Földvári Ármin: A Redő apoteózisa Előszó Gilles Deleuze szövegéhez
A Barokk nem egy lényegre utal, hanem egy műveletre, egy vonásra. A barokk vég nélkül redőződik. A redő nem a barokk találmánya; a redő ott van Keleten, ismerünk görög, római, román kori, gótikus, klasszikus példákat… Ám a barokk tovább kanyarítja és gyűri a redőket, redőt redőre halmoz, a végtelenségig. A barokk jellegzetes vonása ez a végtelenbe tartó redőzöttség. Mindenekelőtt szétválasztja a redőket két irány, két végtelen mentén, mintha a végtelennek két szintje lenne – az anyag fodrai és a lélek redői. A lenti szinten az anyag először a redők első fajtájának megfelelően felhalmozódik, majd a redők második fajtáját követve elrendeződik, amennyiben részei „különböző módon redőzött és többé vagy kevésbé kifejlett”[1] szerveket alkotnak. A fenti szinten pedig a lélek Isten dicsőségét zengi, ahogy átfut önnön redőin, anélkül, hogy teljes mértékben kibontaná őket, „mert számuk végtelen”[2]. A labirintus etimológiája szerint sokrétűnek mondható, hiszen számos redőből áll. A sokrétűség nem csupán annyit jelent, hogy valami sok részből áll, hanem azt is, hogy sokszorosan van összehajtva. A labirintus maradéktalanul megfeleltethető a két szintnek; a folytonosság labirintusa az anyagban és alkotóelemeiben, illetve a szabadság labirintusa a lélekben és predikátumaiban.[3] Descartes azért nem tudott átjutni a labirintuson, mert a folytonosság titkát egyenes vonalú pályákon kereste, a szabadság titkát pedig a lélek egyenességében, figyelmen kívül hagyva a lélek hajlamait éppúgy, mint az anyag görbületeit. Egyfajta „kriptográfiai” eljárásra van szükség, ami egyszerre vet számot a természettel, és fejti meg a lelket, ami egyaránt képes átlátni az anyag fodrait és kiolvasni a lélek redőit.[4]
Biztosra vehető, hogy a két szint kapcsolatban áll egymással (a kontinuum ezért emelkedik fel, a lélekhez). Vannak lelkek odalent is, érző, állati lelkek, egy „emelettel” lentebb, az anyag fodrai által körülölelve és beburkolva. Amikor megértjük, hogy a lélekből nem nyílhatnak ablakok a külvilág felé, először is számolnunk kell az emeleten lévő („emelkedett”), eszes lelkekkel. A felső emeleten nincsenek ablakok — egy sötét szoba vagy terem ez, amit egy kifeszített, „redőkkel tarkított”, élő dermisre emlékeztető szövet borít. Az átlátszatlan vásznon kialakuló redők, zsinórok és tekervények [ressorts: a francia nyelvben a szó széles jelentéstartománnyal bír, Deleuze (és Leibniz) a tekervényre, a rugóra és a rugalmas hatóerőre egyaránt használja. – a fordító] szövedéke képviseli az innát, a velünk született ismereteket. Ám az anyag hívó szavára ez a szövet mozogni kezd. Az anyag hívása az, ahogyan „vibrálást vagy oszcillációt” kelt a zsinórok alsó végeinél, „néhány apró nyíláson” keresztül, amik az alsó emeletre nyílnak. Leibniz egy nagyszabású barokk kapcsolórendszert [montage] hoz létre az ablakokkal teli alsó szint és a fenti, vak és zárt, ellenben rezonanciára érzékeny emelet között, amely, akár egy zenei szalon, a lenti mozgásokat hangok formájában képezi le.[5] Felvethetnénk, hogy ez a szöveg nem is Leibniz gondolkodását tükrözi, hanem azt mutatja be, hogy mennyire összeegyeztethetetlen Locke-éval. Mindazonáltal felmutatja, amit Leibniz mindig is vallott; a két emelet, a két labirintus, az anyag fodrai és a lélek redői közti kapcsolatot, sőt, kommunikációt. Egy redő két másik redő közt? És ugyanaz a kép, a márvány erezetének képe, amely más-más körülmények között, de mindkét irányban érvényes — olykor az erezet az anyag fodrozata, ami körülöleli a sokaságba merevedett élőlényeket, éppúgy, ahogy a márványlap egy hullámzó, halakkal teli tóra emlékeztet, máskor pedig az erezetet a lélek natív, veleszületett ideái képviselik, akár a márványtömbbe zárt, összegabalyodott alakok vagy potenciális szobrok. Az anyag és a lélek is márvány-szerű, két különféle módon.
