Szalai Dániel a hazai kortárs fotóművészet meghatározó alkotója. Kortárs világunkat, a benne dolgozó tudományos és technológiai változásokat, valamint a természeti világhoz és az élőlényekhez való viszonyunkat érzékenyen és kritikusan kutató, autonóm és következetes alkotó, akit bár inspirálnak a kortárs filozófia és különféle elméleti irányzatai, mélységében ismeri is ezeket, bátran túl tud lépni rajtuk, amennyiben összeegyeztethetetlenné válnak saját meggyőződésével, művészeti praxisával. Meghatározó kutatási témájáról, az állatokhoz való viszonyunkról, a biotechnológiáról és a vele kapcsolatban felvetődő etikai kérdésekről beszélgetünk, valamint arról, hogy miként merül fel a biopolitka kérdésköre az ipari állattartás jelenlegi körülményei között.
— Kicsit beszélj kérlek arról, hogy keveredtél a kortárs művészet közelébe, és mit csináltál előtte. Miből nőtt ki a praxisod?
— Tulajdonképpen már egészen fiatalon egyértelmű volt, hogy a művészet érdekel a legjobban, így már kiskamaszként, 12-13 éves koromtól erre a pályára készültem és azt terveztem, hogy fotográfus leszek. Meghatározó élmény volt, hogy 16 évesen elmehettem tanulni Gulyás Miklós alapítványi iskolájába, a Fotográfus.hu-hoz, ahol kiemelkedő tanári gárda volt. Többek között az Eperjesi Ágnes, Szalontai Ábel, Illés Barna és maga Gulyás Miklós tanítottak, szóval egy elég jó közeg volt. Négy féléves képzés volt, félévente más tanárral. Ugyanakkor kisebb sokkhatásként ért, hogy azzal a nagyon primer, nagyon alapvető esztétikai elvek szerint rendeződő, fekete-fehér, analóg fotográfiával szemben, amit gyerekként megismertem, ebben az iskolában azt láttam, hogy a kortárs fotográfia, mint ahogy a kortárs művészet is, ennél sokkal diskurzusorientáltabb, kritikai, digitális, színes, narratív, stb. Ez egy olyan erős felismerésként ért, hogy aztán nem is adtam be a jelentkezésemet fotó szakra, hanem helyette inkább elmélet szakra mentem, ami akkor indult a MOME-n. Tudtam, hogy mindenképp egy művészeti egyetemre szeretnék járni, de a fotográfia akkor nagyon szűkösnek, illetve ingoványos területnek tűnt számomra. Nem bánom, hogy így alakult; az elméleti tanulmányok fontos tapasztalatot és tudást jelentettek. Nagyon jó képzés volt. Főleg társadalomelméleti, kritikai tudományok álltak a fókuszban a filozófia és a művészetfilozófia mellett és alapvetően arra sarkallt a képzés, hogy egy tágabb összefüggésben értsem meg a világot és vele együtt a művészetet is. Milyen történelmi, politikai, technológiai, társadalmi változások formálják az embert, és ezekben a folyamatokban miként tárgyalódik a művészet. Ez az irányultság és érdeklődés a későbbi, alkotói praxisomban is fontos maradt. A másik fontos tapasztalat, hogy miután elvégeztem a BA képzést, egy teljesen váratlan véletlen folytán a filmgyártásban találtam magam. Rengeteget tanultam ebből a munkából és bár állandóan küzdöttem vele, hogy miként találom meg a számításaimat a piaci alapokon szerveződő, nyereségorientált közegben, nagyon izgalmas volt, úgyhogy 5 évre benne ragadtam. Ezután mentem vissza a MOME-ra fotó szakra. Addigra 27 éves voltam és éreztem, hogy lassan tíz évvel az érettségi után elég volt a kerülőutakból, beállok arra, hogy művészettel fogok foglalkozni. Így kerültem a MOME mesterképzésére, ami végül is elindított a művészeti pályán.
— Valóban, erősen érezhető, hogy a kortárs filozófiai irányzatok között otthonosan mozogsz, de hogyan jöttek a képbe az állatok, miért inspirálnak, és mi az, amit közvetíteni szeretnél gondolatilag és mediálisan?
