„As you can see, all is connected.
The artwork does not exist as a finished and resolved object,
But as something that is always present,
Permanent within people”.
– Lygia Pape
A művek befogadóval és egymással alkotott összefüggésrendszereire irányuló újragondolás vágya, annak sokfélesége, és a hatvanas évekből eredő művészeti irányzatok párhuzamai olyan művészettörténeti anyagot jelentenek, amelyet érdemes újra és újra megvizsgálni. Ezt a párizsi Bourse de Commerce-ben bemutatott művek is alátámasztják a Minimal kiállításon. A több mint száz művet bemutató tárlatból két alkotót emelek ki, akik a land art, geometrikus absztrakció és neokonkretizmus fogalomköreit teszik kézzelfoghatóbbá.
A Bourse de Commerce rotundájának központi installációja Meg Webster (1944, San Francisco) szobrait mutatja be, amelyek a minimalizmus és land art hagyományaiból építkeznek, de sajátos művészeti nyelvvel bírnak. A többnyire geometrikus művek egy – kifejezetten a Pinault Collection számára létrehozott – munka kivételével 1988 és 1990 között készültek, organikus anyagok felhasználásával. A színes formák, amiket már beléptünkkor látunk, a Sókúp (só, 1988), Anyadomb (föld, 1990), Domb (föld, 1988), Viaszfal (méhviasz, 1990) és az Ágkör (különböző faágak, gallyak és virágos növények, 2025) című installációk. A terem alaprajzát követve, egy körvonalon helyezkednek el, éppen elég teret biztosítva szuverén befogadásuknak. Az általában csak fotográfiákat készítő tömeg tagjai ezúttal az alkotásokhoz közel hajolva vizsgálják meg a különböző textúrájú objektumokat és mélyeket szippantanak a körülöttük lebegő illatokból.
A Proust-hatás, az ízlelés, és különösképp a szaglás szorosan kapcsolódik az emlékezésért, illetve az érzelmileg telített nosztalgiáért felelős agyrészhez, ugyanakkor már a vizuális percepció során működésbe lép. Előszőr fa építőelemekre emlékeztető formák jutnak eszembe, piros, sárga, zöld és kék testek, amelyekből bármilyen épület és konstrukció létrejöhet. A kristályos, fehér kúp a dédnagymamánál titokban elropogtatott kockacukor darabos textúrájának mementója, bár a tér enyhén sós íze egy ellenkező ízemléket ébreszt. Sárga, feltúrt homokozó-szerű domb, amelyen óvatlan látogatók cipőnyomai látszanak, mint amikor egy szülő siet kiemelni síró gyerekét a pillanatokkal azelőttig tartó felhőtlen játékból. Átlósan a salakos, száraz talaj terül el, futáshoz éppen megfelel, mellette az ágas-bogas cserje, amelyben megbújhatunk, míg elmúlik a veszély. A méhviasz puha illatát árasztja a sárga száz árnyalatában játszó fal, amely nem elválaszt, hanem megvéd. Akár egy melegséget adó, kanóc nélküli gyertya a hideg betonkoszorúban; egy homályos, korai ünnep emlékének lenyomata.
A kiállított testek egymáshoz tartoznak és saját rendszert alkotnak: nyitott rendszert, amelyben a többi, idegen test is otthonosan mozoghat, miközben mindannyian változók az állandóságban. A jelrendszer megtestesítésében is megmarad elemeinek sokféleségéből fakadó funkciója, s így az emlékek, fények, illatok és színek egymásra rakodó rétegeiből építkezhetünk.
Míg Webster térgeometriájában a változás és elemi tapasztalás befogadótól is függő struktúrája dominál, addig az alagsor auditóriumban szigorú koreográfiát követő testek láthatók. Lygia Pape (1927-2004) brazil képzőművész Neokonkrét balett I. című 1958-as munkájában csak geometrikus formáknak van helye és létjogosultsága, ez az ő birodalmuk. A tér és az abban megjelenő testek kapcsolatával foglalkozó koreográfia Reynaldo Jardim egy vizuális verséből merít ihletet, amelyben a szem és cél szavak elrendezésének kombinációi jelennek meg. Ezt képezi le az előadás is: az emberi táncosok különböző hasábokban elrejtve mozognak a színpadon, egy saját koordinátarendszerben, egy zárt világban. A fények változása itt nem véletlenszerű és a befogadó számára is értelmezhetőbb térben és időben. Barokkos fény-árnyékokban mozgó kompozíciókat látunk, és ez a kontraszt a világításon túl a formák egyszerűségének és a kompozíciók komplex teremtőerejének ellentétében is felfedezhető. Idővel úgy tűnik, mintha a rotunda gyermekálmai válnának egyre baljósabbá.
