Esetedben különösen releváns a múló időről beszélni, mert éppen az idő az egyik központi eleme a művészi paxisodnak. A középnemzedékhez tartozó alkotóként hogyan látod, milyen változásokat hozott az idő múlása a szakmai gyakorlatodban?
Ez egy nagyon komplex kérdés. Talán tizenöt éve még volt előttem egy olyan horizont, hogy ebből bármi lehet; aztán egyszer csak felkel az ember arra, hogy ebből nem lehet bármi, hanem már valamivé vált. Szűkül a fókusz, amerre az út még menni fog. Megérti az ember, hogy csak egyet lehet abból a sokból, ami lehetett volna, és hogy ez az, ami lett.
Az életedről vagy az alkotó utadról mondod ezt?
Az életemről. Amit alkotómunkaként végzek, az mellékterméke az életemnek. Fiatalkoromban nem akartam művész lenni, eszembe sem jutott. Azért fogtam kamerát, mert elkezdtem valamit megtapasztalni a világból, amit el szerettem volna mondani, és ügyetlen voltam a szavakkal. Később munkává vált, aztán megélhetési forrássá is. Egyre komplexebb lett ez az egész tevékenység, és minden, amivel ez jár.
Ha valaki ezt fiatalon tervezi el, és egy oktatási intézetben megy át a tanulási folyamaton, annak valószínűleg másfajta struktúra áll fel a fejében. Nekem ez hiányzik, ahogy a művészettörténeti része is, amire nem vagyok büszke. Amit szakmailag meg kellett tanulnom, azt én a szakmán keresztül tanultam meg. És a mai napig tanulom, mert átláthatatlanul komplex, ahogy az élet maga is.
Idő és időtlenség, tömeg és urbánus magány, folyamatos mozgás és egy helyben állás, átmenetiség, kiüresedés – ezek a gondolatok és érzések jönnek át álló- és mozgóképeiden.
Én mindig a kortárs emberről, kortárs kondíciókról és kérdésekről akartam beszélni. Ezért kerestem hozzá a metropoliszokat, olyanokat, amikhez akár még Budapest sem elég tömeges. Ahol koncentrált formában jelentkezik minden, amit magunk köré építettünk. A technológia, ami az egész életünket átszövi. A világunk kilép a létezés és gondolkodás emberi léptékéből, és nem tudunk rá megfelelően reagálni. Sem időnk nincs rá, sem bölcsességünk hozzá.
Elégedett vagy azzal, ahogyan ezt eddig meg tudtad képben fogalmazni?
Egyrészt az van, hogy én mindig elégedetlen vagyok. Ez egy folyamatos gyötrelemforrás. Az ember mindig küzd a saját tehetségtelenségével, vagy a tehetségének a határaival. Meddig lesznek gondolatok? Ez az egész hogyan fűződik össze a világgal, amiben élek? Persze szeretné az ember, hogy amit eltervez, az megvalósuljon, de igazából az a fontos, hogy járja az útját. Úgy működöm, mint egy kamera, amibe elöl beengeded a fényt, és a hátulján kijön a kép. Amennyire tudom, beengedtem a világot, az átfolyik rajtam, és időnként lesz belőle egy munka. Igazából már nem is akarom tudni, hogy miért csinálom. De akármiért is, nagyon jó eszköz a fotográfia ahhoz, hogy megértsem saját magamat, és a világhoz való viszonyomat.
Ebben a küzdelemben benne van az is, hogy minden újabb munkával újat, mást, továbbra is érvényeset kéne mondani? Neked például egy-egy új projekthez mennyi idő kell? És mennyi idő alatt találod meg ezekhez az újabb és újabb formai megoldásokat?
Én mindig képekben gondolkodom, akkor is, amikor nem fényképet készítek. Azt is képekben írom le, amikor elmesélek egy élményt. Persze van egy folyamatos képkeresés a leendő tényleges fotókkal kapcsolatban is. A legtöbb ötlet gyorsan elillan, de vannak olyan képek, amik hosszabb időre leragadnak a fejemben valami miatt. Ezek kerülnek megvalósításra, legalább kísérlet szinten. Nagyjából mindegyik anyagom így lett: volt a fejemben egy helyzet, egy kép, ami elég makacsnak tűnt ahhoz, hogy megkeressem a megvalósításának módját, megértsem azt, amit létrehoz bennem, és elgondolkoztasson azon, hogy vajon létre fogja-e hozni ezt majd azokban is, akik megnézik.
