Írásunk egyszerre vitairat és ajánlás; szándékunk szerint egy széles szakmai közönséget megszólító vitafórum alapja, egyben pedig egy lehetséges jövőkép vázlata. A nyitott vitafórumon, amelyre 2026 júniusában kerül sor, előzetes jelentkezés alapján előreláthatólag maximum 10, egyenként 5 perces reakció hangzik majd el, a szerzők és a közönség tagjai ezekre reflektálhatnak. Ezután a közönség által legfontosabbnak és leginkább kérdésesnek tartott témákról kezdődik nyílt vita.
A szöveg az AICA felkérésére született, a nyilvános vita pedig egy, a képzőművészeti intézményrendszer jövőjével foglalkozó eseménysorozat első alkalma.
Jelentkezni a következő e-mail címen lehet:
A vitafórum helyszíne és időpontja: ISBN+ (1085 Budapest, Baross u. 42.), 2026. június 16. (kedd) 18 óra.
A Műcsarnok a magyar művészettörténetben
A Műcsarnok a magyarországi képzőművészeti élet egyik legnagyobb presztízzsel bíró intézménye, egyúttal a művészeti mezőben zajló vetélkedések, a „konzervatív” és a „progresszív” szemléletű művészet egyik elsőszámú ütközési pontja. Alapítója az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, az első magyar képzőművész szövetség volt. 1877-ben nagyrészt az arisztokrácia, a nagypolgárság és a művésztársadalom adakozásaiból, a városvezetés által adomány formájában a Társulat rendelkezésére bocsátott telekhelyen megnyílt Műcsarnok ma a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek ad otthont. Az Andrássy úti új Műcsarnok a millenniumi ünnepségek keretében született meg. Az ehhez szükséges forrásokat az állam, a telket pedig a főváros biztosította.
A Műcsarnok tavaszi és téli tárlatai a 19. századi párizsi szalonkiállítások mintájára, eladásokkal egybekötött művészeti bemutatók voltak, amelyeken elsősorban az arisztokrácia és az egyre nagyobb számú nagypolgárság igényeinek megfelelő műveket állítottak ki, és ahol a 20. század elején megjelenő új modernista és avantgárd törekvéseket képviselő művészet nem, vagy csak nagyon kis mértékben juthatott bemutatkozási lehetőséghez. Emiatt utóbbiak a Műcsarnokot a megújulásra képtelen akadémikus művészet bástyájának tekintették és ellenszalonok megrendezésébe kezdtek. Részben a Műcsarnok hegemóniájának ellensúlyozására jött létre 1912-ben a Nagymező utcai Ernst Múzeum, ami a 20. század első felében az újabb tendenciákat követő művészek egyik fontos kiállítóhelyeként működött, majd 1949-ben a Műcsarnokkal együtt az ún. Kiállítási Intézmények részévé vált.
Az államszocializmusban a Kiállítási Intézmények és azon belül a Műcsarnok a kultúrpolitika első számú képzőművészeti reprezentációs intézménye lett. 1950-ben itt nyílt meg a szocialista realizmus magyarországi nyitányának számító I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, ami egybeesett a kultúrpolitika által polgárinak vagy elvontnak nevezett művészet betiltásával. Itt került sor a a Kádár-rendszer kezdetén az 1957-es Tavaszi Tárlatra, amelyen a Rákosi-korszakban a hivatalos kiállítóhelyekről kitiltott, külső vagy belső emigrációra kényszerített művészek is kiállíthattak. Az 1960-as évek elején, a kádári konszolidációt követően az intézmény bizonyos mértékig helyt adott a modernista törekvéseknek, de a kísérletező jellegű művészet, vagy a felforgatónak minősített, nem ritkán kritikai hangú neoavantgárd továbbra is kívül maradt a Műcsarnok falain.
1984-ben a Műcsarnok viszonylagos autonómiát kapott a kultúrpolitikai vezetéstől; az intézmény egyre nagyobb teret biztosított az aktuális nemzetközi művészeti trendekhez igazodó művészeknek, illetve már a rendszerváltás előtt észak-amerikai és nyugat-európai sztárművészeket felvonultató nemzetközi bemutatók helyszínévé vált. 1989 után ezek a folyamatok felgyorsultak és a Műcsarnok kiállítási programja a nyugat-európai, elsősorban a kurrens irányzatok bemutató kortárs művészeti múzeumokhoz és Kunsthallékhoz kezdett hasonlatossá válni. Az 1990-es években Néray Katalin, Keserü Katalin és Beke László igazgatósága alatt a Kádár-korszakban háttérbe szorított vagy marginálisan kezelt neoavantgárd mellett számos, a nemzetközi művészetben magasan jegyzett alkotókat bemutató tárlatot rendeztek a Műcsarnokban, valamint a továbbra is hozzá tartozó Ernst Múzeumban és Dorottya Galériában. Az igazgatók kifejezett célja volt a régió kortárs művészetének bemutatása is. A 2000-es években Fabényi Julia vezetése alatt valamelyest módosult az intézmény nemzetközi profilja, de számos fiatal és középgenerációs kortárs művész is szerepelt a programban. Petrányi Zsolt igazgatása alatt ez a trend folytatódott, illetve több, a nemzetközi kortárs művészetben magasan jegyzett alkotót is sikerült Budapesten kiállítani.