Wölfflin kimutatta a barokk néhány anyagi természetű jellegzetességét. Ilyen a lábazat kiszélesítése, az oromzat ellapítása, az alacsony lépcsőfokok és ívesen emelkedő lépcsősorok, az anyag tömbökként vagy aggregátumokként való kezelése, a szögek lekerekítése, az egyenes vonalak használatának kerülése. Ilyen a kerekded helyett használt, fogazott akantuszlevél motívuma, a forrásmészkő felhasználása szivacsos, üreges formák létrehozásához vagy örvénylő, újabb és újabb turbulenciák táplálta idomokéhoz, lósörényre vagy habot vető hullámra emlékeztető végződésekkel. Ilyen jellegzetesség továbbá a szilárd anyag törekvése arra, hogy elárassza a teret, összehangolódva a folyadékkal, miközben a folyadék maga is tömbökbe tagozódik.[6]
Huyghens kidolgozta a görbület barokk matematikai fizikáját. Leibniznél a világegyetem görbületének gondolata három további alapvető elképzeléssel bővül: az anyag fluiditásának, a testek elasztikusságának, és a mechanizmusként felfogott tekervényesség gondolatával. Kétségtelen, hogy az anyag mozgása magától nem egy görbületi ívet követne, hanem az érintő (tangens) mentén haladna.[7] A világegyetemet azonban egy olyan hatóerő préseli össze, amely az anyagot görbe vonalú, illetve örvénylő mozgásra kényszeríti, egy olyan ív mentén történő mozgásra, amire nem húzható érintő. Az anyag végtelen osztottsága miatt pedig a kompressziós erő az anyag minden egyes részét a környező, őt körülvevő részekhez kapcsolja, amelyek egyben be is hatolnak az adott testbe, és meghatározzák annak görbületét. Az anyag szűntelenül osztódó részei kis örvényeket képeznek egy nagy örvényen belül, és ezeken belül még kisebb örvényeket keltenek, egyre több és több örvény jön létre az egymással érintkező örvények konkáv intervallumaiban. Az anyag tehát egy végtelenül porózus, szivacsos, illetve üreges szerkezetet mutat, egy hézagok nélküli lyukacsosságot képvisel, ahol minden üregben egy újabb üreg bújik meg. Minden test, legyen akármilyen parányi is, egy teljes világot rejt magában, amit szabálytalan járatok lyuggatnak át, és az egyre szubtilisabb folyadék, ami körbeveszi. A világegyetem egésze egy „anyagból álló tóhoz” hasonlít, „amelyben különböző hullámok és áramlatok uralkodnak. Ebből azonban nem következik, hogy akár a legfinomabb anyag is képes lenne teljesen folyékonnyá, és így textúrátlanná válni — egy Leibniz által Descartesnek tulajdonított tétel értelmében. Descartes tévedése — ez több területen is kimutatható — abban állt, hogy azt gondolta, hogy a részek közti valódi különbség egyben azt is jelenti, hogy szétválaszthatóak. Az abszolút folyadékot éppen hogy a koherencia és a kohézió teljes hiánya, azaz a részek szétválaszthatósága jellemzi, ami valójában csak egy passzív és absztrakt anyagra lenne igaz.[8] Leibniz szerint az anyag ténylegesen különböző részei is lehetnek egymástól szétválaszthatatlanok.[9] Ezt mutatja a környezet befolyása is, ami meghatározza a test görbe ívű mozgását, illetve az a testre gyakorolt környezeti nyomás, amely meghatározza a szilárdságát (koherenciáját, kohézióját), illetve részeinek elválaszthatatlanságát. Tehát a testnek van egy bizonyos fokú szilárdsága és egy bizonyos fokú folyékony jellege is, vagyis lényegében elasztikus — az elasztikus erő pedig az anyagra ható aktív kompressziós erő megnyilvánulása. A hajó haladásának egy bizonyos sebessége felett a hullám olyan keménnyé válik, akár egy márványfal. Az abszolút szilárdság atomista modellje, és az abszolút folyékonyság kartéziánus elmélete összefüggenek egymással, hiszen ugyanabba a hibába esnek: elválasztható minimális egységeket tételeznek; vagy véges testek formájában, vagy pontokból álló végtelenként elgondolva (gondoljunk a kartéziánus egyenesre, mint az őt alkotó pontok helyzetére az analitikus pontegyenletben).
Ezt Leibniz egy kiemelkedő írásában ki is fejti: egy rugalmas vagy elasztikus testnek továbbra is vannak összefüggő részei, amelyek redőt alkotnak, tehát a részek nem válnak szét további alrészekre, hanem a végtelenségig egyre kisebb és kisebb redőkbe tagozódnak, amelyek azonban mindig bírnak valamiféle kohézióval. A folytonosság labirintusa tehát nem egy vonal, amely elkülöníthető pontokra bontható, ahogy a folyékony homokot feloszthatjuk homokszemekre, inkább olyan, mint egy szövet vagy egy papírlap, amely végtelen számú redőbe tagozódik, vagy görbe vonalú mozzanatokba rendeződik, amelyeket a velük együttműködő, vagy éppen nekik ellenálló környezet határoz meg. „A folytonosság tagozódására ne úgy tekintsünk, ahogyan a homok osztható fel szemcsékre, hanem ahogy egy köntös vagy egy papírlap redőt vet, úgy, hogy végtelen számú, a többinél egyre kisebb redő jön létre, anélkül, hogy a test valaha is pontokra vagy minimális egységekre lenne lebontható.”[10] Folyton egy újabb redő bukkan fel a redőben, akár egy barlang a barlangban. Az anyag alapegysége, a labirintus legkisebb alkotóeleme a redő, és nem a pont, amely sosem része a vonalnak, pusztán annak végét jelöli ki. Ez az oka, hogy az anyag részei tömb vagy aggregátum jellegűek, az elasztikus nyomóerő függvényében. A kiterülés [dépli] tehát nem a redő ellentéte, csupán egy hajtást követő újabb hajtás eredménye. „Redőbe gyűrődő részecskék”, amelyeket „egy ellenhatás megváltoztat és felcserél egymással.”[11] A szél, a víz, és a föld redői, a telérek föld alatti redői a bányák mélyén. Az összetett kölcsönhatások rendszerében a „természetföldrajz” megszilárdult gyűrődései a tűz, majd a víz és a szél földre kifejtett hatásainak nyomait őrzik, a telérek pedig kúpívre emlékeztetnek, időnként körformában vagy ellipszisben végződnek, néha hiperbolákká vagy parabolákká terülnek szét.[12] Az anyagtudomány modellje az „origami”. A papírhajtogatás művészetének mintáját követi, mondhatná a japán bölcselő.
