A decemberi kiállításdömping átlagminőségét elemezni felettébb kényelmetlen dolog, annyi azonban madártávlatból is érzékelhető, hogy ez idő tájt nem okvetlenül csúcsteljesítményektől visszhangzik a szcéna. Ilyenkor elsősorban eladni ildomos, eladni az adott helyen pedig rendszerint annyit jelent: megalkudni. Ha vannak kivételek, akkor valahol a vásári ricsaj zajszintje alatt kell őket keresni. Most egy ilyenről lesz szó.
Bukta Imre azon kevesek közé tartozik, akik képtelenek számomra csalódást okozni. Bármit is tesz, bármihez is nyúl, mindig az általa meghúzott határokon belül mozogva tágítja azoknak kereteit. Ezek a határok pedig maximálisan definiált öntörvényű poétikai tartományt vonnak körül, amit a szakma nagyrészt már abszorbeált, alapjait tekintve tehát nóvumnak nemigen nevezhető. Ennek ellenére Bukta művészete valamitől mégiscsak folytonosan friss, erőteljes és revelatív, mindig úgy és annyit tesz hozzá, hogy tovább tudjon lépni, de ettől ne kelljen megtagadnia saját korábbi önmagát, ne kelljen kivetkőznie önmagából.
Először is: a témához állandó értékként viszonyul, amit a konkrét élettér valóságából, nem pedig ad hoc valóságból mer ki. Gesztusai, ecsetvonásai esetenként ugyanolyan szélesek és látványosak, mint a nyolcvanas évek transzavantgárd festőié voltak, akik a távolmúlt, a történelem elvont képi szimbólumaira építették nosztalgizáló-mitologizáló formavilágukat, ám Bukta nem az antik kultúra emlékei között, hanem a krumpliföldön vagy a kukoricásban mozogva generál költőileg azonos atmoszférát. A historicista festészet idealizáló hajlama azonban nem tud nála érvényre jutni, inkább helyi beütésű szürnaturál poétikákhoz vonzódik, mivelhogy genetikailag erre van predesztinálva. És ő hű ehhez a felsőbb elrendeléshez.
A láttatás naivista eszközeinek tudatos megidézését és az ebből következő stílusbeli visszafogottságot szürreális költői látomásokkal oldja fel. Tudvalevő, hogy a klasszikus naiv képek egyik központi tulajdonsága a kétdimenziós térábrázolás, amihez Bukta ragaszkodik is, meg nem is. Kompozíciós leleményei jórészt a távlat bevitelének egyéni megoldásában mutatkoznak meg. Egyik művén például egyidejűleg befelé és kifelé görgeti a tekintetet, illetve tágítja és szűkíti a teret, amelyben a szem mozog. A kifelé futó távlatot a horizont aljába ültetett nyárfák aránytalan felnagyításával bolygatja meg és a fák látványába ütköző tekintetet mintegy visszalöki a kép előterébe. Alkalmanként több képsíkot helyez egymásra, tárgyakat, valós anyagokat illeszt a képzési felületre és általuk hatol a térbe. A realitásnak ezeket a támpontjait – például a kukoricaszemeket, a gyufaszálakat vagy a falcsempét – kettős célzattal alkalmazza: egyrészt a valós térhez köti általuk a képet, másrészt amolyan objet trouvé-szerepet hárít rájuk.
A kukoricaszem maximálisan kompatibilis az ábrázolt mezőgazdasági környezettel, a gyufaszál már csak anyagában az, s a falcsempe is annak tekinthető, hiszen mázzal bevont égetett föld. Valahol tehát léteznek autentikus átjárások és kapcsolódások, túl a dekoratív funkción, amivel Bukta felruházza őket. A gyufaszálbeillesztésben megint csak hiteles népi lelemény mutatkozik meg, némileg a szalmafonással rokonítható, és téli falusi nappalok kreatív időtöltésének ideája mutatkozik meg benne. Amolyan ezermester-ügyesség, melyet Bukta faktúraszerűen hol talajburkolásra, hol tárgyszerkesztésre vesz igénybe, történetesen fahordókra és vesszőkosarakra asszociáló edényeket ábrázol általuk a szántóföldön. A zöldes-kékes csempék beiktatása már külön esszét érdemelne. Bukta elsősorban az égboltot ”csempézi ki” velük, ezen túlmenően azonban beléjük farag, hogy láttassa máz alatti állapotukat, hogy megvillantsa mélységi kiterjedésüket, megmutassa magát a ”csempemetszetet”, művészetének legfrissebb újdonságát.
A hagyományos buktai témák mentén felépülő kiállítás lényegében már ki tudja hányadik újrafelfedezés, amelynek még nem látni végkifejletét. Ha egyáltalán van ilyen.