Ezzel együtt a rendszerváltást követően a Műcsarnok a művészeti mezőben zajló vetélkedések és nemritkán a kultúrharcos diskurzus terepévé vált. Az államszocializmus évtizedei alatt Magyarországon csakúgy, mint a térség többi országában a képzőművészeti termelésnek és elosztásnak egy olyan újraelosztó jellegű szisztémája működött, ami a művésztársadalom túlnyomó részének kiszámítható megélhetést biztosított. Miután ez a rendszer megszűnt, a művésztársadalom nagyobbik hányadát kitevő alkotók szimbolikus pozícióvesztéssel és egzisztenciális nehézségekkel találták szembe magukat. Azzal, hogy a Műcsarnok a nyolcvanas évek második felétől egyre inkább a korábban marginalizált neoavantgárd és nemzetközi kapcsolódású kortárs művészet kiállítóhelyévé vált, együtt járt a hagyományosabb szemléletű művészek kiszorulásával az intézményből. Emiatt a Műcsarnok az 1990-es években számos kritikát kapott azoktól a művészektől, akik nem tudtak vagy nem akartak alkalmazkodni a művészetben zajló változásokhoz, az új kortárs tendenciákhoz és az akkoriban zajló kurátori fordulathoz.
A Műcsarnok programjának legfőbb ellenlábasa ekkoriban a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége volt. Ez a szervezet 1949-es alapításától kezdve a rendszerváltásig az államszocializmus hivatalos művészetét reprezentálta, jelentős befolyással bírt az intézmény programjára és hagyományosan itt rendezte meg éves kiállításait. A Szövetség művészei gyakran támadták a Műcsarnokot annak „kozmopolita” személetű kiállításpolitikája miatt és több ízben megpróbálták elérni, hogy ismét szalonjellegű kiállításokat rendezhessenek az épületben. Ezzel szemben a Műcsarnok a neoavantgárd és a nemzetközi kitekintéssel rendelkező középgenerációs művészek és kurátorok támogatását élvezte. Az évtized végére ez a konfliktus kultúrpolitikai és sajtóbotránnyá nőtte ki magát. Az időközben létrejött Magyar Művészeti Akadémia ekkor még nem formált igényt a Műcsarnokra, de alapvetően a Szövetség álláspontját támogatta. Jellemző, hogy az ezredfordulón még européer politikát folytató Fidesz ugyan támogatta a Szövetség szalon-igényeit, de a Műcsarnok és az azt támogató művészelit nyugatos kulturális tőkéi miatt még nem indított el strukturális változtatásokat a képzőművészeti mezőben.
A Műcsarnok 2010 után
A Fidesz 2010 után nagy volumenű elitcserét és mélyreható strukturális változtatásokat vitt véghez a kulturális életben és ezen belül a képzőművészeti rendszerben. 2013-ban a Kulturális Minisztérium megszüntette a Műcsarnok társgalériájaként működő Ernst Múzeumot, aminek a helységeiben jelenleg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ működik. Ugyancsak 2013-ban a Műcsarnok a kezdetektől a jobboldali erőtérhez tartozó Magyar Művészeti Akadémia irányítása alá került, amely szervezet újra bevezette a szalon-típusú tárlatokat az intézményben. A döntés következtében felmondott Gulyás Gábor, a Műcsarnok akkori igazgatója, helyét pedig Szegő György vette át, aki azóta is betölti ezt a pozíciót. Az átalakítások ellen tiltakozások kezdődtek, és számos olyan esemény zajlott az épület előtt, amelyeken fiatal és középgenerációs művészek, művészettörténészek, kurátorok mellett az idősebb neoavantgárd művészek is részt vettek.