A honlapod tanúsága szerint az, amin most dolgozol – a Burst munkacímű sorozat –, legalábbis részben más lesz, mint a korábbiak. Például amiatt, mert a színhely ezúttal nem egy nagyváros: az erről szóló rövid videón az látszik, hogy magashegyi környezetben egy ideiglenes kis stúdiót állítasz / állítotok fel, és ebben egy körben futó fény egy-egy ott élő ember portréját rögzíti.
Minden évben úgy négy hónapot töltök a Himaláján ezek között az emberek között. Ennek a munkának, amiről kérdezel, a technikai megvalósítása történt meg eddig. A Ladakhban készült képeket nem tervezem kiállítani. Részben technikai tesztelés volt, mert látnom kellett, hogyan működik a felszerelés terepen, másrészt nagyon kedvelem az ott élő embereket és élveztem fotózni őket. Magamnak. Az időnek.
De ha kirakod a honlapodra, az azért mintha azt jelezné, hogy más terveid is lennének vele.
Ha megvalósul ez a projekt, akkor valószínűleg együttműködés formájában fog. Keresi a témáját és a helyét. Szükségem van egy alkotótársra, aki mélyebben dolgozik egy helyzettel és emberek sorsával, leírva azokat. A történetek és az installációval kapcsolatos ötleteim is érzékenyek. Én nem szoktam ilyen témákba belemenni. Ha megteszem, csak úgy lehet, hogy az hiteles legyen és ne sértsen semmit és senkit. Embereket fényképezni érzékeny terület, tisztelettel kell hozzáállni. Mindig ismeretlen embereket fotóztam, akik aztán kikerültek valahová. Bíztam abban, hogy ők nem bánják ezt, de nincs biztos válaszom erre a kérdésre. Nagyon szépek az emberek, és azt hiszem, hogy ezeken a képeken is azok. Nem én teszem őket azzá. Csak éppen akkor, amikor rögzítettem, belezuhantak a képbe.
Nekem a munkáid közül az erősen lassított mozgású Stainless-videók, és a különös módon megmozgatott állóképekkel operáló (nincsennek megmozgatva, az emberek egy lépcsőn lépkednek) Array a kedvencem. Erős és költői megfogalmazásai az urbánus létezésnek, és az időnek.
Alapvetően mindig arról beszélek, hogy minden pillanata fontos az életünknek. Azok a pillanatok, amikkel dolgozom, olyanok, amiket hajlamosak vagyunk elhanyagolni, átugrani vagy nem meglátni őket. Felelőtlenül bánunk ezzel a rövid idővel, amit kaptunk. Persze, amikor az idő elfecsérléséről beszélek, akkor ezt alapvetően magamon tapasztalom meg.
Pedig úgy képzelem, hogy valószínűleg elég szigorúan fogod magad. Egy olyan nemzetközi karrier felépítéséhez, amilyened neked mára lett, nagy szükség lehet önfegyelemre és következetes munkára.
Próbáltam kihasználni fiatal koromtól kezdve azt a lehetőséget, amit kaptam az élettől. Sokat utaztam, figyeltem, éltem különböző körülmények között. Az utóbbi több mint tíz évben minden évben hónapokat töltök fenn a hegyekben, sokszor egyedül kint a semmiben, több nap gyaloglásra a legközelebbi emberi infrastruktúrától. Korábban nagyon vonzottak a metropoliszok, és Indiában is sok időt töltöttem. Többfelől próbálom nézni ugyanazt. Emellett persze nagyon sokat kellett dolgoznom. De ha van lehetőség dolgozni valamin, akkor annak a megvalósítása felelősség is.
Hogyha már szóba hoztad a különféle helyszíneket az idő fogalma mellett, mi változott azzal, hogy országot váltottál – ha jól tudom, Berlinben élsz –, miért döntöttél így?
2008-ban költöztem el Magyarországról. Nem tudtam volna otthonról elérni, amit akkor szerettem volna. Szükség volt arra a logisztikai háttérre, ami nem volt még meg akkor: kivitelezés, keretezés, labor, szállítás.
Honnan tudtad, hogy ami otthonról nem megoldható, az majd kint sikerülni fog?
