Valamikor a provinciában jószerivel még csak a vásárok repetitív gépzenéje jelentette a hétköznapok hangszerkínálatától való elrugaszkodás egyetlen lehetőségét. A kézi meghajtású körhintamuzsika dallamai a búfeledte álomvilág könnyed légkörét idézték, egy jobb és szebb kor délibábját lebegtetve az ugyancsak megfáradt ”puszták népe” előtt, amely fennköltebb zenét csak a vasárnapi istentiszteleteken hallhatott. Aztán, valamivel később – a Triesztbe való tömeges utazgatások idején – a jugó magyarok felfedezték a szuvenírként vesztegetett zenélő játékgondolát, ami a maga giccses kiszerelésében pompás lakásdísznek bizonyult. Időnként, az ámuló rokonság füle hallatára illett feltekerni, mert lágy hangja maga volt az elvágyódás formába öntése, a kézzelfogható idill, sőt – egy kis költői túlzással – az Aranykor időtlenségének megidézése. Ettől kezdve – az új akusztikus korszak hajnalán – a mindennapokból való kizökkenés hangot adó eszközeit már jobbára elektromos mechanizmusok üzemeltették.
Bori Bálint (1959) Fényérintések című kiállítása láttán akaratlanul is feltüremlenek az ilyen és ehhez hasonló képzettársítások. Egyrészt a hangszeres kézműipar, másrészt a korszerű szoláris technológia közös lehetőségeit sommázza ez a különös szoborhangszer együttes, melyet szerzője ”napzenekarként” definiál. A mindenkori manualizmus rendhagyó találkozása ez a fejlett elektronika egyik ágával, s ebben a találkozásban korunk számos ellentmondása is megmutatkozik. Meg az is, természetesen, hogy nem mindegyik antagonizmus összebékíthetetlen. Legalábbis a művészet, a fantázia szintjén, ahol nincs köznapi értelemben vett haszonelvűség.
A Feta sajt, a Paulaner sör, a Ballantines Whiskey, a Lyons tea, valamint különféle olívaolajas, desszertes és főttkukoricás bádogdobozok fizikai adottságaira és pop-os ikonográfiájára épülő szerkezetek mintha Lear virtuális mozgó erdejébe vinnék a szemlélőt, akit a mozgás keltette látvány és hang egyformán megragad. A fém csomagolóeszközök márkavédjegyei a globális konzumkultúra ikonográfiáját kínálják. Magától adódik, hogy amikor ezek a művész által elsődlegesen mechanikai rendeltetéssel felruházott szerkezeti elemek egymásba vagy egymásra épülnek, egyúttal viszik magukkal adandó képi állagukat is. Új, némileg váratlan kontextusok alakulnak ki, melyek lényegében nem is túl meglepőek. Hiszen, ha jól meggondoljuk, ezek a dobozok a szupermarketek szétcincált polcain is ezt a látványt adják, ők a fogyasztói kultúra tárgyi halmazai. Összefüggéseik tehát úgy az elsődleges (t.i. a konzum), mint a másodlagos felhasználás (t.i. a művészet) tekintetében azonosak.
Bori alkotásai szobrok és hangszerek egyszerre. Sőt, egy kis túlzással mobiloknak is nevezhetnénk őket, ha részleges mozgásukat nem korlátozná saját funkciójuk, illetve térfogatuk. Így a fénykollektorok meghajtotta szerkezeti részek mozgásfunkciója kifejezetten hangképzésre irányul. Ez a tipikus bádoghangzene (zörejzene?) pedig meglehetősen polifón kötődésű. A karok körkörös mozgásában ott tükröződik a kerékkel hajtott sramlizene ideája, de a körhintáé is; hangulatilag felidézi a Bali-szigeteki harangmuzsikát, a Tin Drums keleti beütésű pop-zenéjét s általában a könnyedebb ázsiai ütőshangszer zenét; filozófiai értelemben utal a napenergia éltet adó erejére, az élővilág és az évszakok ciklikus mozgására.
Végül még egy lényeges mozzanat: zárt térben a zenélő objektek csak akkor lépnek mozgásba, amikor a szemlélő megközelíti őket; ellenkező esetben a műfények kihunynak és a fényzenekar leáll. Egyidejű utalás az embernek az univerzumban betöltött tágabb értelmű öröklött szerepére, és arra a korlátozott szerepkörre, amely meghatározott felelősséget feltételez azokban a viszonyokban, melyeket maga az emberi civilizáció teremtett, és amelyek közvetlenül az univerzummal konvergálnak.
Amellett, hogy mechanikailag roppant egyszerűek, Bori szerény méretű hanggenerátorai abban különböznek például Lois Viktor termeket betöltő, tekintélyes térfogatú melodikus szoborhangszereitől, hogy esetleges hangsorokat bocsátanak ki s hogy a hangzást nem dallam-műként, kompozícióként, hanem csak különálló fónikus entitásokként kapacitálják, amelyek nem a jelentés, csupán a jel szintjén egzisztálnak. Ez utóbbiak a ‘recycling’ fonémarendszerének ősiségre utaló mindenkori klasztereinek tekinthetők.