Az AICA kritikusi díját idén megosztott helyen kapta Nagy Gergely ismert kulturális újságíró és szerkesztő, aki következetes tevékenységével valóban fontos kritikai munkát végzett el az elmúlt 16 év kultúrpolitikai folyamataival kapcsolatban. Ő ezt a díjat mindenképpen megérdemelte.
Problémám sokkal inkább a másik díjazott projekttel van, a This is not a love talk című eseménysorozattal, amely állítólag megújította a kritika műfaját, bár nem világos számomra, hogy ezt hogyan tette. Az ígéretekkel [1] ellentétben “podcastként” továbbra is csak az első és az utolsó alkalomről készült felvétel hozzáférhető az interneten, élő közvetítés szintén nem történt, ami több dolgot is felvet. Egyrészt, hogy ez az egész nem volt több pódiumbeszélgetések sorozatánál, amelyben nincsen semmiféle műfaji újítás. Másrészt az események folyásába pusztán hallgatóként volt bevonva a szakma, tehát nem volt igazi párbeszéd, néhány, a szervezők által előre keretezett témának egyirányú kommunikációja zajlott, általuk kiválasztott szakértőkkel.
A meghívott vendégek esetében is felmerülnek néhány esetben kérdések, például Rieder Gábor helyzetbe hozása az utolsó eseményen, akinek az MNB-hez köthető, sok szempontból problematikus, tisztázásra váró tevékenységéről Rátkai Zsófia feltáró anyagot készitett. Ugyanezen a felületen Rieder Gábor válasza is olvasható immár, amelyben ugyan nem történik meg Rátkai állításainak tételes cáfolata, viszont megtudhatjuk (ha eddig esetleg nem lett volna egyértelmű), hogy milyen nagy az informális kapcsolatok jelentősége a műkereskedelem és a művészetközvetítés szempontjából, főleg a jómódú réteggel, amely Rieder szerint nagyon is szívén viseli a kortárs művészet ügyét.
Ahogyan azt az alábbiakban ki fogom fejteni, az esemény intellektuális minősége igen sok kívánnivalót hagy maga után, ahogy politikai motivációja is, valamint kérdések merülnek fel a szakma által való kiemelkedő díjazásával kapcsolatban, hiszen az AICA díjon túl a két szervező, Miklósvölgyi Zsolt és Zemlényi-Kovács Barnabás is “katapultált” A mű Power 50 listájára. Megérne néhány kérdést az is, hogy vajon az AICA-n belül miért tartották az eseményt olyan kiemelt fontosságúnak, hiszen erősen limitált a felvételekhez való hozzáférés. Hogy kik hoztak döntést és mi alapján, az az AICA belső ügye, ám fontos volna, hogy ezen intézmények is elvárják a díjazott produkcióktól a transzparenciát a teljes szakma és általában a nyilvánosság számára.
Én személy szerint a második szeánszon vettem részt és sok súlyos problémát felvetettem akkor és ott helyben mindenki előtt, ami a közönség bizonyos tagjai felől megerősítésre talált. Megírtam a beszámolómat, és vártam, hogy a felvétel felkerüljön, amely viszont több mint egy év után sem történt meg. Ilyen hosszú időtávlatban pedig felmerül az információvisszatartás szándékossága, főleg, hogy ezek után az eseménysorozat többi felvétele sem került fel, a fent említett ígéretekkel ellentétben. Az AICA díj után a legutolsó rész ugyan végül felkerült, ám önmagában az a tény, hogy ez a rész másfél hónap alatt hozzáférhetővé vált az acb csatornáján, azt is bizonyítja, hogy különösebb technikai akadályokat nem tételezhetünk fel a többi felvétel esetében sem.
Közzéteszem tehát most beszámolómat a This is not a love talk “élő podcast felvétel” “Modernitás: hiteltelen program?” címet kapott második alkalmáról, amire a Trafóban került sor 2025. április elsején, de még viccnek is rossz volt. Ünneprontás következik tehát, némi elszámolás és intézménykritika ebben a nagy rendszerváltó hangulatban, okulásképpen a “múltból”.
