A Két Művész – Két Kurátor rendezvénysorozat egy „civil” kezdeményezés, amelyben művészetcsinálók és -szervezők (El-Hassan Róza, Hegyi Dóra, Sugár János, Süvecz Emese) valósították meg az ideális művészeti szerveződés alternatív modelljét. A heti rendszerességgel zajló kiállítások-beszélgetések 2001 október 19. és 2002 március 22. között húsz egyestés kiállítást mutattak be, melyeken összesen nagyjából 30 művész szerepelt. A programról Maria Marcos készített e-interjút Sugár Jánossal a kurátor- és művésztársak e-jelenlétében.
Maria Marcos: A rendezvénysorozat végeztével hogyan vélekednek a kezdeményezés sikeréről, illetve a módszer hatékonyságáról?
Sugár János: A siker az, hogy amit kitaláltunk, azt meg is valósítottuk: közel 5 hónapon keresztül, hetente érdekes programokat nyújtottunk – relatíve kevés munkával. Úgy érzem, hogy a dolog egyszerűségével – ha úgy tetszik, olcsóságával – sokakat provokáltunk. Fontos megjegyezni azt is, hogy egy megalapozott folyamatról van szó, amelynek voltak előzményei és remélhetőleg lesz folytatása. Közvetlen előzménye a kisvarsó volt, s bár a továbbiakra most nem térnék ki, csak példaként jelezném Kotányi Attila budapesti jelenlétének fontosságát. Ami a hatékonyságot illeti, ez az élőbeszéd közvetlensége. Sokak szerint ez a program tulajdonképpen arról szólt, hogy hetente valamilyen ürüggyel rendszeresen találkozott ugyanaz a +-20 ember, és megbeszélt egymással dolgokat. A rendszeresség miatt a kommunikációs sebesség kicsit meglódult, a bizalom és a figyelem megerősödött, és ennek számtalan pozitív következménye mutatkozik. Ebben a folyamatban a kortárs művészeti közeg öntudata és függetlensége erősödött meg. Érthetetlen, hogy e kezdeményezés másnak miért nem jutott eszébe.
MM: A kisvarsó esetében egy viszonylag öntudatos szervezői forma nyilvánult meg, a moderált és kommunikációcentrikus szervezési mód által (színpadszerű elrendezés, közönség-szereplők szerkezet), amelynek formája – mondhatnánk – a talk-show paradigmájára épült, a műről való beszédet, és annak eseményszerűségét formalizálva. A kmkk ennél műcentrikusabbnak mutatkozott, amennyiben nem az alkotásokról szóló beszédet, hanem magukat az alkotásokat tematizálta, informális stádiumban tartva a róla szóló kommunikációt. Van-e/volt-e Önök szerint a két stratégia között különbség?
SJ:
A két módszer leírása helyes. A kisvarsó
is a tudatos jelenlétről szólt, csak ők ezt
másképpen oldották meg. A Hét műtárgya
sorozatban számomra az volt lényeges, hogy egyetlen műalkotással
lehetett intenzíven foglalkozni. Figyelem reciklálás
volt a javából, közel két órán
keresztül rengeteg ember arra kényszerült, hogy ugyanarra
az egy műre koncentráljon. És mint kiderült,
ez megéri, és ezzel demonstrálta az ellenkezőjét
annak, ami általában történik, ti. hogy a kurátorok
közveszélyes felületességgel kezelik a műtárgyakat.
Mivel pedig a kisvarsó abban a szerencsés helyzetben
volt, hogy még igényes kiállítási programmal
is ki tudták ezt egészíteni, pár év
távlatából szerintem mindenki számára
világos lesz majd, hogy rendezvényeiknek hasonló
jelentősége volt, mint pl. a balatonboglári kápolnatárlatoknak
a maguk idejében.
A kmkk esetében, bár nem volt nyilvános beszéd,
volt privát társalgás, amelyhez mindig egy jó
kiállítás nyújtott színvonalas kiindulást.
Azt az inspirációs programot, amelyet egy szezonba sűrítettünk,
egy hagyományos kiállítóhely három
év alatt teljesíti. Egy közvetettségre épülő
korban a kultúra közvetlenségét hangsúlyozva
felpörgettük az eseményeket. A kiállítóhely
kis méretéből adódóan változatos
helyzetek alakultak ki, de a dolog komolysága mindvégig
megmaradt, az informális jelleg csupán szabadabbá
tette az eszmecserét, és önmagától egy
praktikus, kurátor-művész találkahellyé
vált, akár a címben: kmkk.