Máris levonhatunk két olyan következtetést, amely az anyagnak az élettel, az organizmussal való rokonságára utal. Természetesen az organikus redőknek megvannak a maguk sajátosságai, erről tanúskodnak a kövületek. Ám, egyrészt a részek tagolódása az anyagban nem mehet végbe görbe vonalú mozgás vagy az elhajlás dekompozíciós hatása nélkül — ezt láthatjuk a tojás fejlődésében, ahol a numerikus osztódás csupán feltétele a morfogenetikus mozzanatoknak, és a pliszírozásként felfogott invagináció [az invagináció szó itt nem csupán orvosi, de tágabb biológiai értelemben szerepel: egy szerv vagy szövet betüremkedését, önmagába csúszó felgyűrődését jelenti — a fordító] esetében is. Másrészt az organizmus létrejötte valószerűtlen csodának vagy rejtélynek tűnne még akkor is, ha az anyagot a végtelenségig osztanánk, amíg egymástól független pontokat nem kapnánk. Ám, ha adott számunkra végtelen sok (már eleve összehajtogatott) köztes állapot, amely állapotok mindegyike önmagában is kohézióval bír a maga szintjén, az organizmus létrejötte egyre valószínűbbnek és természetesebbnek tűnik. Hasonló jeneség, hogy véletlenszerű, különálló betűkből kisebb valószínűséggel jön létre értelmes szó, de ha szótagokat vagy flexiókat veszünk alapul, nő a siker esélye. [13]
Harmadrészt, egyértelművé válik, hogy az anyag mechanizmusának alapja a tekervény. Ha a világ végtelenül üreges, ha a legkisebb testek is egész világokat rejtenek, az azért lehetséges, mert „az anyagban mindenütt rugalmasság rejlik”, ami nemcsak a részek végtelen széttagozódásáról árulkodik, hanem a mozgás fokozatos átadódásáról és elszivárgásáról is, miközben maga az erő megőrződik. Az anyag-redő egyben anyag-idő is, a benne feltűnő jelenségek olyanok, mint „végtelen számú szélpuska” folyamatos tüzelése.[14] Ezen a ponton is megfigyelhetjük az anyag és az élet közti rokonságot, ha az anyagot izomszövetként képzeljük el, mindenben megsejthetjük a rugalmasság jelentlétét. Leibniz azzal, hogy a fény terjedésére és a „fénykitörésre” [l’explosion dans le lumineux] hivatkozott, és az állati lelket elasztikus, lobbanékony és robbanékony szubsztanciaként képzelte el, hátat fordított a kartezianizmusnak, és felélesztette a Van Helmont-féle hagyományt, sokat merítve Boyle kísérleteiből.[15] Röviden, ha az összehajtást és a kiterülést nem egymás ellentéteiként képzeljük el, akkor a feszítés-lazítás, kontrakció-dilatáció és a sűrítés-kitágulás párosok sem ellentétei egymásnak (ugyanakkor nem igaz a kondenzálás-gyérítés párosra, ami valamiféle ürességet implikálna).
Az alsó szint tehát szintén szerves anyagból áll. Az organizmusra az endogén redők jellemzők, a szervetlen anyag redői pedig exogének, amelyeket mindig külső erők, illetve a környezet határoznak meg. Az élőlények esetében tehát egy olyan belsődlegesen kialakuló redőről beszélhetünk, amely az evolúció során, az organizmus fejlődésével átalakul — ebből következik a preformáció elvének szükségessége. A szerves anyag azonban nem más, mint szervetlen anyag (az elsődleges és másodlagos anyagok közötti különbségtételnek ehhez semmi köze). Legyen szerves vagy szervetlen, ugyanaz az anyag alkotja, de nem ugyanazok az aktív hatóerők fejtenek ki rájuk hatást. Természetesen ezek az anyagi, mechanikus erők, a lélek egyelőre nem jut szerephez: ezen a ponton a vitalizmus még szigorúan csak organicizmus. Az organikus redőt azok az anyagi erők hozzák létre, amelyeket csupán el kell különítenünk az őket megelőző erőktől, és hozzájuk kell adnunk őket. Ezek az erők elegendőek ahhoz, hogy azon a ponton, ahol kifejtik a hatásukat, az egységes anyagot szerves anyaggá alakítsák. A nyomóerővel és az elasztikus erőhatással szemben nevezte ezt Leibniz „plasztikus erőnek”. Ez az erő hozza létre a tömböket [masses], és noha ezek a tömbök mintegy előkészítői az organizmusok létrejöttének, lehetővé teszik megjelenésüket a tekervények ereje által, mégis lehetetlen eljutni a tömböktől az élő szervezetekig. Hiszen egy szerv léte mindig előfeltételezi ezeket a plasztikus erőket, ezek formálják meg a szervet és el is térnek a tömböket formáló erőktől, olyannyira, hogy tulajdonképpen minden szerv egy másik, már létező szervből sarjad ki.[16] Még a kövületek mibenlétét sem magyarázhatjuk azzal, hogy a képzelőerő műve lenne, mint amikor egy falon lévő foltba Krisztus arcát látjuk bele. A kövületek a hajdanvolt organizmusokon átszüremlő plasztikus erő nyomai.