Igen nyomasztó dolgokat hallottam már a fent említett élőben felvett “podcast-sorozat” első részéről is, hozzáértő, elismert és magas színvonalú életművet maguk mögött tudó szakmabeliektől, akik a megrökönyödés, a szekunder szégyen és düh különböző fokozatait osztották meg velem. Aztán elolvasva az eseményekhez fűzött ismertetőket, én is levontam a következtetést, hogy akik ezeket írták, azok sem a kultúra-, sem a társadalomelmélethez nem értenek, mivel a fogalmakat nem tudják sem következetesen, sem szisztematikusan, sem instrumentálisan használni. Mindezt persze nem várnánk el annyira szigorúan, hogyha nem éppen két olyan nívós intézmény adná a nevét és infrastruktúráját egy ilyen programhoz, mint az acb és a Trafó Galéria.
Az eseményt a “nyugati fehér férfi” pozíciójából megszólaló Bourriaud szövegére építették [2] a szervezők, amivel nyilván azonosultak is. Szeretnék megemlékezni néhány beszédes mondatra ebből a szövegből, pusztán azért, hogy megmutassam, hogy milyen iránytűk mentén kell tájékozódnunk Bourriaud univerzumában, amely egyben sokat elárul a szervezők önpozícionálásáról és a világ történéseinek megértése felé való nyitottságáról (vagy annak hiányáról).
„a nyugati fehér férfi hangjának eme szakadatlan dekonstrukciója közben nem hallani mást, csak egy tervet és jövőképet nélkülöző negativitást.”
“az a tény, hogy a függetlenségüket kivívó afrikai országok kvázi összessége totalitárius és elnyomó irányba fejlődik”
Az első idézethez pusztán annyi fűznék hozzá, hogy aki akár csak sugallja is azt, hogy bármi visszasírni való van abban az időszakban, mikor a kultúra és a művészet a “nyugati fehér férfi” érzelmi és gondolati világa körül összpontosult, az sem demokratának, sem szocialistának, sem baloldalinak, sem pedig liberálisnak nem nevezhető. A demokratizációs folyamatok egyértelmű társadalmi hasznainak leértékelése ebben a formában egy igencsak megkérdőjelezhető politikai — és nem esztétikai — stratégia Bourriaud programjában.
A második idézetből pedig, amely szintén egy volt gyarmattartó ország privilegizált nagyhatalmú értelmiségijének tollából született, és igencsak érződik benne az önfelmentés és a felsőbbrendűség-tudat, éppúgy, ahogyan azokból is, akik idéznek ilyesmit, teljesen ignorálva azokat a nagyon is tényszerű és jól feldolgozott problémákat, amelyek az afrikai kontinensen folyó, a nyugati hatalmak beavatkozásának következményeinek betudható, neo- és rekolonizációs folyamatok szerepét elhallgatják a térség politikai és gazdasági változásainak értelmezésében.
Alapvetően nem kenyerem a katasztrófa-turizmus, és tisztában vagyok azzal is, hogy a deklaráltan podcast-ként keretezett attrakció, amelyet két férfi vezet, az internet világában olyan elterjedt már, hogy nemcsak a nők, hanem maguk a férfiak is sorban gyártják a mémeket az önjelölt megmondóemberek gombamód szaporodó prototípusáról, akiknek az alapvonása a ressentiment mindennel szemben, ami az eddigi kiváltságaikat megkérdőjelezi. Ezek után — mentségemre szóljon — a társadalomtudós kíváncsisága is felébredt bennem, a lokálisan lecsapódó globális jelenségek iránt.
Különösen miután megtudtam, hogy a szervezők által előirányzott “vitát” csak a meghívott vendégekre korlátozzák, a “közönség” ugyan “kérdezhet”, de figyelmeztettek, hogy ezek már nem kerülnek rá a podcast felvételeire. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy a szervezők önmaguk és a hallgatók között egy éles hierarchikus különbséget tesznek: magukra oktrojálják a szakértői pozíciót, akik kinyilatkoztatnak, a közönségre pedig nem a szakma egyenrangú képviselőiként tekintenek, akiket bevonnak a vitába, hiszen az ő véleményük nem számít, ezért nem kell dokumentálni sem.
