Smalltalk
A Smalltalk, Szegedy-Maszák Zoltán, Langh Róbert és Fernezelyi Márton műve a Média Modell kiállítás emblematikus munkája. Egyrészt az intermediális gondolkodás példája, másrészt a szó szoros értelmében is modell: az alkotók előzetesen talán nem egészen így képzelték, de a munka jelenlegi formájában még csak egy később létrejövő mű makettje.
1995-ben John Brockman A harmadik kultúra című könyvében arról írt, hogy korunk egyik alapvető tendenciája a közvetítők kiiktatása. A szerző által harmadik kultúrának nevezett (első kultúra: természettudósok, második kultúra: társadalomtudósok) új réteg képviselői legfontosabb gondolataikat igyekeznek úgy kifejezni, hogy azok az átlagosan intelligens néző, olvasó számára érthetőek legyenek. A harmadik kultúra képviselői elsősorban természettudósok – ezzel magyarázható az utóbbi évtized könyvkiadási boomja is, melyben a vezető szerepet a csillagászat mellett többek között az agykutatás játssza. Olyan publikációk, amelyek korábban csak szakfolyóiratokban, a matematika és a pszichológia kódolt nyelvén jelentek meg, most a legszélesebb körben váltak népszerűvé, azáltal, hogy tudósok, akik szabadulni akartak a tudomány intézményes és elméleti korlátai közül, most populáris formában hozták nyilvánosságra munkáikat.
E tendenciára a művészet reakciója a természettudományos kutatások közvetítésének szándékában, illetve egy újfajta szemléletmódban érhető tetten, mely tematikus kapcsolódási pontokat keres a tudománnyal. Az utóbbi években a tudomány és a művészet határterületeinek kutatása ismét az elméleti irodalom központi témája lett.
A Smalltalk is ebben a viszonyrendszerben értelmezhető, mivel tudatosan és ironikus formában használja a tudományos szemléletmódot. Azonban annál nehezebb műalkotásként értelmezni, mert hasonlóan egy tudományos kísérlethez vagy levezetéshez, önmagáért beszél – a néző azt kapja, amit a leírás alapján vár.
Tudományos szemszögből a mű leginkább egy olyan feje tetejére állított szénakazalhoz hasonlít, amely valahogy mégiscsak megáll. A Smalltalk alapgondolatából kiindulva a kortárs lingvisztika, pszichológia, agykutatás, érzékelés- és mesterséges intelligencia kutatás számos legyezőszerűen szétterülő kérdéséhez érkezünk. A nyelvészeti vonal például kapcsolódik a “harmadik kultúra” egyik sztárja, Steven Pinker 1999-ben magyarul is megjelent Nyelvi ösztön című művének témájához. Pinker azt állítja, hogy a beszéd és általában a nyelv genetikusan kódolt. Gondolatai nagy vihart kavartak szakmai körökben, a mű színvonala több nyelvészt is a partikon kibontakozó nagyívű beszélgetések szintjére emlékeztette. Mindenesetre e nagy hatású könyv determinista alapokról indulva az ember nyelvtanulását a komputeréhez hasonlítja, amelyet ahhoz, hogy kifejlődjön, csak megfelelő mennyiségű szóval kell etetni. A Smalltalk-ban a robotok párbeszéde csak az alkotók és a szoftver által kijelölt mederben folyhat, az egyoldalú genetikus meghatározottság ebben az esetben túl egyszerű megoldás lenne. A technikai-tudományos és művészeti megközelítés közös nevezője a Turing és Duchamp közti, évtizedek óta újra és újra felmerülő összefüggés is lehet. Turing gépét szinte kezdettől fogva besorolják a 20. századi kultúra vörös fonalának számító agglegénygépezetek közé. Hogy a Smalltalk agglegénygépezet-e, az azonban egy másfajta vizsgálat tárgya lehetne. (Még egy aprócska Duchamp párhuzam: az interfészként szolgáló érintőképernyő üvege néhány nappal a kiállítás zárása előtt eltört. Azt hiszem, az alkotók a művet ettől még nem nyilvánítják véglegesen késznek.)
A mű központi motívuma a Turing-teszt kérdése: tudnak-e a gépek gondolkozni? Ugyanennyire fontos kérdés persze, hogy mennyiben tekinthető műalkotásnak két robot beszélgetése?
Szegedy-Maszák Zoltán, a projekt ötletadója a Turing-tesztben szokásos vak interjú helyett látványt, látványosságot visz a műbe. A látvány ironikus. Manci és Béla, a két cigarettázó robot egy intellektuális sci-fi film főszereplőinek tűnnek. A két név a magyar számítástechnika hőskorát idézi, magyar alkotók biztos így hívnák első robotkreatúráikat. Manci és Béla nyugalmi állapotban olyanok, mint a tovasuhanó űrhajóban nyugodtan dohányzó robotok, miközben az emberi legénységet a szomszédos teremben ötven évre hibernálták. (Az űrhajó pedig nem más, mint a tudatkutatók húsz éve folyamatosan építgetett kínai szobája. Szép balkonja is van a kínai szobának, bejárata azonban csak egy érintőképernyő.)
Ha jobban megnézzük az interfészt, rájövünk, hogy az interaktivitás is csak illúzió, nem lehet igazából kérdezni. A kérdések előre adottak. A Szárnyas fejvadász, Pirx és a Turing-teszt többi híres alkalmazójának módszere itt zárt rendszerbe ütközik. Nem lehet túljárni a robotok eszén, ők maguk ütik el az időt.
Ahogy Szegedy-Maszák Zoltán korábbi műveiben is, a saját belső szabályaik alapján működő, önálló rendszerek világát alkotta meg, melyben a néző a szabad kommunikáció illúzióját kapja. Úgy kommunikálunk a művész-robotokkal, hogy közben csak azt hámozzuk ki mondataikból, amit mi is mondanánk, vagy amit érteni akarunk.
Mélyi József
2000 október 05.