A plasztikus erő nem azért emelkedik ki a többi közül, mert az élőlények túllépnének a mechanizmus [mécanisme] keretein, hanem azért, mert a mechanizmusok nem eléggé gépszerűek. A mechanizmus hibája nem abban áll, hogy túlzottan is mesterséges ahhoz, hogy az élőlények levezethetőek legyenek belőle, hanem éppen abban, hogy nem eléggé mesterséges, nem eléggé gépiesített [machiné]. A mechanizmusok valójában olyan részekből állnak, amelyek önmagukban nem gépezetek, ellenben a szervezet végtelenül gépiesített, egy olyan gépezet, amelynek minden egyes darabja vagy része maga is egy-egy gépezet, csupán „minden egyes redő átalakítja.”[17] A plasztikus erők tehát inkább gépszerűek [machiniques], semmint mechanikusak, és lehetőséget kínálnak a barokk gépezetek meghatározására. Élhetnénk azzal az ellenvetéssel, hogy a szervetlen természeti mechanizmusok már eleve a végtelenbe tartanak, hiszen a tekervény felépítése önmagában is végtelen, a redő mindig más redőkre utal vissza. Ugyanakkor minden egyes esetben szükség van valamiféle külsődleges meghatározottságra, vagy a környezet közvetlen befolyására ahhoz, hogy az egyik szintről a másikra juthassunk — máskülönben megakadnánk, és a mechanizmusaink is elakadnának. Ellenben az élő szervezet a preformáció révén belső meghatározottsággal bír, ez mozdítja előre, redőről redőre, és ezért áll a szervezet gépek végtelen sorozatából. Úgy tűnik, a szerves és szervetlen közötti különbség vektoriális jellegű. Utóbbi az egyre nagyobb tömbök irányába tart, ahol a statisztikai mechanizmusok érvényesülnek, előbbi az egyre kisebb és egyre inkább polarizált tömbök felé, ahol egy individuáló gépezet működik, egy belső individuáció zajlik. Leibniz előre megsejtette volna a probléma néhány olyan aspektusát, amelyek csak jóval később teljesedtek ki?[18] Szerinte a belső individuáció természetesen csak a lelkek szintjén magyarázható: az organikus interioritás csupán származtatott, és csak a koherencia vagy kohézió burka fedi (nem pedig az inherenciáé vagy a „benne rejlésé” [inhésion]). Ez az interioritás egyelőre a tér interioritása, még nem a fogalomé. A külvilág interiorizációja, a kívüliség invaginációja, ami önmagától nem mehetne végbe, ha máshol nem lennének valódi interioritások. A szerves test így az anyagnak egy olyan belsőt kölcsönöz, amely által az individuáció már eleve érvényesül benne — ebből ered a fák leveleinek alakja. Nincs köztük két egyforma, erezetük és redőzetük egyedivé teszi őket.
A redőbehajtás-kiterülés többé már nem egyszerűen megfeszülést-ellazulást, összehúzódást-kitágulást jelent, hanem beburkolózást és kibontakozást, involúciót és evolúciót is. Az organizmusra jellemző, hogy képes a végtelenségig redőkbe gyűrni a saját részeit, és a faj által meghatározott fejlődési fokig kibontakoztatni azokat. Az organizmus tehát egy magba zárul (a szervek preformációja), a magok pedig végtelenül egymásba vannak zárva (a csírák egymásba ágyazódása), akár az orosz matrjoska babák. Az első légy magában foglalja az összes utána következő legyet, a legyek sorában pedig mindegyik arra hivatott, hogy amikor eljön az ideje, kibontakoztassa a saját részeit. Amikor pedig elpusztul, az organizmus nem megsemmisül, hanem visszafejlődik, hirtelen visszagyűrődik a szendergő csíraállapotba, átugorva a korábban meglépett fejlődési fokokat. A lehető legegyszerűbben úgy fogalmazhatjuk ezt meg, hogy kibontakozni annyit jelent, mint növekedni, gyarapodni, és redőbe gyűrődni, megfogyatkozni, megcsappanni, apadni, „visszatérni egy világ mélyébe.”[19] Egy egyszerű méretbeli változás azonban nem indokolná a szerves és a szervetlen, a gépezet és a tekervény közti különbséget, és elterelné a figyelmünket arról, hogy nem egyszerűen alkatrészről alkatrészre, kisebbtől a nagyobb felé, hanem redőről redőre haladunk. Ha a gép egy alkatrésze önmagában is gép, akkor az a rész nem lehet azonos az egésszel, pusztán annyi különbséggel, hogy kisebb nála. Amikor Leibniz a harlekin egymásra halmozott ruhadarabjairól beszél, az alsó réteget nem tekinti azonosnak a felette lévőkkel. Ezért van az is, hogy a metamorfózis vagy „metasematizmus” több, mint egy dimenzióváltás: minden állat egy duplikátum, ugyanakkor heterogén, heteromorf, hasonlóan a hernyó redőjébe záruló és abból kibontakozó pillangóhoz. Egyben egyidejűség is, amennyiben a petesejt nem egyszerűen egy burok, hanem egy olyan részt tartalmaz, amelynek másik eleme a hímivarsejtben van.[20] Tulajdonképpen a szervetlen önismétlése zajlik, mindössze egy közelebbi dimenzióban, hiszen mindig egy külső közeg hatol be a testbe. Ezzel szemben a szervezet egy belső közeget zár burokba, és szükségszerűen magában foglal más fajta organizmusokat, ezek pedig olyan belső közegeket zárnak burokba, amelyek további szervezeteket foglalnak magukba: „ennek az élő testnek a tagjai maguk is tele vannak más élőlényekkel, növényekkel, állatokkal…”[21] A szervetlen redő tehát egyszerű és direkt, a szerves redő pedig mindig összetett, kevert és indirekt (belső közeg által közvetített.) [22]
Az anyag két ízben gyűrődik meg, egyszer az elasztikus erők, egyszer pedig a plasztikus erők hatására, ám az előbbiből nincs átmenet az utóbbiba. A világegyetem tehát nem egyetlen nagy élőlény, önmagában nem Állat. Leibniz elutasítja ezt a hipotézist, ahogy az egyetemes Szellem hipotézisét is. Az organizmusok megőrzik redukálhatatlan egyediségüket, az organikus leszármazási láncolatok pedig redukálhatatlan pluralitásukat. Tehát a kétféle erő, a kétféle redő, a tömbök és az organizmusok szoros, koextenzív viszonyban vannak egymással. Nincsen kevesebb élőlény [Az eredeti leibnizi szóhasználatban „lelkes test” — a fordító], mint ahány szervetlen anyagot alkotó részecske.[23] Ugyanakkor a külső környezet maga nem egy élőlény, hanem egy tó vagy tavacska, más szóval egy halasmedence. A tó vagy tavacska képe új értelmet nyer, hiszen a tavacska már nem a rajta átfutó elasztikus hullámokat idézi, amelyek szervetlen redőkként szelik át, mint a márványlap esetében, hanem az azt benépesítő halak alkotta szerves redőket. Magában az élőlényben pedig újabb halastóként rejlenek a belső közegek: egyfajta „sokaság” [grouillement] ez. A közeg szervetlen redői kitüremkednek két szerves redő között. Leibniz számára – akárcsak a Barokk számára – az észelvek valóságos felkiáltások: noha nem minden hal, de mindenütt halak nyüzsögnek… Nincs univerzalitás, de az élőlények mindenütt jelen vannak.