A másik (komplementernek is tekinthető) magyarázat viszont ugyanilyen valószínű (ahogyan ezt ki fogom fejteni a későbbiekben), mégpedig, hogy ez egy önvédelmi óvintézkedés, amit azért hoztak a szervezők, mert tisztában vannak azzal, hogy intellektuálisan nincsenek felkészülve a vállalkozásukra, melyben egy kötéltáncos ügyességével kellett volna egyensúlyozniuk ahhoz, hogy az általuk súlyosan részrehajló keretezésben narratívájuk vonalát tartani tudják, és a hitelesség látszatát fenntarthassák. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy minél szorosabb kontrollt fognak gyakorolni, kizárva a dokumentációból az esetleges releváns, pozíciójukat és állításaikat alapjaiban megkérdőjelező kritikus hangokat. Mint azt később megtudtam, az első beszélgetés után is súlyos kritikát fogalmazott meg Varga Tünde, az MKE oktatója azzal a keretrendszerrel és azon állításokkal kapcsolatban, amelyeket felvonultattak a szervezők (de mivel ezek nem lettek dokumentálva, ezért örökre elvesztek).
Én viszont csak a második, 2025 április elsejei alkalomra mentem el hallgatónak, és őszintén szeretnék írni a látottakról, Erre a második eseményre meghívták immár beszélgetőtársként Varga Tündét, valamint Bagi Zsoltot is. Utóbbi szabadkozott is már az elején, hogy nem érti, hogy miért lett meghívva. Erre a szervezők akkor ugyan nem adtak semmifajta választ, nekem viszont a produkció keretezése miatt az a nagyon is megalapozott feltételezésem, hogy Bagi Zsolt akkoriban megjelent cikke [3] lehet az apropója, amely ugyan nem váltott ki akkora visszhangot (rajongást és felháborodást sem), mint Földényi F. László ugyanazon a felületen és ugyanakkor megjelent írása, [4] de ugyanabba a trendbe illeszkedik, amelyet Donald Trump újbóli amerikai elnökké választása óta megfigyelhetünk, mégpedig, hogy olyan szereplők bátorodnak fel és bújnak elő a liberális (-konzervatív, esetleg “baloldali”) oldalon kritikájukkal a “progresszívnek” [5] nevezett törekvések ellen, akik eddig jól megfontolt érdekeik mentén hallgattak ezekről. Hasonlít ez a hullám ahhoz, amit a George Floyd ügy után 2021-ben tapasztalhattunk a magyar értelmiség részéről, [6] ám most sokkal inkább egy jól megfontolt, előrelátó politikai helyezkedés látszik körvonalazódni.
Ahogyan azt fentebb említettem, ezen második beszélgetés programja Nicolas Bourriaud “Radikáns. A globalizáció esztétikája” című szövege mentén szerveződött, amelyet, minden kritika nélkül, mint valamiféle Bibliát idézgettek a beszélgetés szervezői-vezetői az esemény során. Emellett persze hosszú perceket szántak arra is, hogy bizonygassák, mennyire nagy és fontos ember volt Bourriaud, külön prezentációban lapozgatva végig könyveinek, kiállításainak jegyzékeit, egy szót sem ejtve arról, hogy személyét a francia művészeti szcénában számos kritika érte, nem csak azért, mert nagyhatalmú intézményvezetőként milyen politikai elképzelései voltak és hogy miként vitte végig projektjeit, . Azonban ezekről itt egy szó sem esett, Bourriaud prófétaként volt kezelve és a relációesztétika, illetve még inkább az általa összeeszkábált “altermodernitás” programja, agendája került kifejtésre, amely a posztkolonializmust ősbűnként pozícionalizálta.
