„Nagyon zöld” – dilis, infantilis, totálisan felszabadító a színpadon magát szó szerint produkáló David Moss előadása. Az amerikai improvizátor-zenészt földönkívüliek rabolják el. Persze, jó kérdés, miért? Már évszázadok óta mindent tudnak, tökéletes döntéseket hoznak a legtökéletesebb pillanatokban, olvasnak a gondolatokban, átérzik az érzelmeket. Akkor, mi a fenét tud adni nekik egy megvadult, féktelen, magából kiforduló művész?
A one man show fergeteges. A bábszínház, a cirkusz és a kabaré elemei össze-vissza ugrálnak elő a szemfényvesztést és hangorgiát produkáló előadó pálcájának engedelmeskedve a varázsdobozzá alakított színpadból. A komikus fordulatok, a hang-krikszkrakszok, a kisebb-nagyobb bolygókat modellező színes labdák, léggömbök és a pingponglabda-folyam tökéletes egységbe forrnak a rendezett rendetlenségben. Van történet is, de csak hogy keretbe fogja, színpadra alkalmazza az eszeveszett száguldozást, amelyben a vizuális örömökön messze túltesznek a hanghatások és a poénok.
Mert úgy tűnik, a földönkívüliek irracionális világának színpadát inkább eggyel lejjebb, a galériában rendezték be. Még ha a hol vicces, hol abszurd tárgyakat néhol be is lengi valami melankólia, az alaphangulat itt is üdítő. Kis burleszk, kicsit szomorú cirkusz. Történet és összefüggés nélküli tárgyak halmaza. Három művész, négy vendégművész, összesen hét improvizátor. A kiállított anyag nem is egységes: néhol oldott, infantilis, néhol nehezebb, komorabb gondolatokat ébresztő tárgyegyüttesek a többnyire installációs művek között.
A közös munka ideája a magyar művészeti életben sem új. De míg eddig az utóbbi időben jórészt az egy-egy konkrét koncepció mentén szerveződő gárdák voltak a jellemzőek – mint például a Veress Zsolt – Nemes Csaba (ill. fordítva) páros, a „Vágy” projekt, vagy a PP Group – itt egy féktelenebb, követhetetlenebb műhelymunkának, a szabad asszociációk összeadódásának, és az eredmény közös megformálásának vagyunk tanúi. Ezt a munkamódszert azonban nem csak az alkotók személyének feloldódása jellemzi, de a képzőművészeti tapasztalatok alapján, általában a maszatolás veszélye is fenyegeti. Több alkotó individuum összeeresztéséből – gyakran külső tényezők miatti összeerőszakolásából – általában nem sül ki semmi jó. De itt, ha nem is egyenletes arányban, valahogy mégis összeállnak a dolgok. A groteszk helyzetek, a formázott szobrok, a ready made installációk hol a meghökkentés , hol a fekete humor eszközeivel élnek, de általános felhőtlenségükkel eloszlatják a közös alkotás erőltetettsége iránt táplált általános bizonytalanságaimat.
A félbevágott – földbe süllyesztett? – fehér színű, Wartburg tourist márkájú gépkocsi karosszériája az utasterébe lebegő utcai lámpával, ki van szolgáltatva a rácsodálkozó, megmosolygó szemeknek a zárt galériában. A fél autóváz komikus, de szomorú is. Tört ablaküvege, a falon lógó névtelen aranylemezzel és ennek sarkát átfogó fekete gyászszalaggal (Ferenczi Róbert), a falnak fordult, megtört alak, és a fehér hungarocell koporsóhoz ragadt múmia(?)forma tubusból kifolyó vörös folt látványa a földön már mintha gúnyolódna a korábbi vidámságon. Sötét árnyat hoz, ironizál, melankolikusan magába fordul.
De már késő, a komolyabb, elemző gondolatokat újra és újra elsöpri a flegma vidámság. A félbevágott járműburok kapcsán még asszociációk tódulnak fel a mostanában nosztalgikusan sokat idézett „endékás„ életről, a használhatatlanságról, a funkcióvesztettségről, melyet amúgy a többi felhasznált szobrászi anyag: a műanyagszalag, a hungarocell és a purhab is tovább fűzhetne – de úgy döntök, hogy nem hagyom magam elsodorni a látvány abszurditásából adódó primér, felelőtlen örömtől.
A posztamensre támasztott, téglalap alakú, fehér plexilapra festett vörös korong kissé idegenné válik ebben az eleve „esztelen„ közegben. Ahogy a fémlapon fekete festékbe fojtott fémgolyócskák világűr-képe is zártnak, kereknek tűnik ebben a fesztelenségben, némán ül az őrjöngésre vágyó földönkívüli delegáció kurjantásai között. A falra applikált, színesre festett hungarocell víziló(?)fej ad újra tápot a móka és a forma közvetlen, egyszeri csodálatának.
A böngészőfal – kiegészített, átrajzolt fotók, firkák, kisebb-nagyobb tárgyak falnyi montázsa – megint hosszabb pórázra enged. Gegek, tréfás, pikírt, gúnyolódó jelentéstartalmak, összefüggő és összefüggéstelen elemek repkednek. Számtalan kód, képi jel, analógia és asszociáció. Elbogarászok rajta, hagyom, hogy a szürreális álmokhoz hasonló képek önálló életre keljenek fantázia lakta részeimben, majd befejezés, megfejtés, megoldás nélkül a legmegfelelőbbnek tűnő pillanatban otthagyom.
Olyan ez a kiállítás, mintha egy vég nélkül vetített, néhol kissé fanyar, de inkább féktelen humorral átitatott, abszurd látvány-folyam, filmsorozat epizódjaiba pillantanék bele itt-ott. Hiányérzetet nem is ez hagy. De ha már az első pillanatban elfogadom, hogy a racionális kérdéseket kint kell hagyni az előtérben, akkor még több szabadságot várok. Hogy a szürreális fantáziavilág lendületét ne fékezze semmi. Mert ha őrültséget, irracionális döntéseket kínálnak, ha szabad asszociációkkal kecsegtetnek, akkor féktelenséget követelek.
És azt, amit csak az improvizáló művész adhat meg a helyes válaszok fogságában élő földönkívülieknek: a kaotikus döntéshozás igazi élményének lehetőségét.