MM: Megvalósult-e a kiáltványként megfogalmazott statement-jükben szándékként megfogalmazott „kaotikus és figyelmetlen közeg érdeklődésének felkeltése, a szcéna inspirálása illetve a nyilvánosság bevonása" a figyelemreciklálás folyamatába?
SJ: A kaotikus figyelem kiszámíthatatlan közegében egy példával szolgáltunk arra, hogy nem is olyan nehéz figyelmet generálni, továbbá, hogy ez mindenkinek csak hasznos, mert ebből csak profitálni lehet. Azt hiszem, azok számára, akik követték a kmkk bemutatóit, kiderült, hogy könnyűszerrel lehetséges új típusú intézmény-modellek felállítása, nem kell okvetlenül a meglévők reformjában/meghódításában, azaz kompromisszumokban gondolkodni, ez ugyanis félreértés: paradigma- és nem generáció-váltás van.
MM: Tehát a kmkk nem egy alternatív intézményt, hanem annak modelljét valósította meg, akár egy műalkotás?
SJ:
Igen. A művészeti intézmények válaszúton
állnak. Nagyon leegyszerűsítve: vagy egy (a mű,
a művész, a közvetítők, és a közönség
között fennálló) kommunikációs,
ezért kiszámíthatatlan és speciális
figyelmet igénylő modellt követnek, vagy pedig az infotainment,
nyilvánosságipar, illetve a politikai marketing koncepciójának
megfelelőt, amely nem igényel kritikus figyelmet, akár
félálomban is fogyasztható. És ez – akármennyire
is az életünk része, ha úgy tetszik ez a realitás
– végül is kommersz, mert képtelen kritikus lenni:
értékítéletei anyagi okok miatt következetlenek.
A nyilvánosság bevonásával kapcsolatban véletlenül
sikerült egy jellemző adathoz jutni, a black books
kiállítást két időpontra hirdettük
meg: az egyik dátum kizárólag a Műértő
márciusi számában, a kmkk-t bemutató
hosszú cikk alatt volt olvasható, a másik pedig a
szokásos e-mailes úton terjedt. Mindkét nap nyitva
tartottunk, ám az újságban megjelent időpontra
senki sem jött el.
MM: Azt jelenti-e ez, hogy az intézmény-modell hatósugara csak egy belterjes terület figyelmére képes kiterjedni, vagy pedig azt, hogy egy új paradigma szerint építkező intézmény-modell működtetésére bizonyos médiumok másoknál alkalmasabbnak bizonyulnak?
SJ: Sokféleképpen lehet ezt értelmezni. Hetente kb. 300 e-mailt küldtünk szét, amire kb. 60-an jöttek el, de nem is volt célunk egy tágabb nyilvánosságot elérni. Kíváncsiak voltunk arra, hogyan terjed a hír magától az érdekeltek körében. Ez a magatartás a 80-as évek ún. második nyilvánosságára volt jellemző: mivel az akkori cenzúra elsősorban éppen a nyilvánosságot zárta ki, ezért az eseményeken az érintettek (a korabeli lenéző, államvédelmis szóhasználattal: a belterjesség) lehettek csak jelen. Azonban ez akkor egy rendkívül intenzív és termékeny kommunikációt eredményezett – csakúgy, mint 20 évvel később a kmkk esetében. Érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon miért működhet ez ilyen jól manapság.
MM: A kisvarsó és a kmkk kapcsán is olyan múltbéli művészetszerveződési formákat említ, amelyek az akkor fennálló hivatalos kultúra alternatíváiként, egyfajta „ellenzéki" magatartásból születtek, hozzátéve, hogy ez az ellenzékiség természetesen nem (csak) politikai, hanem kulturális viselkedést jelentett. Volt-e a kmkk rendezvénysorozatban olyan szándék, hogy az említett tradíciókat felvállalva a jelenlegi magyar, esetleg nemzetközi szcéna kultúrpolitikájának kritikáját is kifejezze?
SJ: Nyilván a művészetnek ki kell lépnie a lifestyle tartalmatlan light and easy közegéből, hogy a totálisan mediatizált világ kritikus ellenzéke lehessen; és ezt sokféleképpen lehet tematizálni egy olyan korszakban, amikor alapvetően változnak a dolgok. Semmi sem működik már úgy, mint korábban, mint azt esetleg hinni szeretnénk. A (központilag sugallt) álmok megvalósításával fogyasztásra ösztönző, optimista propaganda a hidegháború korszakának nyugati ideológiájára volt jellemző, és egy elég rég lejárt lemez. Ha máskor nem, akkor szeptember 11-én, gondolom sokan fölébredtek az álmaikból.