Ez volt az a felállított keret, amihez például Varga Tündének, mint a posztkolonializmussal valóban foglalkozó elméleti szakembernek hozzá kellett szólnia. Ezt a ráoktorjált defenzív pozíciót érzésem szerint Varga Tünde maximálisan át tudta fordítani, mikor próbált arról is beszélni, hogy mi van a világban, mi történik a lokális kulturális szcénákban a nyugati féltekén kívül, például Afrikában. Nem csak a hallgatóság, de beszélgetőtársai csodálkozó, meglepett tekintete tapadt rá ezekben a percekben. Bagi Zsolt meg is jegyezte, hogy milyen érdekesek ezek a dolgok, és hogy ki gondolta volna, hogy ilyen színesek ezek a szcénák és diskurzusok. De láthatóan csodálkozott Zemlényi-Kovács Barnabás is, aki éppen előtte ecsetelte Bourriaud nyomán az esszencializálás problémáját, melyet a posztkolonializmusnak rótt fel, noha valójában az utóbbit összemosta a multikulturalizmussal, illetve az identitáspolitikával. Számomra ez volt az a pillanat, (és utána a tiltakozás elmaradása), amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Varga Tündén kívül egyik beszélő sincs tisztában a posztkolonializmusnak még az alapvonalaival sem. Aki a posztkolonializmust esszencializmussal vádolja, az garantáltan még a legalapvetőbb posztkolonialista szerzőket, műveket sem olvasta. És valóban, Bourriaud, bár feltételezem, hogy ismeri ezeket, nem hivatkozza őket, így tudja eladni szalmabáb érvelését a tekintélyelvű, önálló kérdéseket felvetni, domináns pozícióból megfogalmazott narratívákat megkérdőjelezni képtelen olvasóknak.
Hogy ha csak legalapvetőbb ismereteinkkel végiggondoljuk, hogy a gyarmatosításnak része volt a kulturális gyarmatosítás is (és persze része volt a termeléshez szükséges infrastruktúra kiépítése is, a gyakran súlyos környezetpuszítással járó modernizáció, annak mindenféle jó és kevésbé jó, sőt rossztéteményével is: lám-lám, a modernitás programja sem “ártatlan”), akkor egyértelműnek kell lennie annak is, hogy a gyarmatok kultúrája — és ezzel a lendülettel a gyarmatosított népek identitása — nem önkéntes, “organikus” kulturális cserék, hanem az erőszak különféle formáinak alkalmazása révén, irreverzibilis módon lett átformálva. A posztkoloniális irodalom ennek a tapasztalatnak a feldolgozására vállalkozott, és párhuzamosan folytak mellette a posztgyarmati nemzetépítési projektek, amelyek az identitás kérdéséhez más irányból kapcsolódtak. Ezért nevetséges az esszencializmus vádja a posztkolonializmussal kapcsolatban, és ezért vagyok teljesen biztos benne, hogy ezen beszélgetés szervezői nem nem kutattak témájukhoz kapcsolódóan semmit, ami nagyon is elvárható lett volna. Sőt, véleményem szerint ennél még súlyosabb a probléma, hiszen a legalapvetőbb tájékozottsághoz szükséges ismereteket sem voltak hajlandóak elsajátítani.
Érdemes azonban a hatalmi és szakmai érdekek felől is megvizsgálni Bourriaud szövegét, amely 2009-ben jelent meg. Eleve kérdéses, hogy egy 17 évvel ezelőtti szöveg hogyan viszonyul a jelenhez, és pont ezért kellett volna megvizsgálni a történeti kontextust, mielőtt készpénznek vesszük a benne foglaltakat. Okwui Enwezor nevét ugyan igyekezett behozni Varga Tünde a beszélgetésbe, mint a posztkolonializmus képviselőjét, de a szerepe mélyebben nem lett tisztázva. Pedig fontos tény, hogy 2002-ben, tehát Bourriaud szövege előtt hét évvel, Enwezor kurálta a Documenta 11-et, a kortárs művészet történetének egyik legfontosabb eseményét, amelynek történetében ő volt az első nem európai kurátor és egy deklaráltan posztkoloniális programot valósított meg. Ez a történés, ha nem is volt forradalmi, de jelzésértékű volt arra nézvést, hogy az eurocentrizmus és a belőle származó, általa képviselt univerzalizmus [7] elmozdulni látszik a relativizmus felé, ennek mindenféle filozófiai, politikai és esztétikai következményével. Élhetünk a gyanúval, hogy tulajdonképpen ez az a pozícióvesztés (a globális kortársművészeti struktúra átrendeződésének akár az esélye is), amit nem tudott Bourriaud elfogadni, és a tárgyalt beszélgetés szervezői sem tudnak megemészteni. Számos, lényegében reakciós szöveg-sirám született azóta a művészet végéről, amiknek itthon is megvolt a recepciója, ugyanakkor esetenként a színvonalas, értő kritikája is [8].
