A Petrányi Zsolt által rendezett Áthallás után megint trendbe illeszkedő, a kortárs képzőművészet fiatalabb generációinak lehetőséget adó monstre kiállításra került sor a Műcsarnokban.
A rendezésben az a zavaró elv érvényesül, hogy a három egymástól merőben eltérő, a művészet kérdéseit másképp megközelítő kiállítás összekeveredik a Műcsarnok termeiben, így egységében, összhatásában egyik koncepció sem tud átütő erejűvé válni. A kurátori munka intellektuális kvalitása elmosódik, a művek halmaza pedig rosszértelmű összehasonlításokra késztet. A kurátori szemlélet, a tematikus kiállítások friss és naprakész művészi tevékenysége cinikus, hanyag összefüggésben vagy éppen összefüggéstelenségben értelmeződik.
Hogy a kortárs műkritika ezt a rendezésbeli gyengeséget milyen elementáris rosszindulattal képes kihasználni, bizonyítja P. Szűcs Julianna cikke, (Népszabadság, 2001. szeptember 22.), aki a három nagyon összetett, színvonalas kiállításon szereplő mintegy ötven műalkotás közül mindössze egyetlen Szűcs Attila-képet tart elemzésre és említésre méltónak, és ”Magyarország vezető napilapjának” hétvégi, népszerű hasábjain e generáció totális tanácstalan tehetségtelenségéről és ”álságosságáról” tájékoztatja a nagyérdeműt, (A szabad panasz intézményesült. Távvezérelt nyafogássá vált, és ettől még a maradék energia is kihűlt.) nélkülözve az empátiának, a humornak, a kortárs művészet szeretetének leghalványabb szikráját is.
>Úgy gondolom, hogy Szücs Attila egyébként valóban kivételes érzékenységű vásznai jelen összefüggésben nem képezhetik összehasonlítás tárgyát az általam elemzendő Szervíz kiállítás abszurd élethelyzeteket feldolgozó, a közönséggel, az átlagnézővel közvetlen kapcsolatteremtést megcélzó, direkt társadalomkritikát gyakorló, jórészt installációs anyagával.
Az Angel Judit művészettörténész által szervezett Szervíz-kiállítás egy intellektuális poén-csomag, egy közhelyektől mentes konceptuális kihívás, mely a művészet egyetemes- és a művészek személyes válságát kihívó, tekintélyromboló és éleslátó pimaszsággal fogalmazza meg.
A Szervíz projektjei semmiképp sem tekinthetőek a fiatal generáció modoros, talaját vesztett, szerencsétlen erőlködésének, sokkal inkább egy igen érett, burkolt ars poeticának, mely a gazdasági-társadalmi-politikai mechanizmusok alapos ismeretéről, és az azokra való ironikusan-önironikusan érzékeny, lényeglátó reflexiókról tanúskodik.
Igen erőteljes az a fajta gondolatébresztő, szórakoztató játékosság, ami a Szervíz projektjeit jellemzi, a naprakész, technikai tökéllyel kivitelezett szürreális, abszurd álomvilág, a piacképes fantazmagória, a szolgáltató-vállalkozó-, képességeit pénzre váltó művész-attitűd fiktív megteremtése.
Rezignációnak nincs helye, a Szervíz egy lelkes kiállítás. A Szervíz a képtelenség, az alaktalanság pénz és hatalom általi képpé és alakká válásáról szól, az új típusú manipulációról, az elvtelen megtévesztésről, az emberi ostobaság és esetlenség könyörtelen kihasználásáról. Mindezt azonban a szakmai összetartozás, az értelmes és komoly munka tisztelete, a stupiditás és a sznobizmus kifigurázása, a gyengéd és játékos humánum, valamint a mai technikai lehetőségek és adottságok profi alkalmazása jegyében.
Mindegyik projekt önmagát is kifigurázza. Miklósvári Andrea és Szabó Eszter Ágnes sütimorzsa-csillagpor-projektjétől kezdve Bakos Gábor Nézőpont-szolgálatáig. Esterházy Marcell-Kerekes Gábor-Kristóf Krisztián-Szentesi Csaba népszerűség-, figyelem- és hatásmérő Attendometer-e, Bora Éva Beatrix a közönség összetételét, szemléletét, ízlését felmérő kérdőíve, Várnagy Tibor-Erhardt Miklós-Andreas Fogarasi Rügyecskék-projektje, Farkas Csaba és Kaszás Tamás fiktív, Dunaújvárost népszerűsítő turisztikai irodája, Veszely Beáta lovaglást propagáló boxa, Gyenis Tibor-Vollmuth Krisztián-Zalka Zsolt Body made-fotóstúdiója, Eike Test-Hang projektje, Beöthy Balázs 6-99, ingyenes biciklitároló-helyet létesítő projektje, Christoph Rauch-Menesi Attila Open house-a, György Katalin, Koronczi Endre háztartási gépeket átalakító kellékei: végig sorolhatnám a szellemesebbnél szellemesebb, konzekvensen véggiggondolt és megvalósított műveket.
És a közönség – földbe döngölő, ledorongoló kritika ide vagy oda – élvezettel játszik, remekül szórakozik. Vasárnap délelőtt egész családos tárlatlátogatásokat látok, egy tolókocsis kisfiú éppen Veszely Beáta boxába próbál bejutni, Eike dobogóján folyamatos a tánc, minden komputer előtt ülnek, a Vénusz Stúdió (Cseke Szilárd – Molnár Annamária) asztrológiai projektje, valamint a művészbérlés iránt is nagy az érdeklődés, Szabics Ágnes múzeumkommunikációs foglalkozásai pedig oly sokakat vonzanak, hogy alig tudja az állandóan jelentkező csoportok igényeit kielégíteni, amit pedig a Szervíz kiállításhoz kapcsolódóan a kisiskolás gyermekekből előhoz, és folyamatosan nyilvánosságra bocsát, az egész egyszerűen lenyűgöző.
Talán érdekes lett volna – bár nem ehhez a generációhoz tartozik- ha Szentjóby (vagy St. Auby.) Tamás szerepel a kiállításon, hiszen ő évek óta következetesen dolgozik a ”művész sztrájk”, azaz a ”művészeti szolgáltatás politikai okokból történő tudatos megtagadása”-projekten, és részvétele szerintem elmélyítette volna a szolgáltatások itt szereplő kavalkádjának markáns arculatát.