Kossuth Lajos nem azért volt igazi magyar, mert még emigrációjában is az osztrák befolyás eltörlésén ügyködött, hanem azért, mert torinói száműzetése során sem feledkezett meg kedvenc kassai henteséről, tőle hozatta a kolbászt. Bár a kiállító művészek kétharmada már németül rendeli a döner kebabot (nem azt a Piros Arannyal megkent gyrost, amit mi eszünk a körúton, hanem a real dealt, amit csak egy török bevándorló tud elkészíteni), Ray-Banjükben ott tükröződik még a magyar ugar.
A kiállítás három különböző, mégis nagyon hasonló álláspontot villant fel arról, hogy milyen érzés magyarnak lenni itt vagy máshol, most vagy régen, ép elmével vagy félőrülten. A tapasztalatok kifejezése olykor óhatatlanul történelmi síkra terelődik, ahogy a fűszerpaprika helyes arányát is a dédszülők receptje határozza meg, éppen ezért falunként eltérő. De sírásra nincs idő, amíg a világpolitikai szelek nem oltják ki a Kárpátok kulturális tábortüzét, addig a bogrács aljára kozmált hagymát is újra lehet brandelni nemes pörzsanyagként, az adja a pörkölt igazi ízét.
A jövő egyelőre még a füstölőszoba fűrészporködébe vész, de bizakodó cinikusok szerint a nemzeti identitás túl fogja élni a Balatont, hiszen a paraszti társadalom is túlélte a középkort. Ha tényleg kiszárad a magyar tenger 2050-re, akkor legalább utoljára még megetethetjük a hazafelé tartó német turistákat a büfékocsikban, és nekik még a csirkepaprikás is mellfiléből lesz.
Kurátor: Fülöp Tímea