— Ambivalens, vagyis kettős célom van vele. Az egyik egy általános dolog, mégpedig az, hogy háziasított állatokkal foglalkozom, tehát olyan állatokkal, amik így vagy úgy a társadalom szövetébe ágyazódnak. Azt gondolom, hogy az ezekkel az állatokkal kapcsolatos viszonyunk vizsgálata lehetőséget teremt arra, hogy megértsük, milyen rendszereket építünk magunknak emberként, milyen erőhatások, milyen értékrend mentén szervezzük a világunkat. Ez különösen izgalmas azért is, mert a humán társadalomba ágyazva ezek gyakran evidenciaként tűnnek fel, de az, hogy egy nem emberi fajra oktrojálva látjuk ezeket a rendszereket, lehetőséget ad rá, hogy ezt egy bizonyos távolságból, a maguk nyers abszurditásában vizsgáljuk. Illetve azért is, mert míg az emberi társadalomban legtöbbször eggyel több, mondjuk úgy “morális gátat” teszünk a koncepció és a megvalósítás közé, mint amikor az állati környezetbe implementálunk rendszereket, ezért ezekben az esetekben még világosabban kikristályosodik, hogy mi is hajtja a mai emberiséget, és milyen szerepet szán ebben a környezetének vagy a másiknak.
A másik dolog, ami nagyon fontos számomra, hogy az állatokkal való foglalkozás lehetőséget teremt arra, hogy hozzáférjek az érzéseimhez, érzelmeimhez. Minden állat egy saját fenomenológiával bíró, szuverén lény, ugyanakkor egyszerre egy emberi episztemológia része. Ez az, amit John Berger úgy mond, hogy minden ökör egyszerre nagybetűs Ökör is.
— Az állatokkal valóban a pályád kezdetétől foglalkozol, vegyük akkor sorra a korábbi projektjeidet, hogy láthatóvá váljon jobban az út amit megtettél.
— A művészeti pályán való elindulás és az állatokkal való foglalatosság egybeesett: mind a kettő a Novogen című projekthez köthető, amiben egy olyan úgynevezett “kereskedelmi tojóval” foglalkozom, aminek a tojásaiból vakcinákat készítenek. Ezeket a csirkéket látva iszonyúan érdekes volt, hogy miként instrumentalizálódik, technologizálódik egy élőlény: miként válik termékké, gyári munkássá és egyszerre egy gyári egységgé is, ami előállít egy másik terméket, a tojást. Az agyonkontrollált életmódja ezeknek a csirkéknek ugyanakkor nagyon erősen rezonál azzal, ahogy az emberekről gondolkodunk a népesség szintjén vagy mondjuk a munkaerőpiacon. A csirkék után a galambokra terelődött a figyelmem, aminek az volt a kiindulópontja, hogy a bécsi Iparművészeti Egyetemen töltött Erasmus félév miatt Bécsbe költöztem, ahol aztán találkoztam egy plakáttal, amin az a felirat állt, hogy “Aki galambot etet, az patkányt etet!”. Ebben az időben egy antikváriumban dolgoztam félállásban, ahol megfordult a kezemben egy Horthy-korszakbeli antiszemita szórólap, ami nagyon hasonló szlogennel dolgozott, csak épp nem a galambokat, hanem a zsidókat állította be patkányként. Így aztán elkezdtem mélyebben is gondolkodni, hogy mit is jelent a patkánnyá válás. Nagyon érdekes volt látni, hogy a bécsi galambokkal kapcsolatos retorika, jogalkotás és technológiai infrastruktúra miként képzi le a kirekesztés és a megbélyegzés univerzális mechanizmusait, és ebben milyen szerepet játszik az animalitás és az animalizáció. Később a Pécsi József ösztöndíj elnyerése végett kezdtem el szarvasmarhákkal foglalkozni, aminek az volt az apropója, hogy egy ír tech startup, egy amerikai mezőgazdasági óriással karöltve arcfelismerő algoritmust fejlesztett tehenek számára. Akkoriban nagy port kavart a kínai megfigyelőállam építése és ezidőtájt jelent meg Shoshana Zuboff könyve a megfigyelési kapitalizmusról is, szóval benne volt a levegőben, hogy a megfigyelés hogyan szövi át az életünket, és miután addigra ki voltam élezve a nonhumán-humán társadalmi analógiákra, ez a hír azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Így indultam el a szarvasmarha vonalon, ami azóta is tart.