2013-ban egy éven keresztül zajlott a Kívül tágas című akciósorozat, amely során minden héten egy-egy képzőművész demonstrált a Műcsarnok előtt A Szabad Művészek nevű fiatal művészekből álló csoport flashmobot, az Összefogás a kortárs művészetért nevű szervezet pedig egy temetésre emlékeztető akciót hajtott végre az épület előtt. Utóbbi eseményen Jovánovics György, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára és az 1960-as években induló neoavantgárd művésznemzedék egyik legismertebb képviselője a szervezet által megfogalmazott „gyászjelentést” olvasott fel. Mindez azt mutatta, hogy a hazai művészeti mező legerősebb nemzetközi reputációval rendelkező szereplői nem értettek egyet a Műcsarnok MMA-hoz csatolásával, sokan közülük ma is bojkottálják az intézményt.
A Műcsarnok 2014 és 2026 között körülbelül 250 kiállítást rendezett, azaz éves átlagban húszat. Ha csak a kiállítások mennyiségét tekintjük, akkor a lépték a hetvenes-nyolcvanas évek „gyári” termelését idézi, a nagyságuk azonban elmaradt a néhány évtizeddel ezelőtt az egész épületet betöltő tárlatokétól. Szegő György irányítása alatt az intézményben túlnyomó többségében olyan kiállításokra került sor – általában egyidejűleg háromra –, amelyeknek negyven évvel ezelőtt inkább az Ernst Múzeumban vagy a Dorottya Galériában lett volna inkább helye.
Szegő programja másfél évtizede nem változott, a kiállítások struktúrája is azonos maradt. Évente egy nemzeti szalont rendeztek – képzőművészet, építészet, iparművészet, fotóművészet, népművészet kategóriában –, szintén rendszeres volt egy-egy alkotó aktuális alkotótevékenységére fókuszáló kisebb méretű tárlatok összefűzése. Komoly hangsúlyt kapott az építészet és a fotó. A tematikus kiállításokon különböző művészeti ágak képviselői kaptak teret, gyakori volt az interdiszciplináris megközelítés. A kiállító művészek között folyamatosan jelen voltak az MMA volt és jelenlegi tagjai, illetve az MMA szellemiségéhez közel álló alkotók. Ha ezt a szellemiséget a kiállítások leírásaiban szereplő kulcsfogalmak segítségével írjuk le, akkor különböző módokon, de sokszor visszatér a magyar művészeti és eszmei hagyományok ápolásának gondolata, a művészi önkifejezés fontossága, a spiritualitás, a szakralitás hangsúlya. Számos kiállítás eszmei hátterében sejlett fel Hamvas Béla alakja. Ha a kiállításokat tágabb perspektívában vizsgáljuk, akkor felfedezhető egy negatív önmeghatározás is: az alkotók nem az aktuális témákra, nem a társadalmi problémákra vagy világtendenciákra reflektálnak, ezzel szemben inkább a művészet autonómiájára, állandóságára hivatkoznak.
Ha a 2014 és 2026 közötti kiállítások megnyitószövegeit tekintjük át, akkor – hasonlóan az Orbán-kormányzat politikai önmeghatározásához – szintén többször előkerülnek az utalások „az előző időszak torzulásaira”, a kanonizálás területén elkövetett korábbi hibákra. Sturcz János szerint például – aki 2020 végén nyitotta meg a Hét év, 150 kiállítás című tárlatot – „az intézmény funkciójával kapcsolatos elképzelések az elmúlt évtizedekben összezavarodtak, s a vele szemben támasztott, egymásnak ellentmondó elvárások eleve teljesíthetetlenek voltak”. A 2013 utáni Műcsarnok mindezekből kiindulva a hibákat kívánta orvosolni, miközben nem derült ki világosan, melyik lehetett az intézménynek az a korszaka, amelyben a magyar művésztársadalom elvárásainak megfelelően, vagyis „eredeti funkciója” szerint működött. Sturcz szerint Szegő György korrigálni igyekezett a torzulásokat, és „az elitista »kurátori« értelmezéssel szemben visszaadta a Műcsarnokot a művészetnek, a művészeknek, és nem utolsósorban a közönségnek”.
Ha Szegő György programját, illetve annak struktúráját mégis megpróbáljuk párhuzamba állítani egy korábbi korszakkal, akkor úgy tűnik, hogy a helyzet leginkább a nyolcvanas évek elejének elképzeléseihez áll közel. Hasonló jellegű és szemléletű egyéni, csoportos, tematikus kiállításokat akkoriban az Ernst Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában és a Pesti Vigadóban lehetett volna elosztani. Szintén párhuzamot jelenthet a Keserü Katalin által a 2000-es években vezetett Ernst Múzeum programja. Amennyiben a Szegő-féle program ellenpontját keressük, akkor határozottabban fogalmazhatunk: a negatív példát ebben az összefüggésben a Petrányi Zsolt által 2005 és 2010 között vezetett Műcsarnok jelentette.
