Mit látsz,
vakember?/ Mit hallasz, vakember?/ Mit érzel, vakember? /
Te nem látod a vébét, te nem látod a grundeszligát,
nem látod
Schwarzenegger-t, nem látod a pornót, nem látod a
minisztereket, nem
látod az üvegzsebeket. / Hát akkor mit látsz?
/ Mit, vakember?
A Vakember-blues-ból vett verssorok akár mottónak is beillenének drMáriás Béla vadonatúj kiállításához. Az eldologiasult hétköznapi élettől való elrugaszkodás drmáriási létállapota végtelenül szerencsés helyzetnek nevezhető. Az ember csak behunyja a szemét, és máris sötétség veszi körül, ebben a sötétségben azonban még egy ideig ott cikáznak-villódznak a külvilág imént még látott képi morzsái; eltelik jónéhány másodperc, mígnem valóban állíthatjuk, hogy most már tényleg nem látunk semmit. drMáriás a teljes besötétülés előtti köztes állapotot regisztrálja Vak napló című legfrissebb képsorozatán, vagyis fekete alapra festi rá a látható világ emlékfoszlányait. Tudatos vakságállapotot – negatív képet – teremtve a Semmi újabb fogalmi és fizikai kiterjedéseibe hatol be: ”Vak naplót vezetek, a semmire írok, rajzolok. A sötétség szép. Körvonalak villannak fel, emlékek, sosemvoltsemlesz-mégisigaz események. A szem nem lát, hanem a lélek, a virágzó és az agyonkarambolozott. Látja, ahogy a semmi fölött földereng az ember, kitépi saját nyelvét és röhögve adja tovább. Kifordítja recehártyáját, tolja ide, tolja oda, fényszórókat irányít rá, melyek kialszanak, megtörnek, átalakulnak, tiszta színek, melyek a sötétbe zuhannak. A vak naplója a semmit írja, vázolja az idő homlokára a megérzés tantermében. Amit látunk: a választott vakság tanóráinak táblái”.
A vakság – a költői értelemben vett Semmi egyik legkézenfekvőbb metaforája – tehát önként vállalt léthelyzet, s egyúttal az alkotói kaland szolgálatába állított kábítás egyik lehetséges magatartásformája is. Hallucináció a javából, a lélek látása. A képek fekete felületén elnagyzolt anatómiájú, jellegzetesen drmáriási emberi és állati formák, valamint szó- és mondattöredékek kavarognak, mint egyensúlyukat vesztett tárgyak az űrben. Semminek sincs fix halmazállapota, helyhezkötöttsége, viszonyhelyzete, fogalmi érvényessége, anyagi minősége, az űr darálójában a kozmikus tornádó összezagyválja a valóságban nagyon is behatárolt, egzaktnak hitt dolgokat. Kilencven évvel ezelőtt az olasz futuristák a ”parole in libertá” szellemében hajigálták ennyire szét a racionális világ összefüggéseinek költészetté sűrített eresztékeit, hogy tisztábban lássanak a mozgás, a gyorsuló idő kulisszái mögé. A drmáriási tanulság mindebből az, hogy a káosz csakis a Semmivel fékezhető le és semlegesíthető, mert már csak a Semminek van eredendő nyugalmi állapota.
drMáriás alkotói pályája a magyarországi kibontakozás korszakában a ”látástól-vakulásig” filozófiája mentén ível. Az Óbudai Társaskör Galériájában 2001-ben megrendezett Én már csak a politikusok segítségében reménykedek! Éljenek a Politikotonok! című tárlatán még a ”látó” lelki attitűdjének hiperérzékenységéből kovácsolt erényt, de már akkor nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben a nyavalyába küldené ezt az egész megtapasztalható világot. A vakság metaforája így hát szükségszerű reakciója mindannak az idegenségnek és ellenszenvnek, amit alkotónk iróniával, mély cinizmussal szemlélt külső környezete iránt érez. Eddig az űr vakító fehérségében keresett csillapító menedéket, most pedig annak optikai ellentétét minősíti tabula rasa-vá, annak síkjában pedig ott a feltöredezett archaikum hátramaradt állaga, amely az ősállapot utáni áhítat macskakövén tartós támaszt nyújthat az eredetét kereső halandónak.
A Vak napló által szerzőnk jelentős fordulóponthoz érkezett és ennek az új optikának a segédletével megteremtette eddigi munkásságának kritikai startvonalát. A legjobb pillanatban érezte meg a nyelvi láttatás tekintetében üdvösnek mondható váltás szükségességét, s egyúttal feladta magának a leckét, ami így fest: vajon milyen végponton állapodhat meg a semmi azonosításának csökönyös kitartással kieszközölt folyamata? Netalán az elhallgatásban?