ISBN+, 2026. június 16.
A vitaestet vezette: Istvánkó Bea
Az AICA Magyar Tagozata által szervezett beszélgetés fókuszában egyetlen kérdés, a Műcsarnok közeljövőjének problémája állt. Az egyetlen kérdés azonban számos másikat rejtett magában. Lehet-e a Műcsarnok ismét a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb helyszíne? Visszakaphatja-e az állam a 13 évvel ezelőtt az MMA birtokába került intézményt? Ha igen, milyen irányba induljon el az újragondolt Műcsarnok?
A kiindulópontot Huth Júliusz és Mélyi József A Műcsarnok és intézményeink című rövid tanulmánya jelentette, amelyben a szerzők a jelen problémáit és a közeljövő lehetséges megoldásait történeti, intézménytörténeti kontextusba helyezték. Véleményük szerint a Magyar Művészeti Akadémia nem volt megfelelő gazdája a Műcsarnoknak, mivel az intézmény az elmúlt időszakban kikerült a kortárs képzőművészet nemzetközi vérkeringéséből, nem tartott lépést a (vizuális) kultúra változásaival, nem szólította meg a művésztársadalom jelentős részét, és nem vállalt fel kanonizáló funkciót sem. A szerzők alapvető problémának tartják már magát a döntést is, amellyel az állam lemondott a Műcsarnokról, és ezzel párhuzamosan az MMA-ra ruházta a kortárs képzőművészet bemutatásának és finanszírozásának jelentős részét. Huth és Mélyi jövőre vonatkozó javaslata röviden: az államhoz minél rövidebb időn belül visszakerülő Műcsarnoknak egy nemzetközi, széleskörűen előkészített pályázat nyomán kell új programot kapnia.
Az első hozzászóló Tímár Katalin volt. Véleménye szerint a Műcsarnok története egyben a politikai függés története, s vizsgálandó kérdés, hogyan hatott ez a függés az elmúlt évtizedben a teljes szcénára. Nincs szükség restaurációra vagy restitúcióra, igazi továbblépést egy új vízió kialakítása jelenthet – ennek körvonalai azonban egyelőre nem rajzolódnak ki. Tímár szerint a jelenlegi elképzelésekben egyfajta Műcsarnok-fétis mutatkozik meg, miközben a szélesebb összefüggésrendszer – az MMA esetleges átalakításának szociális vonatkozásai, egy a vidéki intézményekre is fókuszáló, megvalósítható és fenntartható intézményrendszer kigondolása – most nagyobb figyelmet érdemelne. Fontos lenne, hogy a Műcsarnok ne válhasson újra és újra a politika játékszerévé, kiszolgáltatottjává. Mélyi József reflexiójában a „Műcsarnok-fétisre” tért ki, amely véleménye szerint elsősorban abból ered, hogy az összefüggő intézményrendszerben az elmúlt évtizedben a Műcsarnok kiesésével súlyos hiány keletkezett. Huth Júliusz szerint a Műcsarnok szimbolikus jelentőségű intézmény, de valóban csak a minden tekintetben átalakításra szoruló nagyobb rendszer egyetlen eleme.
Németh Domonkos és Uhl Gabriella a művészeti szakszervezet nevében szólt hozzá a vitához. Uhl Gabriella szerint a rendszer átalakítása során egyaránt helyet kell biztosítani a különböző felfogásban alkotó művészeknek. A Kunsthalle mellett szükség lehetne – ha már német mintából indulunk ki – a Kunstvereinek, a művészeti egyesületek hálózatára is. Utóbbi biztosíthatna helyet a nem kiemelten kanonizált művészeknek. Németh Domonkos szerint a szakszervezet elsősorban azzal kíván foglalkozni, hogy milyen keretek között állíthat ki egy művész, kap-e érte tiszteletdíjat, költségtérítést; egyenrangú félként kezelik-e, vagy éri-e bármilyen hátrány. A rendszer újragondolása jó alkalom lenne arra is, hogy az új intézményrendszer a magyar művészeknek hasonló feltételeket biztosítson, mint a külföldi sztáralkotóknak.