Mondhatnánk, hogy a preformáció és az emboîtement mikroszkópos megfigyelések által aládúcolt elméleteit már régen meghaladták. Kifejlődni, evolválódni; e kifejezések jelentése megváltozott — immár epigenezist jelentenek, olyan szervek és szervezetek kialakulását, amelyek sem nem preformáltak, sem nem őseik sejtjeiben eleve benne foglaltak [emboîtés], hanem valami másból fejlődnek ki, ami nem hasonlít rájuk; a szerv nem egy már létező szervre vonatkoztatható vissza, alapja egy sokkal általánosabb és kevésbé differenciált tervrajz.[24] A fejlődés nem egy kisebbtől a nagyobb felé tartó, növekedő vagy gyarapodó mozgás. A fejlődés az általánostól a különös felé halad, egy kezdetben differenciálatlan mező differenciálódása révén, akár a külső közeg, akár olyan belső erők hatására, amelyek vezérlő, irányító, nem pedig konstitutív vagy preformatív jellegűek. Azonban ha a preformizmus alatt többet értünk az egyszerű méretvátozásnál, elkezd az epigenezishez hasonlítani, amennyiben az epigenezis bizonyos virtuális vagy potenciális preformáció gondolatának fenntartására kényszerül. A lényeget máshol kell keresnünk: a két elméletben közös, hogy az organizmust eredendően, mint redőt, hajtást, gyűrődést képzeli el. (A biológia pedig mindig is ragaszkodni fog ahhoz, hogy az élőlények efféle módon határozhatóak meg, amint azt a globuláris fehérje alapvetően gombolyagszerű jellege is mutatja.) A preformizmus a megjelenési módja annak, hogyan érzékelték ezt az igazságot a 17. században, ami szoros összefüggésben állt az első mikroszkópok elterjedésével. Nem meglepő, hogy az epigenezis felől közelítve, ugyanazokba a problémákba ütközünk, mint amikor a preformáció felől vizsgáljuk a dolgokat: vajon a redőzőttség minden egyes formája ugyanazon Állat egy megjelenési formájának vagy fejlettségi fokának felel meg, vagy léteznek bizonyos redukálhatatlan redő-típusok, ahogyan azt Leibniz képzelte a preformista oldal képviselőjeként, illetve Cuvier és Baër az epigenezis felől közelítve?[25] A két nézőpont között van persze egy lényeges különbség is. Az epigenezis esetében a szerves redő egy viszonylag sima és egységes felületből jön létre, abból öblösödik ki, vagy az gyűrődik fel. (Hogyan is lehetne a kettőződést, az invaginációt, egy tubulus kialakulásának bármiféle előjelét látni?) A preformizmus szempontjából viszont a szerves redő mindig visszavezethető egy másik redőre, legalábbis az azonos szerveződési típusokon belül; minden redő egy másik hajtásból ered, plica ex plica. Heideggeri kifejezéssel élve, az epigenezis redője Einfalt, vagyis a differenciálatlan differenciálódása, a preformáció redője pedig Zwiefalt, egy nem kétrét hajtott redő — hiszen minden redő szükségszerűen az —, hanem egy „duplahajtás”, egy „köztesség”, abban az értelemben, hogy ez esetben a differencia az, ami differenciálódik. Ebből a szempontból egyáltalán nem biztos, hogy a preformizmusnak nincsen jövője.
