Az átlagember gondolkodása szerint a fénykép sík felület, amelyen a valóság időben és térben tetszőlegesen kihasított darabkája, létező (vagy létezett) dolgok, tárgyak, természeti jelenségek mása, kicsinyített leképezése látható. De már egy egyszerű kocafotós is tudatában van annak a ténynek, hogy a valóság egyes elemeiből, ebből a minden pillanatban változó masszából a fényképezőgép csak egyetlen állapotot rögzíthet. Ez a nézet lehet teljesen esetleges is (amikor véletlenül „elsül” a gép, vagy amikor gyermekünk először próbálja fényképezőgéppel „megragadni” a valóságot), de általában felmerül a kép megkomponálásának igénye (a keret „helyes” kiválasztása), esetleg az eszközben rejlő további lehetőségek (pl. fókuszálás) elsajátítása. Ha az adott látvány nem felel meg az eszközhasználó elvárásainak, akkor legegyszerűbb át- vagy megrendezni a tárgyat. „Én ide teszem, te meg most oda állsz” – s máris megteremtődik egy amúgy akár nem is valós helyzet. Így készültek például a századfordulón Mai Manó Napfényműtermében azok a családi és életképek, melyeken ünneplőbe öltözött urak és hölgyek pózolnak legelőnyösebbnek és -szebbnek vélt ál-arcukat felvéve a falra festett, elegáns reneszánsz épületbelső előtt.
A párizsi MEP (Maison Européenne de la Photographie) hatalmas gyűjteményéből válogatott, Teremtett valóság című kiállítás rendezői ennél jóval messzebbre mentek, amit jól mutat az a fényképek tömegéből összeállított videomunka is, amely pontosan ebben a teremben látható. Azt kívánják a látogató fejébe verni, hogy a fotográfia kinőtt már az „objektív valóság szolgálóleányának” szerepéből, nem eszköz többé, hanem önálló nyelvvel rendelkező médium, mellyel a megtapasztalható valósághoz szinte semmilyen módon nem kötődő, fiktív világokat (művészetet) lehet létrehozni. Aki egy kicsit is jártasabb a fotográfia történetében, az persze nem ettől fog hirtelen megvilágosodni – eszébe juthat nem egy magyar fotóművész neve is –, de a válogatás kedvet ébreszthet benne, hogy utánajárjon számára eleddig ismeretlen művészek munkásságának. Nekem leginkább annak az idős úrnak a művei jöttek be, aki bár életkorát tekintve doyen a résztvevők között, fényképészként viszont benjáminnak számít. Gilbert Garcin nyugdíjazása után kezdett képeket fabrikálni: kicsiny, meghökkentő díszletek közé illeszt kivágott és manipulált fényképeket, illetve saját magáról készült fotókat. Fekete-fehér képei humorosak és abszurdak – az Elliot kutyája című művön egy tengerparton sétáló kutyát ábrázoló, szignált fotó elé helyezi önnön alakjának képét, amely (aki) mintha egy kicsi, papírból eszkábált futószőnyegen gyalogolna a pórázt tartva. Persze nemcsak kicsiny színpadi díszleteket, de egész épületeket is lehet teremteni a semmiből. Thierry Urbain képzelt, időtlen, archaikus épületek saját készítésű makettjeit fotózza (Babiloni kertek), Ryuta Amae makettek, festmények, újságokból kivágott fényképek felhasználásával, számítógéppel építi fíktív városképeit (a kiállításon egy hightech, bár néhol omladozó „Bábel tornyát” láthatunk), Georges Rousse létező, elhagyatott belső építészeti tereket alakít át, szépít meg festői eszközökkel a fényképezőgép előtt, míg Joachim Mogarra ismeretlen anyagból (ami lehet szappan, de keményhúsú gyümölcs is) megfaragja, majd lefotózza a Szent Péter katedrális sajátos, miniatürizált „mását”.
Van képtelen helyzetben különös tárgyhasználatot dokumentáló fénykép (Philippe Ramette hátradöntött, tengerből kiemelkedő Balkonja, amelyről a művész éppen „kihajol” Hong Kong városának látképe előtt, s mindez függőlegesbe fordítva), és elképesztő, megkonstruált gépekről készült fotó (Alain Bublex Aeroflat című, általa feltalált és megépített járműve). De leggyakoribbak a portréfotózás módjára és tárgyára vonatkozó átalakítások. Pierre et Gilles Mai Manó céhének legszebb hagyományait folytatja tovább: a fotókon feltűnő, félistenként vagy mesefiguraként pózoló modellek sztereotip vágyainak beteljesülését a fotóra festett giccses, illuzórikus elemek segítik elő. A modell lehet fiktív, nem létező személy – mint Catherine Ikam és Louis Fléri számítógép segítségével létrehozott, háromdimenziós modelljei – vagy akár állat is – csak éppen kitömve (Bettina Rheims: Libaportré). De emberi arcot imitáló maszk válhat egy hétköznapi utcai viseletből is: Patrick Tosani ragasztóval megszilárdított, az ember alakját őrző farmernadrágjai vízszintesen a földre helyezve, majd a legnagyobb felület felől lefotózva furcsa és érzelemdús „arckifejezésű” ál-arcokká alakulnak át. Az átalakítás műfajában persze Orlan a legnagyobb. Az a kilenc sebészeti műtét, amely során a klasszikus szépségideálok egy-egy részletét varázsolta testére (pl. megkapta Psyché orrát, Vénusz állát, de Mona Lisa homlokát is, pluszban két szilikon dudorral), nem múlt el nyomtalanul. Az Ön-hibridáció itt kiállított darabján maja szépségideálként tündököl, s még ha leszámítjuk is a művésznő arcát beborító vastag festékréteg torzító hatását, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy testének ennyire radikális átalakítása mégsem hozta meg a kívánt eredményt. Mert sajnos szegény Orlan valójában riasztóan ronda lett.