Mélyi József szerint most mindenképpen el kell gondolkodnunk azon, hogyan ne termelődjenek újra a korábbi feszültségek, illetve legalábbis minimalizálódjanak. Olyan új intézményrendszert kellene kitalálni, amelyben a kortárs művészet és a szövetségi művészet, azaz a különböző művészeti irányok és felfogások egymás mellett létezhetnek. Huth Júliusz egy nemzetközi példát hozott fel: az az intézmény, amely a leginkább hasonlít a Műcsarnokhoz, a párizsi Grand Palais, ahol a XIX. század óta nagy szalonkiállításokat rendeznek, miközben az intézmény elsősorban a kortárs képzőművészet bemutatásának egyik legfontosabb színtere.
Somogyi Hajnalka az OFF-Biennálé részéről konkrét javaslatcsomaggal érkezett. Véleménye szerint a Műcsarnokot vissza kell venni az MMA-tól, és az intézmények az állami tulajdonban önálló költségvetési fejezetet kell kapnia. Ezzel lehetőség nyílna arra, hogy a nulláról találjunk ki egy kortárs művészeti intézményt. Az új intézménynek nemzetközi összefüggésrendszerben kell gondolkodnia, programjába kurrens társadalmi kérdéseket kell beemelnie, és el kell kerülnie a vezetői túlhatalom csapdáját. A szakma bizalmának helyreállítása érdekében, illetve akár a túlhatalommal szemben fontos eszköz lenne a közösségépítés; tehát a jövő Műcsarnokát közösségekre, teamekre, együttműködésekre kellene építeni. Fontos lenne, hogy egy team vezesse a Műcsarnokot, munkájukat pedig egy szakmai tanácsadó board segíthetné. A közösségépítés másik eszköze az intézmények közötti kapcsolatok bővítése lehetne, akár hazai, akár nemzetközi kontextusban. Egyre táguló koncentrikus körökben kerülhetne sor a támogató közösségek bevonására. Az intézménynek egyetemekkel, civilekkel együttműködve, hosszabb távú projekteket fejlesztve, interdiszciplináris jelleggel kellene működnie, kilépve a falak közül, akár a park, akár a város felé. Az OFF-terv alappillérei: szakmaiság, közösségiség, inkluzivitás, együttműködés és vita.
Mucsi Szilvia a fotográfia jelentőségét emelte ki a Műcsarnok és a teljes intézményrendszer összefüggésében. Mucsi szerint a fotográfiának továbbra is hangsúlyosan kellene megjelennie a Műcsarnokban, ugyanis Budapesten nincsen a fotográfiának hasonló technikai felszereltséggel rendelkező intézménye. Ez a felszereltség pedig továbbra is elengedhetetlen lenne a nemzetközi hírű fotográfusok kiállításának megrendezéséhez. Mélyi József szerint a 2010-es évek eleje óta a fotográfia intézményrendszere hangsúlyos elemekkel bővült Budapesten, de az intézmények – elsősorban a Capa Központ – bezárkóztak a fotográfiába, és nem nyitottak kellő mértékben a kortárs képzőművészet, a tágabb médiaművészet felé. Ezt az intézményrendszer hangsúlyaival kapcsolatos kérdést a közeljövőben szintén át kéne gondolni, nagyobb szakmai grémiumok részvételével. Bánkuti András rövid válaszában felhívta a figyelmet arra, hogy például Dezső Tamás képzőművészként állított ki a Capában, mint ahogy Mucsi Emese kiállításai is ebbe az irányba mutattak. Németh Domonkos úgy vélte, hogy „kézzel-lábbal azért hadakozni, hogy a fotónak külön intézményei legyenek, az örökre beletolja a fotót abba, hogy másodrangú műtárgy legyen”.
Az utolsó előre bejelentkezett hozzászóló Marikovszky Andrea, képzőművész tanár volt, aki a művészi alkotás feltételrendszeréről beszélt. A Műcsarnok kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy a szemünk előtt egy közintézmény elvesztette közintézmény jellegét, az MMA esetében pedig a közpénz alakult át életjáradékokká és a köztestület által kontrollálatlan szempontok szerint kiosztott ösztöndíjakká. Az MMA ösztöndíjak összegét Marikovszky véleménye szerint demokratikusabb módon lehetne elosztani az első magyar művészeti alapjövedelem (EMMA) formájában.