Tömbök és organizmusok, halmazok és élőlények népesítik be a ház alsó szintjét. Mégis, miért van szükség egy emeletre, ha az érző és állati lelkek már eleve jelen vannak az alsó szinten, elválaszthatatlanul a szerves testektől? Azért, mert minden egyes lélek a testben lokalizálódik, egy csepp egy „pontjaként”, amely ott van a csepp megmaradt részében, amikor az szétválik, vagy csökken a térfogata — így a lélek a halálban is ott marad, ahol volt; a test egy részében, legyen mégoly kicsiny is az a rész.[26] Leibniz szerint a nézőpont a testben van.[27] Természetesen a testben minden mechanikus módon zajlik, anyagi, plasztikus erők nyomán, ám ezek az erők egyvalamire nem adnak magyarázatot. Nem magyarázzák az egység fokozatainak [degrés d’unité] különbözőségét, amely fokozatok szerint az erők hatására elrendeződő tömbök feloszlanak (növények, férgek, gerincesek). Az anyag plasztikus erői hatnak a tömbökre, ám olyan, valós egységeknek rendelik őket alá, amelyeket a plasztikus erők is előfeltételeznek. Szerves szintézist alkotnak, de a lelket, mint a szintézis egységét, az „élet immateriális principiumát” veszik alapul. Csupán ezen a ponton kapcsolódik össze az animizmus az organicizmussal, a tiszta egység, illetve egyesülés szempontjából, bármiféle kauzális hatástól függetlenül.[28] A lélek-egységek [âmes-unités] nélkül az organizmusok nem rendelkeznének kauzális erővel, ami szavatolná számukra, hogy végtelenül redőkké gyűrődjenek össze, és hogy még a puszta hamuban is eléljenek. A lélek-egységek és az organizmusok elválaszthatatlanok egymástól. Ebben áll a nagy különbség Leibniz és Malebranche között — Leibniznél nem csupán a testek preformációjáról beszélhetünk, hanem a lélek magvakban meglévő pre-egzisztenciájáról is.[29] Nem csak hogy mindenütt élőlények hemzsegnek, de lelkek is, mindenütt az anyagban. Tehát, ha egy szervezet arra rendeltetett, hogy kibontakoztassa a részeit, állati vagy érző lelke komplett színtérként nyilatkozik meg, amelyben egységként érzékel és érez, egyszerre függetlenül a szervezetétől, mégis elválaszthatatlanul tőle.
Ám — és ez az alapvető probléma — mi történik azokkal a testekkel, amelyek, Ádám magjába zárva arra rendeltettek, hogy emberi testekké legyenek? Jogi nyelven azt mondhatnánk, „egyfajta lepecsételt okiratként” hordozzák azt a csírát, ami kijelöli a sorsukat. Amikor eljön az ideje, hogy kibontakoztassák részeiket, hogy elérjék az emberhez méltó szerves fejlettség fokát, hogy redőket képezzenek az agyban, állati lelkük egyúttal értelmessé válik, elérve az egység magasabb fokát (a szellemét). „A szervezett test elnyerné az emberi test elrendezettségét, és egyúttal lelke az eszes lelkek fokára emelkedne. Azt a kérdést, hogy ez Isten rendszerű, vagy rendkívüli művelete által következik-e be, itt nem tárgyalom.”[30] Annyi bizonyos, hogy ez a leendés [devenir] egyfajta emelkedés, felmagasztalódás — színtérváltás, uralomváltás, magasság, vagy emelet-váltás. Az anyagok színtere átadja a helyét a lelkek vagy Isten színterének. A barokkban a lélek viszonya a testtel összetett: sosem választható el a testtől, egyfajta állatiasságra lel a testben, amely letaglózza, az anyag ráncaihoz béklyózza, ugyanakkor a test hordoz egyfajta organikus, vagy cerebrális humanitást is (mint fejlődési fokot) amely lehetővé teszi a lélek számára, hogy felemelkedjen, és egészen más redőkbe jusson el. Még akkor is, ha ez egyben azt is jelenti, hogy az eszes lélek a test halálakor visszazuhan a mélybe, majd a mennybe emelkedik a végítéletkor, ahogyan a Cartesius-búvár mozog a palackban. Leibniz úgy fogalmaz, hogy a lesüllyedés és a felemelkedés között feszültség áll fenn, amely bizonyos pontokon áthatja a szerves tömböket. A Szent Lőrinc-bazilika sírszobraitól haladunk a Szent Ignác-templom mennyezetfreskójának alakjaiig. Felvethetnénk, hogy a fizikai értelemben vett gravitáció és a vallási értelemben vett felemelkedés két teljesen különböző dolog, és nem ugyanabba a világba tartoznak. Mégis, ez a két, a föntebbiek szerint elkülönített vektor határozza meg ugyanazon világ, ugyanazon ház két eltérő szintjét és emeletét. Hiszen a lélek és a test ugyan elválaszthatatlanok egymástól, ugyanakkor valójában különböznek is (ahogyan azt az anyagi récsecskék esetén már láthattuk). Innentől pedig a lélek helyzetének meghatározása a test valamely részében, legyen bármilyen kicsiny is ez a rész, leginkább egy fentről lefelé tartó kivetülés, a lélek a test egy pontjába történő kivetülése, a Desargues-tételhez hasonlóan, a barokk perspektíva szabályait követve. Röviden; a felső emelet létét elsődlegesen az indokolja, hogy az alsóbb szinten néhány lélek arra rendeltetett, hogy eszes lélekké váljon, és ezért emeletet kell váltania.
