Hogy is kell manapság világot forgatni?
Legyünk például felkent Képzőművészek! Végezzünk Főiskolát. Készítsünk trendi melókat, hogy legalább egymásnak ne okozzunk gondot, és bizton bekerülhessünk valamelyik Körbe. Járjunk egymás kiállításmegnyitóira! Köszöntsük kedves klónjainkat. Melegítsünk be: fogyasszunk műanyagban pirosat és sárgásat. Vegyük szemügyre a falakon vagy posztamenseken kucorgó ürügyeket – erre nem mindig jut idő. Állítsunk ki! De legalábbis kritizáljunk, osztogassunk, álljunk méla lesben! Mindenki láthassa, milyen kreatívak, esetleg okosak, felvilágosultak, kívánatosak vagyunk.
Olajozzuk, hogy könnyebben forduljon.
Vagy legyünk Zsenik! Az önmarcangoló fajtából. Erőlködjünk könnyed eredetit! Vagy engedjük bepillantani a népet a magunk hihetetlenül érdekes világába! Kétség kívül legyünk a legjobbak – ha máshol nem, a körülöttünk sündörgő gruppik szemében. Törjünk utat! A többiek loholjanak utánunk a felvert porban. Előre-belülre figyeljünk! Másra felesleges. Csak néha marjon mögénk a rettenet: követőink közül legalább ez bírjon jelentőséggel.
Szédüljünk, és máris forog.
Így vagy úgy: nyomjuk az ipart, a művészetit!
Kitörni nehéz. Ha ugyanis ezt célunkká nevezzük ki, máris vesztettünk: már csak eredetiek és híresek lehetünk. Akaratgyenge tárgyakat alkotunk: a Művészeti Ipar mesterműveit. Néhány percig persze kedvünkre lubickolhatunk a többiekben vagy régen várt önbizalmunkban. Ennyi bárkinek jár, aki töri magát érte! De amikor – végre! – célba értünk, már be is darálódtunk. Szánalmas; cinikusan: nevetséges.
Nehéz észrevenni, ha a világ megfordult. Még nehezebb látni, amint a világ éppen fordul. Az események elavult szemlélete csak az újból szemlélve öncsalás. Az új teremtette kategóriák ugyanis a megszokott szemléletben észlelhetetlenek.
Egyfajta együgyűség kell ahhoz, hogy fel merjük vállalni véleményünket: új született. A műnek olyanként kell felfednie előttünk a világot – amely éppen a mű által és következtében válik nyilván-valóvá -, hogy mindeközben abban is biztosak lehessünk: a mű egyben létre is hozza azt. Kategóriái a sajátjaink lesznek, vagy legalábbis utódainkéi. De ki merheti tudni, merre tart a művel együtt a világ, és honnan vehetnénk a bátorságot annak kijelentéséhez, hogy mindannyiunk jövőjét ez és éppen ez a mű jelöli ki, made in Budapest, Hungary?
A tárgyak akarata című kiállítás előzetesen szemlélve művek kiállítása helyett kiállítás-mű. Furcsán elhelyezett sportszerek, ruhák a fregolin, lufik a plafonon, valamint egy korábban készült videófilm önhatalmú tárgyakról: önmagukban az ember számára először értelmezhetetlenek. Kiállításként állnak össze, majd válnak önálló művekké.
Mit mond a kiállítás a tárgyakról, amit eddig nem tudtunk róluk?
Röviden: felfedi a Tárgyak önálló létmódjának reflektálatlan, humanocentrikus elvakultságból adódó figyelmen kívül hagyását, a Tárgyak elimináló, összemosó és homogenizáló, az Emberiség egész történelme során méltatlan kezelését.
Milyen a kiállítással felfedett világ?
A Tárgyak létmódjának egy releváns tulajdonságába, a Tárgyak akaratába ütközünk, az alábbi módokon. Relativizálódik a Tárgyak akarata azáltal, hogy az Emberek szempontjából tekintett funkciójuk kerül világra, mintha csak bennünket akarnának szolgálni (mintha a Sportszerek csak az Emberek mozgatása után áhítoznának, és mintha a Ruhák csak arra várnának, hogy az Emberek viseljék őket). Ez rámutat a Tárgyak akaratának humanocentrikus szemléletére. Abszolutizálódik a Tárgyak akarata azáltal, hogy nem az Emberhez képest tekintett, hanem önmagukban vett akaratuk kerül világra (a plafonba zárt, ventillátor-fújta Lufik az önálló akarat teljes hiányával, a videó segítségével megfigyelt Tárgyak önálló akaratukkal, és mindannyian az Emberek szempontjából tekintett, relatív funkció hiányával utalnak a Tárgyak abszolút akaratára). Ez megmutatja, hogy a Tárgyak nem csak az Emberhez képest, hanem önmagukban is rendelkeznek akarattal.