Mélyi József, kiegészítve Marikovszky Andrea hozzászólását, felhívta a figyelmet arra, hogy az MMA az ösztöndíjaktól kezdve az NKA-n át egészen az állami televízióig a kultúra hány szegmensében válhatott szinte egyeduralkodóvá, s így sok területen fojtotta le a további lehetséges jövőképeket. Huth Júliusz szerint minél szélesebb körben kell világossá tenni azt a kézenfekvőnek tűnő tényt, hogy a képzőművészeti világban létrehozott művészet: munka, amit meg kell fizetni.
A nyitott vitában többen is megerősítették, hogy a Műcsarnokról tágabb összefüggésrendszerben – a kánonírástól kezdve az épületek elosztásán át a művészek közötti, jelenleg áthidalhatatlannak tűnő ellentétekig – érdemes beszélni. Konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy semmiképpen ne jöhessen létre egy újabb diktatórikus intézményrendszer. Mélyi József szerint három különböző körben kellene megfogalmazni a terveket: a Műcsarnok mint intézmény jövőjével kapcsolatban; a kortárs képzőművészet intézményrendszerének összefüggésében (szükség van-e például egy Ernst Múzeum nagyságú intézményre); a képzőművészet tágabb kontextusában. Ezzel összefüggésben elhangzott, hogy fel kell mérni azokat a tereket, amelyek az elmúlt 15 évben kiállítások rendezésére létrejöttek, fontos lenne megtalálni azokat az intézményeket, amelyek az MMA köré csoportosuló művészekkel foglalkozhatna. El kellene érni, hogy az intézményrendszer különböző szintjein a különböző profillal rendelkező intézmények kommunikáljanak és együtt dolgozzanak.
El-Hassan Róza arról beszélt, hogy 16 évvel ezelőtt még volt egy működőképes intézményrendszer, az intézményekben olyan emberekkel, akik mára marginalizálódtak, és szinte láthatatlanok. Érdemes lenne ezekkel az emberekkel ismét számolni. Szkok Iván a Műcsarnok alapító okiratáról beszélt, amelynek értelmében – és a homlokzati felirat szerint is – az intézményt a magyar képzőművészetnek szentelték. Az alapítói szándék szerint a Műcsarnokban minden évben országos tárlatot kellene rendezni.
Csoszó Gabriella véleménye szerint az elsődleges kérdés, hogy mi lesz az MMA-val. „Amíg van két akadémiánk, és az egyik az alaptörvénybe foglalt, a másik nem, az egyiknél a járadék 500 ezer forint, a másiknál nulla, addig ez nemcsak szimbolikus, hanem stratégiai kérdés”. Mélyi József szerint sok függ a küszöbön álló kultúrpolitikai döntésektől. Attól, hogy a kortárs művészetet deklarált módon, hangsúlyosan kezeli-e majd az új kulturális kormányzat. Ettől függ majd, hogy milyen vízióink lehetnek, milyen intézményekben gondolkodhatunk. Ettől is függ, hogy a Grand Palais példájából kiindulva lehet-e kétlaki a Műcsarnok, vagy hogy mire szolgálhat majd a Vigadó vagy a Várkert Bazár. Többen hangsúlyozták, hogy a szakmának – a szervezeteknek és egyes szereplőknek – rövid határidővel javaslatot kellene tenniük azzal kapcsolatban, hogyan dőljön el a Műcsarnok vezetése, ki döntsön erről, milyen keretei legyenek egy új programnak, és milyen garanciák kellenek a stabil működéshez.
Vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy gyorsabb, radikálisabb megoldásokra van-e szükség, vagy lépésről lépésre, lassabb koncepcióépítéssel kell-e haladni. Ezzel összefüggésben kért szót Sári Zsolt államtitkár: „Szeretnénk nagyon gyorsan lépni, de vannak objektív jogszabályok, amiket nem lehet keddről szerdára megváltoztatni.” A Műcsarnok ügye kézenfekvően függ az MMA ügyétől. Az államtitkár szerint fontos és jelzésértékű volt a minisztérium részéről, hogy a miniszter és az államtitkárok első nyilvános szakmai szervezeti találkozójára a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát hívták meg. „Ha és amennyiben eljutunk oda, és remélem, hogy ez nagyon gyorsan megtörténik, hogy a kulturális, közgyűjteményi és művészeti területhez kapcsolódó alkotmányozási szabályozások elindulnak, akkor ez természetes módon nem fogja érintetlenül hagyni az MMA-t. Én magam azt az ügyet képviselem, hogy a Műcsarnoknak vissza kell kerülnie minisztériumi intézményként a minisztérium fennhatósága alá. És mint minden közgyűjtemény és kulturális intézmény élére, transzparens és nyilvános pályázat kiírására kerül sor. Ez nem igazgatói pályázat lesz, hanem egy koncepció és ahhoz kapcsolódó vezetői pályázat.”
