ki amerre jár / hol keresed utadat / amin közösen jártok ám / hej), a szóismétlések során értelmetlenné váló szavak és mondatok (pl. elgurul / mindig / megint / messzire szavak variálása) egy sajátos, csapongó, az értelmezés elől elszökő, lebegő nyelvi világot alkotnak. Megismétlik az absztrakt formák egymásba fonódó hurkait, szabálytalan zárt alakzatait, organikusan tovább építhető struktúráit.
A másolásból adódó folyamatos jelentéseltolódás köszön vissza a racionalitás törvényeit figyelmen kívül hagyó töredékes szövegekben, mint az egyik rajzon talált haikuszerű, filozofikus üzenet a “modellátfordítás”-ról. Időről / és távolságról / modellátfordítás / létezik olyan modell / amit nem lehet lejegyezni / valóság — olvassuk az iskolából ismert molekula-ábrázolás mellett, amely megmutatja az atomok kapcsolódását, de nem ad valós képet a térbeli elrendezésükről. Az írásjeleket — tehát a részek közötti kapcsolatot — nélkülöző mondatokban a szavak csak az értelmezés sarokpontjait jelölik ki, amelyeket különbözőképpen köthetünk össze a rajzolt körökhöz hasonlóan. Jelen esetben az időbeli és térbeli távolságra hivatkozás mégis előhív egy közös tapasztalatot, amelyben a valóságról alkotott képünk bizonytalanságokkal terhelt, ha valami tőlünk messze van, azt elképzeljük, leegyszerűsítjük vagy rekonstruáljuk, ugyanakkor számos jelenség létezik, amely nem fordítható le szavakra, képekre vagy rögzített modellekre. A mondat alatt látható és a kiállítótérben többször is felbukkanó hálózatszerű molekularajz bármilyen irányban tovább építhető, de ez a struktúra sem tudja teljesen lefedni a valóságot. A modellátfordítás szókapcsolat ugyanakkor a modell és a valóság viszonyának rugalmas, visszafordítható, sőt felcserélhető jellegét sugallja, tehát egy aktív, rögzítetlen viszonyt.
Modell és valóság viszonyára utaló számos felirattöredék található a rajzokon, mint a modell rétegek nélküli, a valóság vibrál a rétegek között, modell nincs a rációnak, az ég és föld nem emberi, az egyértelműség síkján szétterülő, a kör nem kerék. Ugyanakkor a már említett molekulák mellett megjelenő kulcsmotívum a fraktálokhoz hasonló “kristály”, amely természettudományos jellemzője a vibrálás és a rétegek közötti létezés. A fraktálok olyan komplex geometriai alakzatok, amelyek két jellemző tulajdonsággal rendelkeznek: egyrészt a határoló vonalai „gyűröttek” vagy „érdesek”, másrészt önhasonlóak, vagyis a részek megismétlik az egész formáját. A töredezettségből adódóan a legtöbb fraktálkép dimenziója nem egész, tehát a kiterjedése az egy és kétdimenzió közé esik. Talán ezt a vibrálást figyelte meg Loránt Anikó az ásványok, a felhők, a hegyek, a fák ágai vagy a villámok mintázatában. Ugyanakkor a fraktálok nemcsak a természeti alakzatok vizuális leírására alkalmasak, az 1990-es évektől a természet- és a társadalomtudomány számos, akár mindennapi, akár extrém jelenség megértéséhez is modellként használta.
Loránt Anikó rajzai nem csak egy szerethető és harmonikus világ utáni vágyat közvetítenek, a kristályai és a modellátfordítás “módszere” egy sajátos világmagyarázatot, egy világmodellt körvonalaznak, mely nem mentes az iróniától és kételyektől sem. Ez a világmodell áthelyezi vagy feloldja a jól ismert világunk hátárait a megfigyelés és az alakítás, a természet és a kultúra, a társadalom és az egyén között. Ha pedig én és a természet, valamint az én és a társadalom közti éles szétválasztás nem rögzített, hanem felülírható és átformálható, akkor az ént kiterjeszthetjük a környezetünkre. Vagy, hogy a modellátfordítást hasznosítsam: ha felismerjük, hogy a természet és a társadalom nem tőlünk függetlenül létezik, hanem a részünk, akkor ez egy szolidárisabb és empatikusabb magatartásra ösztönöz minket. Ebből a szempontból Loránt életműve azokhoz a kortárs művészeti kezdeményezésekhez csatlakozik, amelyek a legkülönfélébb elméletek nevében új viszonyrendszerek és kapcsolódási formák létrehozásával kísérleteznek, mint az antropocén, az ökofeminista vagy a queer művészet.
[1] Bódi Kinga: Rajz? Kiállítási katalógus. Budapest Galéria, 2010.
[2] Clifford Geertz: Az ethosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése, 7-25. Osiris Kiadó, 1994.