A Tárgyakat eredeti környezetükből kiszakító Kiállítás a Tárgyak egy tulajdonságát az alábbi módokon hozza világra. Analizálja a Tárgyak egy tulajdonságát, amennyiben a Tárgyakat valamilyen mesterséges szituációba helyező körülményeket teremtve demonstrálja a tulajdonságot (a Kiállítás Sportszereket demonstratíve akadályoz és megakadályoz funkciójuk teljesítésében, illetve Lufikat szűk térbe szorít, és mozgásra kényszerít). Szemlélteti a Tárgyak egy tulajdonságát, amennyiben a Tárgyakat mesterséges szituációba helyező körülményekkel való szembesítés nélkül, önmagukban felfedve mutat rá a tulajdonságra (a Kiállítás mind a fregolis Ruhák, mind a videó segítségével megfigyelt Tárgyak esetében csak alkalmat teremt arra, hogy természetes szituációban mutathassa be a Tárgyak egy tulajdonságát).
A Kiállítás mindezt úgy éri el, hogy Szövényi a Sportszereket akadályozza, a Ruhákat hanyagolja, a Lufikat aláveti, és a Tárgyakat videóval meglesi.
Bár egy kiállítás természetesen, mint minden más médium, eredendően tökéletlen a Tárgyak akarata teljességének felfedéséhez, a Kiállítás azonban – nem tartalmával, hanem saját médiumára reflektálva, korlátai által – a Tárgyak akaratával kapcsolatban néhány további szempontot vet fel.
Először. A Tárgyak akarata a Kiállítástól külön is természetessé válik. Gondoljunk csak a Tollak vagy az Öngyújtók társadalmának például az Embertől – és az általa kétségbeesetten, de eleve kudarcra ítélt módon érvényesíteni próbált tulajdonviszonyoktól – abszolút független szakadatlan mozgására, a Szemüvegek eredendő öngyilkos hajlamára, a Kulcs-csomók szégyenlős rejtőzködni akarására, vagy a Noteszek eltökélt, és gyakran beteljesülő szabadságvágyára.
Másodszor. Hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy tárgyakként, helyesebben: puszta eszközökként kezeljünk eredendően méltóságteljes Tárgyakat pusztán arra hivatkozva, hogy mi alkottuk őket? Megengedhető-e kiállítási Tárgyak méltatlan helyzetben való közszemlére bocsátása éppen az akaratukra való figyelemfelhívás érdekében? Na de ha nem egy Kiállítás, akkor mi más hívhatná fel az Emberek figyelmét a problémára? És miért éppen az Emberek figyelme lenne egy Kiállítás célja? Hogyan viszonyulnak a Kiállításhoz a kiállított Tárgyak vagy a Kiállításra magunkkal hozott, általunk akadályozott vagy hanyagolt Tárgyak?
Hogyan vetkőzhetjük le végtelen nagyképűségünkből származó rejtett intoleranciáinkat?
Harmadszor. Hogyan nézne ki a nem az Embereknek, hanem a Tárgyaknak rendezett Kiállítás? És hogyan segíthetjük Őket Kiállítások rendezéséhez? Hogyan hagyhatjuk a tárgyakat végre önmaguk méltóságában, Tárgyakként létezni?
Negyedszer. Lehet, hogy leereszkedő toleranciánk is nagyképűségünk jele? Mi a garanciánk arra, hogy az Egész nem a Tárgyakról szól? Lehet az Embereket is puszta eszközökként kezelni? A Tárgyak milyen Kiállításokat rendeznek az Embereknek, ill. az Emberekről a Tárgyaknak (amelyeken minden bizonnyal még könnyebb felszínesen tovasiklanunk)? Mi például az Emberek funkciója a Tárgyak szempontjából? Mi az Ember funkciója például a Könyv, a Televízió, a Pénz, a Számítógép, a Műalkotás vagy a Kiállítás társadalmában? Van-e az Embernek is önálló akarata?
Végül az Emberek felől nézve. Ha Tárgyak akaratáról beszélünk, hol húzódnak az Emberek és a Nememberek (Tárgyak, Élőlények) határai? Pontosabban: mitől méltatunk akaratra valamit, ami nem Ember? Miért ne lehetne tiszteletbeli Ember, egyenjogú Személy az Állat? A Klón? A Mutáns? A Gén? A Knowbot az interneten? Az általunk kreált mesterséges Személy a mi világunkban? A mesterséges Személy egy mesterséges, pl. számítógépes világban? Egy mesterséges Személy által kreált mesterséges Személy? A létének értelmét, saját értékeit, célját és jövőképét tisztázó, intézményesült, szilárd személyiséget kiépítő jogi Személy: a jól működő nonprofit vagy forprofit vállalat?
A Kiállítás szerves része a Meghívó, amelyen egy Medicinlabda szerepel. Miért nem szerepel a Kiállításon is? Mert ez az önmagában abszurd Tárgy az akarat nulladik dimenziója: a mazochista gömbbé formált bőrdarabok akaratának szükségszerű önfeladása. Tárgyiasult akarat-pontocska, amely ezért éppen ezen a Kiállításon – bár minden látogató Tárgy és Személy előtt kétségtelenül Ő érdemelné meg leginkább – nem szerepeltethető. A szilárd pont – semmi -, ami körül a világ kifordítható a sarkából, ha akarjuk.
Szövényi mint autentikus Személy, csak a világot és szilárd pontját fedi fel, a forgatást elegánsan Tárgyak és Személyek akaratára bízva. Mint képzőművész, az eddigi kooperatív Projektek után most egyéni, önálló Kiállítással zavarja az embert.
Merjük észre venni, amit tesz velünk?