Rettenetesen hittem ebben. Nem voltak előttem minták, nem nagyon voltak ismerőseim, akik ezt csinálták volna, így fogalmam sem volt az egészről. Elköltöztem Berlinbe, és elkezdtem menni egy képzeletbeli hídon New York felé, sűrű ködben és fogalmam sem volt arról, hogy mi a következő lépés. Ezt azóta a hegyekben is megtapasztaltam jó néhányszor, hogy csak azt a lépést lehet tudni ami éppen történik, az utána következőt már nem. Az ember egész egyszerűen csak arra a lépésre fókuszál, amit éppen megtesz, különben elesik. Lehet, hogy olyan rossz az idő, hogy nem látszik – és az ott, akkor kétségbeejtő tud lenni, – de az ösvény ott van.
Minden projekthez megkeresed az ahhoz legjobban értő szakembereket, vagy ugyanazokkal dolgozol mindig?
Elég stresszes volt az elején, mert dolgoztam több helyen, több emberrel, több országból, és sok volt a csalódás. Azokkal, akikkel most dolgozom a kivitelezésen, soha semmilyen kétség nincs. Mindig nagyon ragaszkodom azokhoz, akikkel jól tudok együtt dolgozni. Már csak azért is, mert így emberi történetekké lesznek a munkakapcsolatok, ami az igazi értelmét adja az egésznek. Másrészt nagy kincs, amikor találsz valakit, aki a munkájára fókuszál. Ez nem egy ego-orientált folyamat. Itt nem engem kell ünnepelni, hanem azt a dolgot, amin dolgoztunk, ki-ki a maga részét. Az a lényeg, ami ki fog kerülni a falra. Soha nem azért akartam minőséget kapni, mert fizetek érte, hanem azért, mert az úgy jó, hogy mindent kihozunk belőle, amit lehet.
Mennyire költséges a művészeted végtermékének az előállítása?
Ez relatív. Nem dolgozom drága eszközökkel. Van olyan kamera, amit 50 dollárból raktam össze. A fotósok általában sokkal drágább felszereléssel dolgoznak, mint én. A kép lényege a fény és az idő amíg a fény a munkát elvégzi.
Sok időre van szükségem ahhoz, hogy felépítsem azt a technikai hátteret, amelyből végül kijöhet az a kép, amit szeretnék. Összességében minden anyagomon van körülbelül két év technikai fejlesztés, ami alatt a hardver és szoftver részt is értem.
Analóg módon tanultam fotózni, és sokkal ‘analógabb’ ember vagyok, mint az a munkamódszer, amivel dolgozom. De az volt az érzésem, hogy bele kell valahogy tennem a technológiát is a folyamatba. A kamera minden esetben egy technológiai eszköz, bemegy a fény és kijön a kép, és a kettő között van egy műszer. Az én műszereim egy kicsit komplikáltabbak, de ugyanerről van szó.
Hogyan oldod meg az egzisztenciádat, hogyan termeled ki a megélhetési költségeket mindeközben? És ez hogy változott az idők során?
Körülbelül 2011-2013-tól fogva teljes állású művész vagyok, képeladásokból élek. Volt egy nagyon jól működő képviseletem New Yorkban, Julie Saul galériája. Julie sajnos meghalt néhány évvel ezelőtt; most a Stephen Bulger Galéria képvisel Torontóban. Otthon is dolgozom galériákkal, jelenleg a ToBe Galéria képvisel.
Nagyon sokszor elvárja a szakma, hogy valaki folyamatosan produkáljon. Ezzel van egy kis problémám. Egyrészt persze csodálom azokat a művészeket, akikből mintegy folynak ki a művek – belőlem nem folynak könnyen. Sokat gondolkodom rajtuk, és nagyon lassan dolgozom; hosszú időt vesz igénybe, mire valami megtörténik. De azt is hozzá kell venni, hogy minden munkámhoz valamit fel kell találni, és ez elég időigényes. Mindig új technikát és új megoldásokat használok. És bár minden anyagom más a megvalósítást illetően, de alapvetően ugyanarról szól, és nagyon remélem, hogy kirajzolnak egy ívet, ahogy telnek az évek.
Gondolom ilyenkor az ember már látja, hogy ilyen módszerekkel nagyjából hány művet fog még létrehozni.