Sturcz János egyenesen téveszméknek nevezte a nyolcvanas évektől kezdve több műcsarnoki vezető – Néray Katalintól egészen Gulyás Gáborig – programjának alappilléreit. „A téveszmék közül a két legfontosabb a Műcsarnok nemzetközi szerepére, illetve a hazai kánonképzésben betöltött tevékenységére vonatkozott.” Bírálatában a külföldön elkészített kiállítások importja mellett a kizárólagos nyugati orientációt említette, illetve azt hangsúlyozta, hogy a Műcsarnok ezzel a programmal elidegenítette a közönséget a kortárs képzőművészettől. „Pedig az országos állami intézményeknek, így a Műcsarnoknak véleményem szerint a teljes magyar művészet arányos és a nagyközönség számára is érthető, élvezetes bemutatása is feladata.”
A 2010 óta eltelt időben határozottan kirajzolódott, mi lesz a következménye, ha a Műcsarnok elfordul a nemzetközi összefüggésrendszertől, távolságot tart a korábbi kanonizáló szereptől és csak saját keretei között tartja fontosnak gyakorolni azt, illetve elsősorban az arányos bemutatás igényét tartja szem előtt. Ebben az időszakban a hazai kortárs képzőművészet többek között azért szigetelődött el a nemzetközi intézményrendszertől, mert a korábban évtizedekig aktív nagy intézményünk elvesztette nemzetközi kompatibilitását. (A Ludwig Múzeum pedig sokkal visszafogottabban működött ezen a területen, mint korábban.) Minimálisra csökkent a magyar biennálé-résztvevők száma, a külföldi kurátorok szinte csak az Off-Biennálé kedvéért érkeznek Budapestre, magas színvonalú kortárs képzőművészeti kiállításokért pedig Bécsbe kell járni. Megszűntek a nagy volumenű, nemzetközi jelentőségű tárlatok. Az elsősorban a nemzeti keretekben gondolkodó MMA számottevő nemzetközi kapcsolatok híján és a hazai reputációs elit támogatása nélkül nem volt képes a kortárs nemzetközi művészet elitjéhez tartozó művészeket Budapestre csábítani.
A Műcsarnok jövője
Mint láttuk, a Műcsarnok alapítója az első magyarországi képzőművészeti szövetség volt. Ez a szervezet azonban már a két világháború között elveszítette hatáskörét az intézmény felett, később pedig jogutód nélkül megszűnt. Ráadásul noha a Műcsarnok megálmodója a Társulat volt, az épület a magyar állam pénzéből épült fel egy a főváros által erre a célra felajánlott telekhelyen. A magyar történelem és a magyar kultúra töredezettsége folytán jelenleg nincs olyan művészeti egyesület vagy szervezet az országban, amely jogot formálhatna a Műcsarnok vezetésére. A leghelyesebb, ha azt vesszük figyelembe, hogy a Műcsarnok a magyar állam és azon belül magyar művészek tulajdona, megfelelő minőségű működése a magyar állam és a magyar művészek közös érdeke. A jelenlegi helyzetben a kultúráért felelős minisztériumnak érdemes lehet visszatérnie a 2010 előtt működő gyakorlathoz, amikor is a minisztérium a Műcsarnokot autonóm intézményként kezelte, biztosította a működéséhez szükséges forrásokat és meghatározott időközönként a szakmai szervezetekkel konzultálva kinevezte az arra leginkább alkalmas vezetést, amellyel szemben elvárása lehetett, hogy a lehető legmagasabb színvonalon működtesse az intézményt.
Hogy miként kellene működnie egy új Műcsarnoknak, az ugyanakkor rendkívül bonyolult kérdés. Az új vezetésnek mindenekelőtt el kell döntenie, hogy a vizuális kultúra nagyobb volumenű bemutatását vagy a kortársként meghatározott művészet magas szintű prezentálását tűzi ki célul. El kell döntenie továbbá azt is, hogy folytatni akarja-e a szalontípusú tárlatok hagyományát. A 19. századi típusú szalontárlatok jelenleg lokális vagy egyesületi szinten működnek Európában. Magyarországon is számos ilyen kiállítás működik sikeresen a Hódmezővásárhelyi Tárlattól az FKSE éves kiállításaiig. Az országos léptékű szalonkiállítások azonban nem gyakoriak és legtöbbször inkább a tömegízlés kiszolgálására, semmint a befogadók orientálására alkalmasak.