Ide tartozik az a kérdés is, ami szintén egyáltalán nem vetődhetett fel ott a Trafó közönsége előtt, hogy a nagy művészeti biennálék hogyan viszonyulnak a lokális szcénák művészeti termeléséhez. Csak gondoljunk bele abba, hogy Magyarország mit vitt ki a Velencei Biennáléra legutóbb (2024-ben), hogy ez mennyi kompromisszumot és diszfunkciót sejtet, és hogy a Magyar Pavilonban bemutatottak alapján mennyit tudhatott meg egy nem magyar, esetleg laikus néző a magyar kortárs művészeti szcéna terméséről, problémáiról, kérdésfeltevéseiről. Nos, pontosan ezen okok miatt nem kéne túlhangsúlyozni, egyoldalú magyarázatként kezelni posztkolonializmus és a biennálék viszonyát sem, hiszen számos más tényező (piaci, lokális hatalmi, szakmai hálózatok, nepotizmus, informalitások stb.) döntik el egyre inkább azt — nem csak itthon, hanem globálisan is — , hogy mi kerül bemutatásra egy nagy biennálén, és sajnos ezen nem csak a beszélgetés szervezői, de rendezvény programjának legelső alkalmán kulcsszövegnek kijelölt, a 2024-ben megtartott 60. Velencei Biennálét emiatt kritizáló írás megfogalmazója, Dean Kissick [9] sem gondolkodott el, úgy tűnik soha. [10]
A nagy biennálék világának kritikájában nem kellene lennie semmi újdonságnak azok számára, akik magukat a kortárs művészeti szakmához tartozók közé sorolják, ezeknek a problémáknak az ismerete a részvétel feltétele, de láthatóan ezirányban sem voltak hajlandóak tájékozódni a beszélgetés szervezői. Az is bizonyos, hogy azok a szakmaibeliek, akik — mint a szervezők is — annyit akar látni és láttatni a világon folyó művészeti termelésből, mint hogyha az a globális artworld biennálé-világában való törtetésből állna, azok sosem lesz nyitottak sem más népek és kultúrák problémáira és művészetére, sem pedig az értékképzéssel járó leglényegesebb kortárs kérdésekre és dilemmákra sem. Mint azt látjuk, nem is sikerült ezeket értelmes formában feltennie a szervezőknek, mivel fő motivációjuk személyes (vélt vagy valós) privilégiumaiknak megtartása, és újak kikövetelése maradt. Ezért hatott ebben a kontextusban hiteltelenül a kapitalizmus kritikája is, amit szintén hangoztatnak a szervezők, anélkül, hogy a globális kapitalizmus által kitermelt intézmények strukturális problémáit meg próbálnák érteni: a rendszer szabályait elfogadják, pusztán hatékonyabban akarnak törtetni benne felfelé. Ezen státuszharcoknak a háttere azonban egy ugyan globalizáltan működő, ám a súlyos gazdasági és geopolitikai különbségek által meghatározott rendszer, az artworld, ahogyan arra Enwezor korábban, máig érvényes módon rámutatott, és ez pedig része közös világunknak, mely utóbbi viszont egyre súlyosbodó politikai és gazdasági krízisekbe, sőt fegyveres konfliktusok felé sodródik.
Fontos viszont még azt is megemlíteni, a fentiekhez kapcsolódóan, hogy egyetlen egyszer sem vetődött fel a beszélgetés során kelet-európai pozíciónk értelmezése, nemhogy kontextuális alapállásként való kezelése, hanem a témához való bármiféle viszonyítása sem. Például, hogy a Bourriaud szöveg mentén önnön vélt fehérségük tudatában fantáziálgató kelet-európai, magyar szervezők nyugatról nézve korántsem számítanak olyan egyértelműen fehérnek. [11] Folytatva a fent megkezdett sort a számonkérhetőkről, számos itthon megtermelt régebbi [12] és újabb [13] szakirodalmi munka sem került feldolgozásra, beépítésre, így mindig, újra és újra ugyanazokban a hamis és félrevezető, intellektuálisan zavaros “kérdésfelvetésekben” és kinyilatkoztatásokban tobzódott az esemény, ahogyan a hazai közéleti viták szoktak, a szakértőiség pózában tetszelgő, felkészületlen megszólalóikkal.