— A Leopold Bloom Award döntőse lettél idén, egy olyan installatív munkával, amivel túlléptél a technikai kép médiumán. Ez előtte is megtörtént már egy kicsit, de itt ez már kifejezetten egy installáció. Miért volt erre szükség és miről szól ez a munka?
— Azt hiszem, ez az új munka egyfajta beérése több folyamatnak is. Valójában rögtön a Novogen után, már a galambos projektben is elmozdultam a (technikai) képtől. A diplomára készült installációban sem volt már a falon materializálódott kép, csak vetítés formájában használtam őket egy bejárható téri installáció részeként, amiben a hang is fontos szerepet kapott. Ilyen értelemben a Leopold Bloom-ra készült mű kvázi betetőzése egy korábban elindult folyamatnak. Másfelől, tartalmát tekintve pedig a tehenek iránti érdeklődésemnek a kifutása, aminek a végére sokkal inkább egy mitológiai vagy magánmitológiai szereplővé vált a marha, vagyis kifejezetten a bika karaktere.
A doktori kutatásom kezdetén, főleg farm menedzsmenttel és az abban használt digitális technológiák implikációival foglalkoztam. Emiatt nagyon sok tehenészetben jártam és a sok-sok ezer tehén között felmerült bennem a kérdés, hogy: „jó, de hol vannak és hogy élnek a bikák ezekben az ivararány tekintetében fura, eltorzult szarvasmarha társadalmakban?”. És hát őrületes nagy hatással volt rám, amikor a bikákkal találkoztam. Valami elképesztően gyönyörű, mély hangjuk volt, tényleg lenyűgöző élmény volt, illetve az is nagyon megfogott, hogy milyen szép sótömböket nyalogatnak. Korábban is szerettem nézegetni a sótömböket, a tehenek esetében, csak ott egy sótömböt nagyon sok különböző állat nyalogat egyszerre mindenféle irányban, úgyhogy teljesen más formák jönnek létre. A bikák esetében beazonosítható, ki a “szerző”, mert a bikák egyedi ketreces tartásban vannak, úgyhogy tényleg egy körülbelül 5 x 5 méteres ketrecben élik le az életüket és mindegyiküknek saját sótömbje van. A bikákkal való találkozás élménye eszembe juttatta a Minotaurusz karakterét és mintegy megtestesítette ezt a bezártság érzetet, ezt a saját szellemébe zárt mitologikus figurát. Igazából ez indított el aztán ebben a kutatásban. Úgyhogy ez a projekt egyszerre szól magukról a konkrét állatokról, a tenyészbikákról, akik meglehetősen furcsa szerepet töltenek be ebben a techno-bio-politikai rendszerben, mint monetizálható genetikai információ termelői, és tulajdonképpen a fajtanemesítés, a fejlődés instrumentumai, ugyanakkor mindeközben mitologikus lényként is fontos szerepet játszanak és vállaltan egy benső megélés vagy személyes létállapot kifejezői, metaforái is.
— Mit gondolsz azokról a diskurzusokról, amik most uralják itthon a kortárs művészetet, például a poszthumanizmusról? Hogyan viszonyulsz hozzájuk, magadat hova pozícionálnád?