Ettől persze az új Műcsarnok törekednie kell a magyarországi képzőművészetről kialakított átfogó kép bizonyos időközönként történő megrajzolására, ami alapításától kezdve az intézmény egyik legfontosabb célja volt. Ugyanígy az új vezetésnek gondolnia kell a Műcsarnok kanonizáló funkciójára is, minthogy az országban még mindig ez az egyik legalkalmasabb kiállítótér egy-egy kiemelkedő színvonalú életmű bemutatására. A Műcsarnok korábban ugyanis egy potenciális pályaív megkoronázásának helyszíneként lebegett a magyar művészek szeme előtt, s az intézményi hierarchiában orientációs pontként is szolgált. Ehhez képest az elmúlt években sokkal inkább a mai Nemzeti Galériához kezdett hasonulni, ahol nagy kiállításhoz élő művészek csak elvétve juthattak.
Egy új Műcsarnoknak legalább ilyen fontos feladata lesz a nemzetközi kapcsolatok újjáépítése. A Műcsarnok vagy az Ernst Múzeum kiállításain a 20. század elején, de még az államszocializmus évtizedeiben is magyar alkotók mellett a nemzetközi művészet élvonalához tartozó művészek is nagy számban szerepeltek. Ez nem lehet másként a 21. században sem. Erre pedig nemcsak a hazai közönség látókörének szélesítése érdekében van szükség, de a hazai művészeknek a nemzetközi összefüggésrendszerben történő pozicionálásához is elengedhetetlen.
Ahhoz, hogy ezek a változások megtörténhessenek, az intézmény vezetésének mindenekelőtt rendeznie kell a viszonyát a művésztársadalommal és azon belül azokkal a szereplőkkel, akik több mint egy évtizede bojkottálják az intézmény működését. Továbbá rendeznie kell kapcsolatait a hazai kortárs művészet régi és új intézményeivel, a hozzá hasonló nemzetközi és regionális kiállítóhelyekkel is.
A Műcsarnok új szerepének tisztázásához tehát az államnak mindenekelőtt vissza kell kapnia az épületet a Magyar Művészeti Akadémiától, amely jellegénél, szellemiségénél, működésmódjánál fogva sem alkalmas arra, hogy a kortárs képzőművészet kiemelkedő intézményét formálja. Az MMA helyzetének rendezésétől függetlenül az új kultúrpolitika kialakításában alapvető kérdés lesz, hogy az állam támogatja-e az akadémikus művészetet, s ha igen, akkor milyen formában. Mérlegelni kell, hogy a Pesti Vigadó mellett más, az elmúlt másfél évtizedben létrehozott kiállítóterek – például a Várkert Bazár helyiségei – alkalmasak lehetnek-e erre a feladatra. A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Ludwig Múzeum kortárs képzőművészettel kapcsolatos elképzeléseinek tisztázása – és ezek összehangolása – mellett újra kell gondolni a Capa Központ jövőjét is. Tisztázni kell, hogy megkapja-e a Bálna helyett új kiállítóterét a Budapest Galéria. Hasonló módon – még mindig összefüggésben a Műcsarnok jövőjével – át kell tekinteni a vidéki intézményrendszer átalakulásának lehetőségeit, az önkormányzatok szerepének erősítésével, esetleg néhány nagyobb városban művészeti egyesületek támogatásával.
Bibliográfia
Artportal: Művészek demonstrációja a Műcsarnoknál. artprtal.hu, 2013.10.08.
https://artportal.hu/magazin/muveszek-demonstracioja-a-mucsarnoknal/
Keserü Katalin (szerk.): Műcsarnok. Műcsarnok, Budapest, 1996.
Kívül tágas/Kiállás minden héten
http://www.kivultagas.hu/
Nagy Kristóf: A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi ambíciói, anyagi és politikai függései 1992 és 2003 között. Kultúra és Közösség, 2022/1. 69-82.
Sturcz János megnyitószövege a Hét év – 150 kiállítás című kiállításon
https://www.youtube.com/watch?v=01VgrI14DA8
Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867-1918. Új Mandátum, Budapest, 2009.
Huth Júliusz: A menedzserkapitalizmustól a kultúrharcig. A képzőművész-szövetségek válsága a kilencvenes években. Kultúra és Közösség, 2022/1. 53-67.
Huth Júliusz: Magyar Szalon – A képzőművészeti intézményrendszer átalakulása a rendszerváltás folyamatában. Doktori Disszertáció. ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskola, Művészettörténet Szakirány, 2023.