Ám itt nem állhatunk meg. A leibnizi elv reciprocitása nem csak az eszes lelkekre, hanem magukra az állati vagy érző lelkekre is érvényes; ha két valóban eltérő dolog is lehet egymástól elválaszthatatlan, akkor két, egymástól elválaszthatatlan dolog is mutathat tényleges különbséget, tartozhatnak külön szinthez, és egyikőjük másikba való beágyazottsága sem több mint egy pontba projektált vetület. („Nem hiszem, hogy helyénvaló a lelkeket úgy elképzelnünk, mint amik bizonyos pontokban vannak, talán azt mondhatnánk… hogy korrespondencia révén vannak egy helyen.”) Az állati lelkek, mint az egység fokozatai tehát már eleve a másik szinten vannak, az alsó szinten pedig, magában az állatban, minden mechanikusan történik. A plasztikus vagy mechanikai erők a „derivatív erők” közé tartoznak, amelyeket a hatásukra elrendeződő anyagokkal való összefüggésükben határozhatunk meg. A lelkek ezzel szemben olyan „primitív erők”, illetve az élet immateriális princípiumai, amelyek csak belülről, önmagukban, a „szellemmel analóg” mivoltuk révén lehet meghatározni. Ezen a ponton nem állhatunk meg, hiszen ezek az állati lelkek parányi testükkel mindenütt jelen vannak a szervetlen anyagban is. A szervetlen anyag tehát visszautal olyan lelkekre, amelyek másutt, magasabban vannak, és amelyek csupán rávetülnek az anyagra. Egy test, bármilyen kicsi is legyen, csakis a második típusba tartozó derivatív erők, a nyomó- vagy rugalmassági erők hatásának köszönhetően követ görbe vonalat. Ezek az erők határozzák meg a görbét, a környező, külső testek mechanikus hatása révén; a test önmagában egy egyenes érintővonalat követne. Ám ez esetben is, noha a mechanika törvényei, illetve a külső meghatározottság (kollízió) mindent megmagyaráznak, kivéve a konkrét mozgás egységét, legyen szó bármilyen változékony és szabálytalan mozgásról. A mozgás egysége mindig egy lelki, szinte tudati kérdés, ahogy arra Bergson később szintén felhívta a figyelmet. Ahogyan az anyag egésze egy kívülről már meg nem határozható görbületre utal, úgy a görbe, amelynek vonalát valamely test külső hatásra követi, egy „magasabb”, belsődleges és individuáló egységre utal, amely a másik szinten található, és amely magában hordozza a „görbület törvényét”, a redők vagy irányváltozások törvényét.[31] Ez ugyanaz az erő, amelyet mindig kívülről jövő hatások, ütközések határoznak meg, amennyiben derivatív erőhöz kapcsolódik, ám ha a primitív erőhöz kapcsolódik, belülről fakad az egysége. Az első esetben a görbület véletlenszerű és az egyenesből származtatott, a második esetben viszont primer jellegű. Így a tekervényt hol mechanikailag, hol egy bonyolult környezeti hatással magyarázzák, néha pedig belsőlegesként, a test enteriőrjeként értelmezik, „a mozgás eleve a testben foglalt okaként”, amely csupán a külsődleges akadály elhárulására vár.[32]
A második emelet szükségessége, amelyet mindenhol igazolva látunk, szigorúan metafizikai szükségesség. Maga a lélek hívja életre a második szintet, vagy a fenti teret, ahol már nincsenek ablakok, amelyeken át a külső hatások bejuthatnának. A külsőleges, anyagi redőkről fizikai értelemben is továbblépünk az eleven, spontán, belső redőkre. Most vizsgáljuk meg ezeket a redőket, tanulmányozzuk a természetüket, kibontakozásuk módját. Mindez úgy zajlik, mintha az anyag fodrainak nem lenne önmagából fakadó értelme. Hiszen a Redő mindig két redő közötti redő, és úgy tűnik, mintha ez a köztes-redő mindent átszelne; ott van a szervetlen testek és az organizmusok között, organizmusok és állati lelkek, állati és eszes lelkek között, és általánosságban a lelkek és testek között is.
Fordította: Földvári Ármin
[1] Système nouveau de la Nature et de la communication des substances, § 7.
[2]Monadológia, § 61, illetve A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei, § 13. (Mindkettő megtalálható magyarul: Gottfried Wilhelm Leibniz válogatott filozófiai írásai, Európa)
[3] De la liberté (Foucher de Careil, Nouvelles lettres et opuscules).
[4] A kriptográfiáról mint „egy rejtett dolgot feltáró kulcs megtalálásának művészetéről” lásd: Fragment Un livre sur l’art combinatoire… (Couturat, Opuscules), illetve: Újabb értekezések az emberi értelemről, Negyedik könyv, XVII. fejezet, § 8.
[5] Újabb értekezések az emberi értelemről, Második könyv, XII. fejezet, § 1. Itt Leibniz „átdolgozza” Locke Értekezését; Locke valóban hivatkozott a camera obscurára, de a redőkről nem ejtett szót.
[6] Lásd: Wölfflin, Renaissance et Baroque, Monfort.
[7] Újabb értekezések az emberi értelemről, Előszó.
[8] Lettre à Des Billettes, 1696. december (Gerhardt, Philosophie, VII, 452.)
[9] Table de définitions (C, 486.), illetve Újabb értekezések az emberi értelemről, Második könyv, XXIII. fejezet, § 23.
[10] Pacidius Philalethi (C, 614-615.)
[11] Lettre à Des Billettes, 453.
[12] Protogaea (Dutens II; francia fordítás: Bertrand de Saint-Germain, 1850, Langlois.) A telérekről és a konikális képződményekről lásd: 8. fejezet.
[13] Ezt a tárgykört később Willard Gibbs dolgozza ki. Leibniz feltételezi, hogy Isten nem húzza meg „a még zsenge föld első vonalait” anélkül, hogy létrehozna valami, az „állati vagy növényivel analóg struktúrát”. (Protogaea, 8. fejezet)
[14] Lettre à Des Billettes, illetve Lettre à Bayle, 1698 (GPh, III, 57.). Lásd még: Gueroult, Dynamique et métaphysique leibniziennes, Les Belles Lettres, 32. „Hogy is képzelhetnénk el a rugót, ha nem tételezzük összetettnek a testet, amely így képes összehúzódni, miközben kipréseli pórusaiból a belé hatoló finom anyag részecskéit, és hogy ez a finom anyag képes kipréselni a pórusaiból egy még finomabb anyagot, és így tovább, a végtelenségig?”