— Hát ez egy nagyon érdekes kérdés. Egy időben nagyon-nagyon fontos volt számomra a poszthumán diskurzus. A galambok meg a csirkék kapcsán nagyon beleástam magam állat-ember kapcsolatába és ebben a folyamatban nagy áttörést hozott, amikor 2018 végén, Szombathelyen, egy konferencián hallottam Horváth Márkot és Lovász Ádámot a poszthumanizmusról, illetve az animal studiesről beszélni. Hirtelen, mondjuk úgy, „neve lett a gyereknek”, rájöttem, hogy van egy komplett kanonizált kritikai diskurzus az érdeklődésemmel kapcsolatban. Nagyon-nagyon izgalmas volt számomra ez a témakör és tényleg faltam az ezzel kapcsolatos gondolatokat. Márk és Ádám Nemes Z. Márióval közösen írt, A poszthumanizmus változatai című könyvét olvasva nagyon fontossá vált számomra például Helmuth Plessner filozófiai antropológiájának nyitott, excentrikus emberképe, ami szerint az ember aszerint definiálható, hogy formálisan nem definiálható, illetve általában véve az, ahogy a poszthumanizmus decentralizálja az embert, megtöri az ember fogalmának zártságát. De ide tartozik az a relacionista folyamat-ontológia is, amiről Rosi Braidotti 2021-es koppenhágai előadásában hallottam, ami mindmáig meghatározó számomra. Ebben az előadásban Braidotti amellett érvel, hogy az ember egy emberi és nem-emberi ágnesek hálózatába kapcsolódó, zoe-, geo-, és techno-mediált lény. Ezért szerinte alakzatok sokaságára van szükségünk az ember mibenlétének megértéséhez, így az ember tanulmányozásának éppúgy terepe lehet egy erdő vagy egy baktérium vizsgálata, mint egy algoritmusé vagy egy állaté. Mondanom sem kell, nekem ez nagyon-nagyon izgalmas gondolat volt, hiszen filozófiailag is megalapozta azt, amivel addig alkotóként inkább intuitíven foglalkoztam. És ha már Braidottinál tartunk, nem mehetünk el a technokapitalizmus-kritikája mellett sem.
Aztán, nem tudom, lehet, hogy csak én fáradtam el, vagy ez egy létező jelenség, de egy idő után kicsit azt éreztem, hogy elkezdett túlburjánzani a poszthumán diskurzus és végül már mindenre rá lehetett húzni. Van az a mondás, hogy akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát. Mindenesetre az elmúlt években fokozatosan elmozdultam tőle, úgy éreztem, kevésbé inspirál és kicsit mintha betetőződött volna, már nem visz előrébb. De tény, hogy nagyon fontos volt számomra. Olyannyira, hogy öt évvel ezelőtt, mikor elkezdtem a doktori kutatásomat, „Poszthumanizmus és animal studies, mint művészeti stratégia” volt a munkacíme. Mostanra a poszthumanizmus „kikopott” a disszertáció címéből és csak az animal studies maradt meg – pont azért, mert túl heterogénné, túl töredezetté vált a poszthumán diskurzus, és azt érzem, hogy olyan felhangjai is vannak, amikkel nem feltétlenül tudok azonosulni és inkább megkímélem magam attól, hogy definiálni kelljen magam a poszthumanizmus viszonylatában és hogy pozícionáljam magam a poszthumanizmusok hálójában, ami viszont amúgy szükséges lenne, mert sok, a poszthumán ernyője alatt említett dolog, vagy ahhoz kötött esztétikai és akár gondolati világ – például a gótika vagy a transzhumanizmus – igen távol áll tőlem.
— Meg az is egy probléma szerintem, hogy igazából kezd eltűnni a poszthumanizmus kritikai éle. Egyre kevésbé lehet különbséget tenni a transzhumanizmus meg a poszthumanizmus között. Átbillent a technológia felé az egész, és azzal szemben viszont nem elég kritikus. Ez a mainstream poszthumanizmus most, én inkább ezt látom.
— A technológiakritika nagyon fontos volt számomra is a poszthumanizmusban, de van egy furcsa ambivalens viszonya is a diskurzusnak; valami borzongó érdeklődés, ami ellenállásában is kvázi fetisizálja a technológiát. Nem véletlenül említettem Braidottit, aki épp a technokritikus, nomád gondolkodásával iszonyatosan nagy hatással volt rám. Az ominózus előadása után, a közönség kérdéseire válaszolva beszélt az állatokról és hogy mit jelent számára az állattá leendés. Nagyon megérintett, hogy mintegy az eltestetlenedettség, gyökérvesztettség ellenpontjaként írta le az állattá leendést: egy olyan folyamatként és állapotként, amiben az ember – Braidotti szavaival – gyökeret ereszt, megismeri a területét és felelősséget vállal érte; tehát egyfajta radikális immanenciaként, amiben fontos szerepet játszik a föld materialitása. Talán nem véletlen egybeesés, hogy épp bikákkal foglalkozom, amit Paolo Santarcangeli az élet és a Föld közötti kapcsolattal hoz összefüggésbe. Azt mondja, hogy a bika egy rögből született lény, aki a fekete háta és rövid, erős lábai miatt a föld alatti világgal van kapcsolatban. Érdekes hogy ez a kutatás, ami végül is Braidotti szinte manifesztó szerű előadásával indult, tulajdonképpen a bikákkal „földelődik le”.