A balett zenei aláfestése egy atonális hangtáj, amelyet Pierre Henry (1927-2017), a musique concrète egyik első képviselője komponált fémesen csengő, szinte nyomasztó hangokból. A mind a formát (performansz dokumentáció), mind koncepciót tekintve vizuálisan hangsúlyos mű talán azért is bír ekkora hatással, mert bemutatási módja is elősegíti kísértetiességének kibontakozását.
A BdC auditóriuma azon kevés kiállítótermek egyike, amelyben audiovizuális munkák teljességükben tudnak a nézőkre hatni, biztosítottak ugyanis a befogadás ideális feltételei: szabályozott fényviszonyok, megfelelő hangosítás és hangszigetelés, elegendő hely és nagyméretű kivetítő, amelyek egy teremnyi befogadó számára tudnak egyidejű, és a lehetőségekhez mérten neutrális befogadási környezetet teremteni.
A Neokonkrét irányzat képviselői Berlin és Basel mellett New Yorkban és Párizsban is nyomot hagytak az idei kiállítás-körképen. Bár különböző súlyú és fókuszú megjelenésekkel találkozhatunk, az anyag érzékelhetővé tételének vágya és az absztrakció korábbi, rigid tulajdonságainak elutasítása összekapcsolja a mozgalmat idéző, vagy abból inspirációt nyerő kiállításokat.
Lygia Pape többek között Hélio Oiticica és Lygia Clark társaságában a neokonkretizmus legismertebb képviselői közé tartozik, életműve pedig számos hasonlóságot mutat az utóbbi művészeti gyakorlatával. A párizsi tárlat egyrészt egyértelműsíti ezeket a közös pontokat, médiumokat, és kontextusba helyezi a berlini Neue Nationalgalerie Clark retrospektív kiállítását, másrészt azonban láthatóvá teszi a kettőjük anyagiság-értelmezésének különbségeit.
Méretében és a kiállításban elfoglalt helyét tekintve kiemelt ezek közül a Ttéia 1, C (2003/2025). A cím a portugál háló és finom vagy kecses szavak szójátéka. A „mágneses teret” idéző installáció arany fonalakból, fából, szögekből és fényekből áll, de nem írható le pusztán elemeinek összességével. Akárcsak Webster szobrai esetében, itt is a befogadó pozíciójától függ a percepciónk: a statikus, rögzített szálak folyamatosan új fényben, változásukban jelennek meg. Az anyag szilárdsága, súlya, formája és színe megfoghatatlanná válik folytonos átalakulásában, mint ahogyan a pókhálón megcsillanó napfény szinte áttetszővé teszi azt. Tudjuk, hogy a háló ott van, még ha pillanatokra el-el tűnik is, egyszerre láthatatlan halálcsapdaként és életet biztosító eszközként.
Az efemer és az anyagi között ingázó alkotás a Ttéia 1, A (1978/2025) is, amely az egyik első az 1977-ben fogant kísérlet-sorozatból. Pape ezüst fonalai a kiállítótér egy sarkát szövik be, távolról teljesen felfedezhetetlenül. A földtől felfelé távolodva a fonalak egyre rövidülnek, majd eltűnnek, mielőtt az installáció háromszöggé csúcsosodna. Talán látjuk és megérintjük. Vagy látjuk, de nem érintjük meg. Megérintjük, de nem látjuk. Nem látjuk és nem érintjük, de tudjuk, hogy van, hogy hat a térre és az abban mozgó testekre – és ez a tudat teszi a térkísérletet szinte transzcendentálissá.
A minimalizmus ezen értelmezései nem valami hiányáról, hanem egy szándék célzott kifejezéséről és a művész egójának kész műben való feloldódásáról szólnak. Webster és Pape a tudatosságot képviselik, amellyel megteremtik a a tiszta, zavartalan kapcsolódások lehetőségét és az értelmezés átalakulását érzéki tapasztalássá.