[15] A rugalmasságról és a robbanékonyságról, amelyek Willis (1621–1675) reflexfogalmát inspirálták, valamint a modell Descartes-éval való különbségeiről lásd: Georges Canguilhem, La Formation du concept de réflexe aux XVIIe et XVIIIe siècles, PUF, 60–67. Malebranche megkísérli összeegyeztetni az összenyomódás és a ellazulás témáját a kartéziánus filozófiával, mind az élettelen, mind a szervezett világban: Recherche de la vérité, VI. kötet, 8. és 9. fejezet („nincs olyan kemény test, amely ne mutatna valamennyit a rugalmasságot…”).
[16] Lettre à Lady Masham, 1705. július (GPh, III, 368.). Illetve: Considérations sur les principes de vie et sur les natures plastiques (GPh, VI, 544. és 553.) : Az életelvek immateriálisak, ám a „plasztikus képességek” nem azok. A kövületek kapcsán lásd: Protogaea, 28.fejezet.
[17] Système nouveau de la Nature, § 10. Monadológia, § 64 : „Például egy sárgarézből készült kerék fogának vannak oly részei és darabkái, amelyekben nincs már semmi, ami mesterséges és ami a kerék rendeltetésére utalva jelzi a gépet. A természet gépei viszont, vagyis az élő testek, még legkisebb részeiben is, egészen a végtelenig, mindig gépek.” (ford.: Endreffy Zoltán) Lettre à Lady Masham, 374.: „A plasztikus erő a gépben rejlik.”
[18] Leibniz technológiai felfogásáról, Descartes-éval szembeni álláspontjáról és modernségéről lásd: Michel Serres, Le Système de Leibniz, PUF, II. kötet, 491–510. és 621.
[19] Leibniz levelei Arnauldhoz, 1687. április (Magyarul olvasható: Gottfried Wilhelm Leibniz válogatott filozófiai írásai, Európa, fordította: Endreffy Zoltán)
[20] Újabb értekezések az emberi értelemről, Harmadik könyv, III. fejezet, § 23. „Tehát tévesen veti Bonnet (Palingénésie philosophique) mestere, Leibniz szemére, hogy csupán a méretbeli változást ismerné el.”
[21] Monadológia, § 67-70.
[22] Lásd:. Serres, I, 371.
[23] Leibniz levelei Arnauldhoz, 1687. szeptember, Gottfried Wilhelm Leibniz válogatott filozófiai írásai, Európa, 112.
[24] Az epigenezist képviselve Dalcq így ír: „A faroknyúlvány létrejöhet egy olyan hatás-ellenhatás-rendszer eredményeképpen… Amiben nincs semmi előzetesen, ami farokjellegű lenne.” (L’Œuf et son dynamisme organisateur, Albin Michel.)
[25] Geoffroy Saint-Hilaire, az epigenezis híve, a szerves redőződés egyik legnagyobb gondolkodója. Úgy vélte, hogy mivel a különböző redők ugyanannak az Állatnak a módosulásai, az egyikből a másikba úgy juthatunk át, hogy ismét megtörténik a redőződés (a kompozíciós sík egysége). Ha egy gerinces állatot „úgy hajtunk össze, hogy gerincének két része összeér, akkor a feje a lábai felé, a medencéje a nyaka felé, a zsigerei pedig a fejlábúakhoz hasonlóan fognak elhelyezkedni”. Ez kiváltotta Baër ellenkezését, az epigenezis jegyében, és már korábban Cuvier haragját, aki a fejlődési tengelyek vagy szerveződési síkok sokféleségét tételezte fel (vö. Geoffroy, Principes de philosophie zoologique). Monizmusa ellenére azonban Geoffroy más tekintetben is leibniziánusnak mondható: az organizmus létrejöttét egy olyan anyagi erővel magyarázza, amely nem változtatja meg a testek természetét, de új formákkal és új viszonyokkal egészíti ki őket. Ez egy impulzív elektromos erő, vagy egy Kepler-féle húzóerő, amely képes az elasztikus folyadékokat „meggörbíteni”, és amely nagyon rövid távolságokban, a „részletek világában” vagy a végtelen kicsiben működik, nem a homogén részek összeadásával, hanem a homológ részek szembeállításával (Notions synthétiques et historiques de philosophie naturelle).
[26] Lettre à Des Bosses,1706. március, ( Christiane Fremont, L’Être et la relation, Vrin.) Továbbá: Leibniz levelei Arnauld-hoz, 1687, április, in. Gottfried Wilhelm Leibniz válogatott filozófiai írásai, Európa, 98-99. „Ha egy rovart kettévágunk, (…) az egész rovar lelke csak az egyik oldalon maradhat, (…) a rovar elpusztítása után is egy bizonyos, még mindig élő részben fog maradni, amely mindig elég kicsiny lesz ahhoz, hogy védve legyen attól, aki széttépi vagy szétszórja ennek a rovarnak a testét…” (fordította: Endreffy Zoltán)
[27] Lettre à Lady Masham, 1704. június, (357.)
[28]A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei, § 4.: „az életnek a monászokban végtelen sok fokozata van” (fordította: Endreffy Zoltán), illetve: Système nouveau de la Nature, § 11.
[29] Monadológia § 74.
[30] La Cause de Dieu plaidée par sa justice, § 81-85. És Teodícea, § 91.
[31] Éclaircissement des difficultés que M. Bayle a trouvées dans le système nouveau… (GPh, IV., 544., 558.) Gueroult kimutatta, hogyan egyeztethető össze tökéletesen a külső determinizmus és a belső spontaneitás, a fizikai testek esetében is. (203–207 és 163.) „Az elasztikusság a primér spontaneitás, a primitív aktív hatóerő kifejeződése.”
[32] Système nouveau de la Nature, § 18 ; De la réforme de la philosophie première et de la notion de substance.