—Korábban említetted, hogy a perspektívád most már inkább techno-bio-politikai. Ez alatt mit értesz?
— Igazából az egész szarvasmarhás projektben, de tulajdonképpen már az előzőekben is a biosz politikai igazgatásának és manipulációjának az esettanulmányait vettem végig, és azt vizsgáltam, hogy ebben milyen szerepet játszik a technológia. Azt hiszem, hogy nekem ebben a technologizáltság, ami igazán érdekes, és a technológia, mint eszköz. Nagyon fontos például, hogy ezek a technológiák sosem önmagukért, vagy önmagukban valók, hanem mindig egy rendszer kiszolgálói, és általában gazdasági célok megvalósításának eszközei. Fontos számomra, hogy ezeket a technológiákat széles társadalmi összefüggésben tudjam vizsgálni, és erre az állatok elég jó lehetőséget adnak.
— Mármint az ipari állattartás.
— Igen.
— Mivel úgy érzem, elég sok etikai kérdést vetnek fel, tematizálnak a munkáid, ezért gondoltam, megkérdezem, hogy vannak-e olyan dolgok, gyakorlatok, elköteleződések, amelyeket az alkotói utad során integráltál a privát életedbe?
— Egy nagyon banális, egyszerű evidencia mondjuk, hogy vegetáriánus lettem, és tényleg sokkal tudatosabban gondolkodom arról, hogy az életmódom mivel jár. Ha felülök egy vonatra, akkor eszembe jut, hogy a vonat fékbetétjében például sertéscsontból porított hamu van, így nem vegán vonatozni, mint ahogy a zsírkréta, némely vörösbor, vagy hogy mást ne említsek, a film sem vegán termék. Elgondolkodtató, hogy milyen megkerülhetetlenül szövi át az életünket az az iparág, amit sokszor kritikusan szemlélek. Mindeközben viszont az állatokkal való foglalkozás, ahogyan mondtam a bikák kapcsán, nagyon erős belső utazást is jelentett az elmúlt években, és nagyon intenzíven formálta azt, ahogy magamhoz is viszonyulok, meg a környezetemhez. Nehéz szétválasztani, hogy ebben mennyi a művészeti praxishoz köthető gyakorlat, és hol kezdődik az, ami pusztán lélektan, vagy etika. Azt érzem, hogy nagyon sokat nyitott rajtam ez a munka, és azt hiszem, kíváncsibbá és sokkal elfogadóbbá is tett. De ezek lehet, hogy nagyon absztrakt dolgok.
— Mivel szemben lettél nyitottabb vagy elfogadóbb? Az sem mindegy azért, hogy általánosságban ez egy ilyen sztoicizmus, vagy pedig inkább valami másról van szó?
