„Vaginacsapágy zöld dzsungelében kószálok, mint egy gumipap” – összegezte a 18 éves ef.Zámbó létbevetettségének jellemzőit az Üzenet a XXI. Századból című „nalaja”-típusú művészkönyvében. 1968-ban már a maga földi valóságában is ott csatangolt Szentendre macskaköves utcáin, egy fokozatosan bővülő, hosszú hajú, profetikus látomásokkal terhelt, automatikus szürrealista szövegelésbe, borozgatásba, zenélésbe és bulizásba merülő csoport élén. Az, hogy 2002-ben a Műcsarnokban a hippi, non-konformista baráti társaság mint a magyar művészeti élet egyik meghatározó vonulata jelenhet meg, csupán annak a következménye, hogy a kényszergyógykezeléssel és börtönbüntetéssel megzabolázni képtelen egyedeket 1972-ben a hatalom egy felülről ellenőrizhető csoportba kívánta integrálni. A Vajda Lajos Stúdió azonban kemény falatnak bizonyult: az életnek mint művészetnek, s az egyéni szabadságnak az igenlése látványosan átsüt a kiállított műveken. Szentendrén békésen megfért egymás mellett az autodidakta, a szürreális és a konstruktivista, barcsays művészeti vonal – de tagadhatatlan, hogy a VLS-nak inkább a provokatív és spontán, dadaista és extravagáns képviselői ismertek. Maga a kiállítás is kiemeli a vezéregyéniségek tevékenységét, fókuszban ef.Zámbóval, akinek E/4 ikreibe, azaz újszülöttpólyába csavart hatalmas, propellerrel vagy malackával díszített, kórházi gyerekágyba fektetett kenyereibe ütközik először a kiállítást megtekinteni szándékozó látogató. Ő maga is tapasztalhatja, hogy az alternatív életstílusból, az autodidakta, ezért rendszeren kívüli művészetfelfogásból elképesztően sikeres, new-wave-punk zenei stílust képviselő együttesek (A.E.Bizottság, Batu Kármen, Tundravoice, Új Modern Akrobatika – a teljesség igénye nélkül), groteszk és ironikus filmek (Jégkrémbalett) és performanszok – a videodokumentáció a ruhatárban tekinthető meg -, illetve képzőművészeti tárgyak (kanonizált műalkotások) születtek.
Ez utóbbiak kronológiai sorrendben a Műcsarnok baloldali teremsorában sorakoznak, kezdve a hetvenes évek elején, ef.Zámbó szürrealista, Dalis útkeresésével és Csajka Gábor Cyprián képversével, bevégezve a nyolcvanas évek közepén/végén Wahorn András art brut jellegű festményével és Matyófalvi Matyó Gábor „agresszív” szobraival. A VLS gazdag múltja olyan mennyiségben rétegződik egymás fölé/alá a termekben, hogy némely esetben szinte beleütközünk a szobrokba, miközben sajnálatosan magasra kerül Bernáth/y Sándor brutális Édesbrigád sorozata. Ugyanakkor például Lois Viktortól több művet is lehetett volna mutatni. A jobb oldali teremsor a mai VLS-ra összpontosít – itt viszont igen levegősen helyezkednek el a művek, ami arra enged (lehet: tévesen) következtetni, hogy esetleg az új generációt már nem inspirálja a Stúdió nyitott légköre, illetve hogy az amatőrizmus üdítő szellemét (melyet néhány, most nem említendő, mert művészileg kifogásolható színvonalon megoldott alkotás képvisel) felváltotta a profizmus iránti elkötelezettség. (Talán nem véletlen, hogy korábban a VLS Szabadiskolában oktató, majd az akadémikus művészetoktatásban is jeleskedő Szirtes János műve is ebben a csoportban szerepel.)
A főcsapás iránya láthatóan valamiféle VLS „összegzés” kíván lenni, tudatosan egymás mellé helyezve a konstruktív rendszerelméletek felől közelítő és posztgeometrikus stílustörekvésekkel jellemezhető alkotók műveit (Aknay János festményei, Kis Tóth Ferenc Labirintusa, Bereznai Péter fekete képei, illetve a fiatalabbak közül Vincze Ottó, Kótai Tamás munkái), valamint a „pszichoprenaturális” abszurd és groteszk újprimitivizmus képviselőit, akik tematikájukat a szerelem-élet-halál transzcendens háromszögéből merítik. Az avantgárd szubkultúra képviselői mára azonban már beépültek a mainstreambe, kissé lankadt a botránykavarási kedv, az expresszív alkotási módszerek alkalmazása. fe.Lugossy nylonfóliába gyömöszkölt vérszívó nőit, apró lábasjószágait, polgárpukkasztó tabufestményeit („annyi tabu volt, hogy elkezdtünk tabukat festeni”) illetve a koncertekről, performanszokról ismert személyes auráját most egy rendkívül elegáns és nagy méretű „zongorás” installációban (k@rm@) egyesíti, ef.Zámbó pedig gátlástalanul felhasználja újabb képein korábbi motívumait. Ettől függetlenül például a Tájkép Szupermennel, Miska-kancsóval és fenyőfát üldöző Mikulással című (nem mellesleg ott sírdogál a kép szélén egy kertitörpe is) abszurd és humoros életképén mégiscsak tovább él a neodadaista, intuitív, asszociatív játékosság, megspékelve egy féktelenül szabad, ironikus ön-akadémizmussal is. A különutas Bukta Imre szerencsére ugyanolyan maradt, bár a Férfi hermelinnel vagy a Méhek kiűzetése a kasból című, a nyolcvanas évek közepén készült szobrai mégis átütőbbnek tűnnek. Wahorn Andrásról pedig azért nem változhat meg véleményünk, mert – felteszem, kényszerűségből – csak a nyolcvanas években készült graffitis, gyerekrajzokat idéző munkáikból válogattak. A bejáratnál elhelyezett művein nyersen és brutálisan felrajzolt mágikus és totemisztikus alakokat látunk. A fekete férfiak óriási, meredező hímtagja a Műcsarnok elkerített apszisa felé mutat. A függönyt megkerülve feltárul a titok, Bernáth/y Sándor korábbi, Astromithoporno című munkájának felnagyított és technozenével illetve fényeffektusokkal kombinált változata. A szexuális aktusok közben ábrázolt állatjegy-szimbólumokat ábrázoló festményei közé kicsiny kabinetképek ékelődnek, megannyi, bugyiból kibukkanó, ál-fanszőrrel eltakart vagy csupasz pina. „Már megint csak őrája gondolok, már megint csak akarok egy jó nagyot”- énekelte a hőskorszakban Wahorn a Szerelem, szerelem című szerzeményben. És az mégis méltányolandó, hogy harminc évvel a VLS megalakulása után ez a nyílt és szabad, brutális szexualitás, „a szőke-lila hajú fenséges-akaratú-semmit-nemakarású nagynyílásköd-nőstény” iránti vágy ilyen intenzív formában megmaradhatott.