Az államtitkár véleménye egybevágott a vitairat szerzőinek és a jelenlevők túlnyomó többségének elképzeléseivel: „ha a Műcsarnokról beszélünk, akkor az én személyes elképzelésem és elgondolásom, hogy ez csak akkor lehet a magyar kortárs képzőművészet intézménye, ha az nemzetközileg értelmezhető. És ki kell lépni a provinciális bezárkózó, megkockáztatom, XIX. századi gondolkodási rendből (…), de nem akarunk visszatérni ahhoz sem, ami 16 vagy 18 vagy 20 évvel ezelőtt volt.” Az államtitkár szerint a szakemberek, művészek közül ebben az időszakban sokan külföldre távoztak. „Szerintem őket is meg kell szólítani, mert nekik itthon is lenne helyük és szerepük. Tehát azt gondolom, hogy részben lesznek és kellenek azonnali, nagyon gyors döntések és változtatások, de ha komolyan gondoljuk a kortárs művészeti szcénában az intézményhálózat, a működés, a támogatás átalakítását, akkor ezt nem lehet kapkodva megcsinálni.”
Sári Zsolt az állam általánosabb szerepvállalásáról is beszélt: „komolyan gondolom azt, hogy nem csak depolitizálni kell a kulturális területet, hanem az államnak ki is kell vonulnia. A kivonulás azt jelenti, hogy nekünk egy kötelességünk van, hogy keretet és forrást biztosítsunk, hogy azok a szakértők, szakemberek, művészek, akik ezen a területen dolgoznak, azok kapjanak lehetőséget. És arról majd lehet, és szerintem a következő hetekben, hónapokban vitázni is kell, hogy a szervezeti delegálásban, melyek azok a szervezetek, amelyek erre meghívást kaphatnak. (…) Van az egyik oldalon a szervezeti delegálási folyamat, és van az úgynevezett független kurátori, művészeti delegálás lehetősége. A nagy kérdés, ami az elmúlt 16 év károkozásával függ össze, hogy képesek vagyunk-e független szakértőket megtalálni, és ezek a szakértők képesek lesznek függetlenül is dönteni ezekben kérdésekben.”
Bencsik Barnabás több alapkérdéseben egyértelmű állásfoglalást szorgalmazott a jelenlévőktől. Az első kérdés, hogy a Műcsarnok maradjon-e az MMA kezében? A második, hogy az Ernst Múzeum maradjon-e Capa Központ? „Mi legyen az MMA ösztöndíjaival, mi legyen az MMA járadékaival, mi legyen azzal a néhány száz kiválasztott idős emberrel, vagy kevésbé időssel, akik most valóban nagyon sokunk számára, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy a többség számára indokolatlanul részesülnek ezekben a juttatásokban?” A további hozzászólásokban kirajzolódott, hogy a jelenlévők egyetértettek a Műcsarnok autonómiájának helyreállításában, és abban, hogy az MMA az elmúlt 13 évben nem volt jó gazdája az intézménynek. Nyitott kérdés maradt, hogy milyen módon lehet az intézményrendszer nagyobb összefüggéseiben döntéseket hozni. Mi történjen a fotográfia elmúlt másfél évtizedben kialakult intézményeivel (elsősorban a Capa Központtal), szükséges-e az Ernst Múzeum funkciójának visszaállítása, vagy egy ahhoz hasonló nagyságú kiállítóhely létesítése? Ebben az összefüggésrendszerben további fontos kérdés, hogy a Budapest Galéria megkaphatja-e a Fővárostól a Bálna helyett megígért kiállítóhelyet?
Ezek a művészet bemutatásának intézményi kereteivel kapcsolatos kérdések azonban természetesen nem állnak meg önmagukban, hanem csak tágabb kontextusban értelmezhetők és tárgyalandók, többek között a művészek megélhetésével vagy a gyűjteményezés, menedzselés problémáival összefüggésben vitathatók.