— Talán köze van ennek a poszthumanizmus kapcsán említett nyitott, dinamikus emberképhez. Nagyon is köze van. Például, hogy megengedőbb vagyok magammal szemben is, és a környezetemmel szemben is. Nem tudom, az is lehet, hogy ez az idealizmus hiánya is, de azt érzem, hogy az ember változik és viszonyokban létezik, és hogy mindenki csak úgy viselkedik, ahogy tud. A kikristályosodó dilemmák egyfajta nyitottságot és elfogadást is rámkényszerítenek. Persze nem feladásról beszélek, de érdekes látni, hogy ami naív lánglélekkel evidens megoldásnak vagy lépésnek tűnik, például globális kérdésekben, sokszor nem olyan egyszerű. Összetett társadalomban élünk az emberiség szintjén, de sokszor egyénileg sem olyan könnyű konzekvensnek lenni és feladni önmagunkat, vagy akár csak elmozdulni önmagunktól. De tulajdonképpen ezek azok a falak és filozófiai kérdések, amelyekbe sokszor beleütközik a poszthumanizmus is: hogy hogyan tudnánk meghaladni önmagunkat. Tehát látom a határait annak, hogy hogyan tudja az ember meghaladni önmagát. Nyilván van ebben egy adag szomorúság is, de valahol meg jár vele elfogadás. Nem úgy értem, hogy a környezetszennyezéssel kapcsolatban vagyok megbocsátóbb, csak valahogy inkább folyamatában látom a dolgokat, és ez bizakodásra is okot ad, meg valami könnyűséget is hoz.
— Mi az a három dolog, amit szerinted mindenkinek meg kellene tudnia és értenie a biotechnológiával kapcsolatban?
— Nem tudom, hogy tudok-e mondani hármat, de azt hiszem, hogy ami nagyon fontos felismerés volt számomra, amit kicsit már említettem is, hogy mint minden technológia, a biotechnológia is egy eszköz, és egyáltalán nem egy neutrális dolog. Nem evidencia tehát, hogy van, és egyáltalán nem evidencia, hogy jó célt szolgál vagy etikus és szükségeszerű vágy hívja életre. A perspektíva, amibe ez belehelyeződik, a “fejlődés” – idézőjelben – , nem az egyetlen járható út. Fontos, hogy milyen morális vagy etikai kérdéseket vet fel, és hogy erről legyen társadalmi diskurzus. Az értékpluralitásba beletartozik az is, hogy nem mindenki viszonyul azonos módon az olyan dolgokhoz, mint például a reprodukciós technológiák, hormonterápia, egyszerűnek tűnő sebészeti beavatkozások, vagy akár az állatkísérletek és egyéb az állatok világába implementált biotechnológiai fejlesztések. Ezek iszonyúan komplex kérdések, és tényleg nagyon fontos dolog, hogy ezekről ne kizárólag tudományos módon és berkekben folyjon diskurzus, és hogy az ezekkel kapcsolatos kontroll ne kizárólag az anyagi erőforrás és a technikai megvalósíthatóság szerint történhessen. Sajnos ezzel kapcsolatban nem vagyok bizakodó. Kicsit elrugaszkodva a biotechnológiától, aggasztónak találom például a Trump adminisztráció és a köré gyűlő techno-libertariánus kompánia által képviselt irányokat. Nem nagyon látom, hogy hol tudna belépni egy …nem is az, hogy gát, mert nem azt mondom, hogy ezt egy az egyben gátolni kell, de szükség lenne legalább valódi, felvállalt vitákra és párbeszédre és valamiféle kontrollra. De úgy látom, hogy nem nagyon tud alternatívát felmutatni a kortárs nyugati társadalom a világ gazdasági értelmezésével és a pusztító fejlődéselvűséggel szemben.
— De az is megkérdőjelezhető, hogy ezek a dolgok a társadalmat szolgálják-e, és akkor még tágabban, hogy felmerülnek-e benne az ökológiai szempontok, vagy akár egy másfajta, tágabb perspektíva. Te hogyan látod ezt?
— Hát igen, ez sem evidencia. Meg ugye, hogy hol volt, honnan jött az igény? Aztán persze, hogy magamnak ellentmondjak, nyilván van nagyon sok pozitív, ellenirányú törekvés. Pont a kortárs művészetben például nagyon jól megfigyelhető szerintem, a természetközeliségre, a közösség-alapúságra való törekvés vagy a “care” ethosznak a felvirágzása, ami, azt gondolom, hogy ellenpontjait jelentik ennek a technokrata fejlődéselvűségnek. Persze kérdés, hogy ezek milyen hatást képesek elérni, elérik-e a céljukat, vagy, hogy tényleg konkrét ellenpontokká tudnak-e válni.