Nekem az a fontos, hogy legyen bennem elég kitartás és motiváció ahhoz, hogy csináljam. Az, hogy hány mű lesz ebből, nem annyira lényeges. Az a fontos, hogy ha a kísérlet nem is vezet valami kézzelfoghatóhoz, akkor is formálja a kapcsolatomat és értésemet a képi világgal. Általában mindig dolgozom valamin. Úgy tűnik, nincs más választásom. Ez nem egy intellektuálisan megfogalmazott döntés bennem.
..hanem szenvedély?
Igen, azt hiszem. Amíg csinálod akkor is, amikor nem megy, akkor is, amikor kudarc van, akkor is, amikor nem nézi senki, akkor is, amikor nem lesz jó amit csináltál és amikor megveted magad emiatt.
Sok praktikus dolgot is megtanulhattál művészeti közéletben való mozgásról, látni szakmai előadásaidat a youtube-on, látszik, hogy be vagy szövődve a közegbe, miközben őrzöd a fajta belső világodat, amivel sokszor egyedül vagy, például utazás közben.
Nem vagyok annyira beleszövődve a közegbe, mint ahogy látszik, vagy amennyire kellene. Nem vagyok ebben ügyes. A szocializációs képességeim sem ebben az irányban fejlődtek, így aztán kicsit mindig kivülálló voltam. De kétségkívül sok lehetőségem volt arra, hogy megmutassam és beszéljek arról, amit csinálok.
Nem lesz egyre nagyobb feszültség a városi léted, és az abból való évenkénti kilépés között?
De. Egy időben elég nehézzé vált. Most éppen egy kicsit könnyebb, mert megértettem az otthon jelentőségét, és talán rendezem az ezzel kapcsolatos belső adósságomat. De voltak évek, amikor hónapokra bezárkóztam, miután lejöttem a hegyekből, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, ami itt történik. Most sem igazán tudok, de kényszerülünk kapcsolódni valahol, hiszen ez a közeg az amiben élünk, akár jónak látjuk, akár nem.
Korábban motiváltak a nagyvárosok, élveztem csinálni az itt készülő műveket. Most, ha el kell mennem fotózni azért, hogy legyen kép, akkor az munka. Nem panaszkodásból mondom, ezzel nincs semmi gond. De változott az, ahogy megélem a várost. Mindig is erről, a megállíthatatlan zúgásról és kiüresedettségről beszéltem ezekben a tömeges helyeken készült műveimben. Mindig a gépről beszéltem, amiben élünk, amit felépítettünk magunknak. És az időnkről, ami itt és így is éppen úgy telik, fogy, hasznosul vagy vész el, mint bárhol máshol.
A mai társadalmunkról azt gondolom, hogy építettünk egy nagyon komplikált gépet azért, hogy abban biztonságban éljünk, ahonnan kizártuk a természetet, és ezzel együtt nagyon sok minden mást is. Teljesen átléptünk a minőségiből a mennyiségi korszakba. Nagyon sikerorientált lett a világ. Az emberek nem tudnak mit kezdeni a kudarc gondolatával sem. Nagyon komplex társadalmat építettünk fel. Ebből a káoszból kilátni, megőrizni a mentális egészséget nagyon nehéz. Bölcsességet kívánna. A ‘smart’-ságot értékeli ez a társadalom, mert az hajtja a GDP-t és termeli a sikerélményt. Bölcsesség, türelem, elfogadás és lassulás nélkül pedig ez a káosz, amit teremtettünk magunk körül, nem navigálható.
Mint technikával dolgozó ember követed, hogy ez ügyben mi történik? Rajta van az AI a horizontodon?
Igen. Nagyon aggaszt. És nem is elsősorban művészetileg. Természetesen nem hagyható ki a világlátásunkból az a vizuális zaj, amit ezáltal kapunk. Az alapvető problémám az, hogy a valóságtól távolodunk el. A mi generációnk még tudja talán, hogy mi a különbség a valóság és a gépi élmény között. De mi is fogyasztjuk a gépit, így vagy úgy. Ha nem akarjuk, akkor is ránk van manipulálva. De az új, felnövő generációk, akik most születnek, már nem biztos, hogy tudni fogják a valóság értelmét és értékét. Ha nem is vezet az AI történet az emberiség abszolút összeomlásához, a világ már akkor sem olyan mint ez előtt volt. És nagyon sokáig nem is lesz.