Az esemény végén pontosan ezért kezdtem hozzászólásomat az öngyarmatosító pozíció megkérdőjelezésével: “Összegyűltünk itt egy teremben Budapesten és eljátsszuk, hogy nyugatiak vagyunk? Tényleg egy nagyhatalmú nyugati intézményvezető az, akinek a pozíciójával azonosulnunk kellene innen, a félperifériás magyar kortárs művészeti szcénából?” Ezek után azt is megkérdeztem, hogy a posztkolonializmus kritikáját (valójában a kritika itt eufémizmus és a reakciós ellennarratíva lett volna a megfelelő kifejezés) is nyugatról akarjuk-e importálni, mert most itt az történik. Valamint megemlítettem azt is, hogy a beszélgetést vezető szervezők, következetlenül és egymással összemosva használták a posztkolonializmus, az identitáspolitika és a multikulturalizmus fogalmait, és hogy az intellektuális tisztesség és a szakmaiság minimuma lett volna ezeknek a tisztázása még mielőtt a globális művészeti intézményrendszer viszonylatában próbáljuk alkalmazni őket. Szomorú látni azt is, hogy milyen rövid távú a memóriája a művészeti közegnek, és hogy a személyes érdekek hajszolása miatt képtelen elismerni azok munkáját, akik valóban értelmezhető keretbe tudták tenni a régió, és benne Magyarország viszonyát a posztgyarmati világgal. Ilyen volt a pusztán néhány évvel ezelőtt a Tranzit Mezosfera [14] projektje és a hozzá kapcsolódó Pánperiféria kezdeményezés. [15]
Mindezekből azt a következtetést vontam le, hogy sajnos az informális hálózatok mentén szerveződő kortárs művészeti közegben a szakmaiság minimumát sem követelik már meg a prominens intézmények sem, valamint, hogy a szakkifejezések és fogalmak egymásra hajigálásával demonstrált gőgös elitizmus mögött [16] — mint az általánosan megfigyelhető az ilyen esetekben — tekintélyelvűség áll és tudatlanságot takargat. Nos, pontosan ez az, amire már egyáltalán nem kíváncsi a tágabban vett globális artworld. Hogyha persze a hazai művészek egy részének képességei csak odáig terjednek, hogy “lekövessék a nyugati trendeket”, és ezt olyan színvonalon képesek csak kivitelezni, hogy azzal a nyugati kollegáik epigonjaivá váljanak, éppúgy, ahogyan a hazai kurátorok és művészetelmélészek egy része pedig csak a nyugatiak visszhangjaként képes funkcionálni, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy ennyire csekély az érdeklődés a hazai kulturális, művészeti termelés, a lokális szcéna működése iránt.
This is not a love talk. It’s called bullshit.
Hogyha a szervezők a fentiekkel vitába kívánnak szállni, annak az lesz az egyetlen hiteles, tisztességes és elfogadható módja, hogy az eseménysorozatról készült minden felvételt vágatlan formában, nyilvánosan hozzáférhetővé teszik, és ezzel felvállalják agendájukat, amit a minimálisan tájékozott, résztvevő közönség számára így sem sikerült túl jól leplezni. Amennyiben pedig ez nem történik meg, az számomra és a szakma számára is a fent leírtak alapján egyértelmű válasz, levonható következtetésekkel és következményekkel.
[1] “A This is Not a Love Talk a Trafó Galéria által szervezett eseménysorozat. Az élő adásból készült szerkesztett változat podcast formájában jelenik meg az acb Média – a sorozat médiatámogatójának – felületén.” forrás: https://trafo.hu/kiseroprogramok/thisisnotalovetalk
[2] Bourriaud, Nicolas: Radikáns. A globalizáció esztétikája. Ford. Gyenge Zsolt. In: Dánél Mónika— Király Hajnal—Vincze Ferenc (szerk.): Tér-Elmélet-Kultúra. Budapest: Eötvös Kiadó, 2017, 147–175.