— Igazából nem is a pont-ellenpont pozícionálása, hanem inkább az eltérítés szerintem itt a jó kérdés, hogy az megtörténik-e, hogy sikerül-e eltéríteni ezeket a diskurzusokat, hogy fölmerüljenek például a társadalmi igények, illetve hogy ez utóbbiak egy tágabb perspektívába helyeződjenek. Szóval én inkább abban hiszek, hogy el lehet téríteni ezeket a folyamatokat.
— Igen, ez egy jó kérdés, hogy vajon ebben a tekintetben sikeres-e egy ilyen dolog? Nem tudom, nem vagyok most annyira optimista azzal kapcsolatban, hogy a kortárs képzőművészet milyen hatásokat tud kifejteni. De azért biztos, hogy van társadalomformáló vagy szemléletformáló, szemléletalakító ereje, és ez előbb-utóbb valamilyen módon lecsapódik a közönségben meg a társadalomban. Mondjuk, hogy mennyiben tud ténylegesen megelőzni, vagy meggátolni bizonyos folyamatokat, azt nem tudom, de abba lehet, hogy most jobb nem is belemenni.
— Szerintem az is kérdéses, hogy ezek a diskurzusok, amiket a kortárs művészet fölépít, mennyire vannak tisztában például a biotechnológia, vagy akár az orvostudomány kritikai diskurzusaival, mert sokszor azt látom, hogy nincsenek.
— Mármint maguk a művészek?
— Se a művészek, se a kurátorok. Hogy ez a techno-tudományos fejlődés narratíva, hogy mindent meg fog oldani az orvostudomány, és hogy ez csak idő kérdése, stb., az mindig jelen van, és ez eléggé veszélyes szerintem. De akkor folytassuk inkább ott, hogy mit tudsz még erről mondani? Van-e olyan tanulság vagy ráeszmélés, amit a saját praxisodból le tudtál vonni a biotechnológiával kapcsolatban, amit szerinted meg lehet fogalmazni pár mondatban?
— Hát én az elmúlt időben kifejezetten az állatokkal foglalkoztam, azon belül is a szarvasmarhákkal. Ott azt látom, hogy egy maximumra járatott rendszer kiépítése zajlik, amiben tulajdonképpen az organizmus, ami az állatot jelenti, arra van kiélezve, hogy a lehető leghatékonyabb módon termeljen. Tehát az egész élete, életmódja, már-már sejt szinten az optimális termelésnek van alávetve – hogy a lehető legmagasabb hozamot érje el, a lehető legkevesebb fenntartási költséget generálja, és konkrétan számszerűsítve van, hogy az élete mennyiben térül meg. Ki van számolva, hogy a hosszú élettartam, de alacsonyabb termelés, vagy a rövidebb élettartam magasabb termeléssel a kifizetődőbb. Számomra ez egy nagyon ijesztő és idegen elv és gondolkodásmód, és azt látom, hogy ennek sajnos igenis van analógiája a humán társadalomban, és ezt nagyon rossz kibontakozni látni. Mint ahogy az állatok világában sem kellene, hogy kizárólag eszerint működjenek a rendszerek, a humán társadalomban sem gondolom, hogy ez ideális volna. És persze ehhez hozzá tartoznak az ilyen – egyébként legtöbbször abszolút technokrata – „hurráoptimista” optimalizáló diskurzusok. Az állattenyésztésben is megjelenik a például a welfare kérdés, de ez igazából csak annyit jelent a gyakorlatban, hogy “a healthy cow is a happy cow and a happy cow is a productive cow”, vagyis ha az állat a mérhető és mérni kívánt paraméterek szerint egészséges, vagyis jól termel, akkor minden rendben van. Van egy fejleszthetőségi paradigma, és szerintem igazából ez az, ami megszünteti gyakorlatilag az életet. Ez egy optimalizáció paradigma is persze, ami a termelés szolgálatába állított jóllét égisze alatt felszámolja az életet. Ez az attitűd, hogy minden gyógyítható, fejleszthető, kiküszöbölhető, menedzselhető és kontrollálható, a psziché és a fizikum szintjén is megjelenik az emberi társadalomban. És úgy mondom ezt, hogy van mögöttem lassan tíz év pszichoterápia, aminek rengeteget köszönhetek. De úgy látom, hogy a mindennapi vulgárpszichológiában, vagyis a pszichológia köznapi alkalmazásában is jelen van egy ilyenfajta attitűd, ami azt ígéri, hogy minden és mindenki működése mérhető, megérthető és optimalizálható, és ez teljesen elvarázstalanítja az életet. Idővel egy falhoz érkezik ezáltal az ember szerintem. Na, de túl messzire kanyarodtam. Szerencsére az állattartásban is egyértelműen megjelenik az igény alternatív paradigmákra az intenzív, precíziós mezőgazdasággal szemben, és sokan vannak, akik tudatosan kilépnek ebből és más tartástechnológiákkal kísérleteznek.
— Mesélnél-e a következő projektedről?
— A következő projektemet áprilisban kezdem, Amerikában, az ACAX és a Residency Unlimited rezidencia programjának keretében, és ebben kivételesen megint állatokkal fogok foglalkozni, méghozzá egerekkel. Egész pontosan a Harvard-egérrel vagy OncoMouse-szal, ami egy nagyon izgalmas történettel bíró állat. 1988-ban ez lett a világon az első szabadalmaztatott emlős állat. Egy transzgenikus egér, ami azt jelenti, hogy humán onkogént tartalmaz a DNS-e, így nagyon könnyen lesz rákos, ezért különösen alkalmas rákkutatásra. Az egér DNS-e több mint 95%-ban megegyezik az emberével, ami miatt sok betegség hasonlóan hat rá, így egy nagyon jó modellorganizmus, amin kikísérletezhető, hogy miként lehetnek ezek gyógyíthatóak az emberben. Szerintem ez egy elég szép és konkrét megtestesülése annak, amiről sokszor metaforikusan beszélek, hogy az állatok miként lehetnek modelljei az emberi világ megértésének. És hát igen, önmagában nyilván iszonyatosan érdekes morális dilemmákat vet fel, hogy kommodifikálható-e az élet és védhető-e egyáltalán, ha ilyenfajta beavatkozás történik egy állat életében? Validálja-egy ilyen lény létrehozását, aminek tulajdonképpen az egyetlen funkciója a szenvedés, az, hogy annak elvileg a célja, hogy az embereknek és más élőlényeknek segítsünk? Nyilván ez sok laboratóriumi állatról, vagy kísérletben résztvevő állatról elmondható, de akár gondolhatunk a Novogen tyúkokra is. Ami viszont különösen izgalmasabbá teszi az OncoMouse történetet, hogy eklatáns példája a piaci világ térnyerésének az akadémiai és orvostudományi fejlesztések területén. Ennek az egérnek a kifejlesztését ugyanis a Harvard Egyetemen végezték, viszont a kutatást a DuPont nevű cég finanszírozta, ami ennek fejében kizárólagosságot kért a licenszére, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy onnantól kezdve, hogy bejegyezték szabadalmat, csak rajtuk keresztül lehet ilyen egeret vásárolni világszerte, úgyhogy gyakorlatilag monopolizálták a rákkutatást és kontrollálták a tudományos fejlődést, miközben előtte kimondott szokásjog volt a tudományos kutatói közegben a laboratóriumi egerek cseréje és olcsó, elérhető terjesztése. A fenti precedens teljesen felrúgta ezt a szokásjogot, ami aztán nagyon fontos kiindulási pontja volt annak a diskurzusnak, hogy a tudományos fejlődést ki mozdítja elő, ki finanszírozza és utána ki kontrollálja, valamint, hogy a tudományos világban megszületett eredmények igazából hova, miként és milyen áron csatornázódnak a társadalomba. Egy kulcsesemény volt, amiben nyilvánvalóvá vált, hogy a tudományt nem feltétlenül kedves emberek csinálják pusztán szívből-lélekből a világ megjobbítására, hanem ez egy vállalkozás, aminek az eredményei nagyon jól monetizálhatók és monopolizálhatók. És ugye elég cinikus, hogy épp egy olyan cég csinálta mindezt, mint a DuPont, amelyik köztudottan egészségkárosító anyagok előállításával foglalkozik. Ezt a történetet szeretném felgöngyölíteni áprilistól.