[3] Bagi Zsolt: Emancipáció vagy identitáspolitika, Litera, 2025. február 25.
https://litera.hu/irodalom/publicisztika/bagi-zsolt-emancipacio-vagy-identitaspolitika.html
[4] Földényi F. László: Elfajzott művészet – elfajzott gondolat, Woke, Cancel Culture és a többi…, Litera, 2025. február 25.
https://litera.hu/irodalom/publicisztika/foldenyi-f-laszlo-elfajzott-muveszet-elfajzott-gondolat.html
[5] Ezek konfúz és gyakran egymásnak ellentmondó törekvéseinek szétszálazása önmagában is hatalmas feladat lenne, így aztán aki nem célozza tűpontosan kritikáját, az igen könnyen a reakciósok táborában találja magát, vagy azért, mert verbálisan áttaszigálják oda ellenfelei, vagy azért, mert valóban átveszi azok érvkészletét. Mindenesetre még néhány évvel ezelőtt is a jelenleginél sokkal szofisztikáltabb és intellektuálisan kiérleltebb álláspontokért halgattatta el ugyanez a tábor azokat, akik kibeszéltek a liberális konszenzus által nyújtott keretekből, például az identitáspolitikával kapcsolatban.
[6] Básthy Ágnes: „Fehérek” és „Feketék”- Kelet-európai diszkurzív stratégiák a gyarmatosítás örökségéről és a rasszról (esettanulmány), 2021 Replika 123, 15–31.
[7] Emmanuel Wallerstein: European Universalism: The Rhetoric of Power, New Press, 2006
[8] Fischer, Gábor (2003): A művészetelmélet hasznáról és káráról. In Gyönyörű ez a mai nap. A nyolcvanas évek magyar művészete: történet és elmélet. Aknai Katalin és Rényi András (szerk.). Budapest: MAOE. 123-134.
[9] Dean Kissick (2024): The Painted Protest – How politics destroyed contemporary art, Harper’s Magazine, 2024, Dec: https://harpers.org/archive/2024/12/the-painted-protest-dean-kissick-contemporary-art/
[10] Természetesen erre a szövegre is érdekezett a globális szakma részéről számos vélemény és válasz, amelyet ezek után diskurzusként lett volna szakmailag tisztességes rekonstruálni és tárgyalni, amire szintén nem mutatkozott szándék a szervezők részéről, ez pedig a hozzáértés hiányára vagy pedig részrehajlásra, sőt szándékos torzításra utal.
[11] Mint azt a beszélgetés végén megtudtam, Bagi Zsolt szerint ez mind nem számít, hiszen mikor egy amerikai egyetemre akar jelentkezni egy magyar oktató vagy hallgató, akkor a jelentkezőnek a lapon a “white” azaz “fehér” rubrikát kell bizony bejelölnie. Ezzel a megejtően osztályvak hozzászólással gondolom azt kívánta jelezni, hogy a sokmillió kelet-európai vendégmunkás különféle módokon, szervezetten történő kizsákmányolása eltörpül a Stanford vagy a Yale jelentkezőlapja felett borús tekintettel morfondírozó kiváltságosok problémái mellett.
[12] Böröcz, József és Mahua Sarkar (2017): The Unbearable Whiteness of the Polish Plumber and the Hungarian Peacock Dance around “Race”. Slavic Review 76(2): 307–314.
Böröcz József (2020 [2008]): A jóság máshol van: Az Európán belüli másság szabálya. Replika (115–116): 69–97.
Böröcz, József (2021): “Eurowhite” Conceit, “Dirty White” Ressentment: “Race” in Europe. Sociological Forum 36:4: 1116-1134
[13] Básthy, Ágnes (2024): Localising identity and understanding legacy – New generation of Hungarian photographers searching for the “locus of enunciation” in. Global Photographies, Routledge 2024
[15] https://mezosfera.org/category/4-proposition-for-a-pan-peripheral-network/
[16] Miklósvölgyi Zsolt és Zemlényei Kovács Barnabás beszél projektjéről Mucsi Emesével Sugár János vendégeként a Tilos Rádióban Az alkotás útja című műsorban 2025 márciusában: https://tilos.hu/episode/alkotas-utja/2025/03/13