m4.manifesta.org/
www.e-manifesta.org
www.freemanifesta.org
Egyelőre csak virtuálisan mentem el megnézni a nyár második legfontosabb kiállítását, a nomád (**) európai biennálét, az M4et, amit lokálisan nemrég nyitottak Frankfurtban. Képzőművészeti eseményről lévén szó nagyon fontos a fizikai kapcsolat, a személyes kontaktus a művekkel, ám az M4 jelenléte a világhálón is nyomatékos több projekt révén. Ez utóbbiak közül hivatalosan három de facto műtárgyként is ebben a formában materializálódik. Azért hangsúlyozom a hivatalos szót, mert erre a kiállításra bekerülni hiperfontos dolog, a nemzetközi elismerés katapultja fiatal művészek számára. A tényleges szót pedig azért emelem ki, mert a kiállított művek ezen csoportjánál csakis így valósul meg a művészi hatás előfeltétele, a személyes kapcsolat.
Kiindulópontunk, a hivatalos laklap első ránézésre olyan, mint egy kiállítási katalógus: kétnyelvű (angol és német), statikus információk. Az odalátogató szörfer nagyjából azt kapja, ami megnyitóra megjelenő kiadványtól várható el: kurátori koncepció plusz a részt vevő művészekről szóló információk. Első körben, a grand opening tájékán még ez sem volt pontosabb, mint egy nyomtatott katalógus, ám a szerkesztők kihasználva a hálózat rugalmasságát, folyamatosan töltik fel az anyagot. Például a kiállított művek fotóját, amelyek nekem elsőre annyira hiányoztak. Kiváncsi voltam többek között a magyar résztvevő, Lakner Antal HER 9-001 sorozatszámú modelljére, mely a képzeletbeli Izlandi Hadsereg vízi divíziójának Plankton típusú egységeként a biennálé miatt ideiglenesen a Majna vizén állomásozik. Lakner nevénél csak a mű leírását találtam, ám csodák csodája a fotójára is rábukkantam végül a sajtó szekcióban, ahova ezen kívül feltesznek egy csomó cikket is, ami megjelent a kiállításról (teszik, nem linkelik: tudják, hogy a háló változik).
Az újvidéki Apsolutno csoport biennálé-műve, az Absolute Sale a világhálón bonyolított művészeti aukciónak álcázva Kelet-Európa multikulturális arcát térképezi fel fiktív művészportrékon keresztül: egy ország, egy művész, egy művészeti ág. Az aukcionált művészek közös jellemzője, hogy az új évezred új gyermekei: mindannyian kétezeregy január elsején születtek: jövőbeni befektetésről van tehát szó. Megtudhatjuk, hogy milyen nyelveken beszélnek, hogy milyen vallásúak, édszesek-e vagy sem, mikortól és mely művészeti ágban alkotnak majd. Bár babra megy a játék, mégis kissé bizarrá válik az aukció gondolata ezen a ponton, merthogy emberekre teszünk tétet, s nem tárgyakra. Szerencsére az Apsolutno győzi lendülettel: a tét-tevő kérdőív nyelvezete olyan, hogy aki azt kitölti, valóban meg is érdemli, hogy tényleg eladjanak neki egy virtuális művész-személyiséget.
Az www.e-manifesta.org a TTTP (***) projektje, azaz Daniel García Andújar műve, amely gyakorlatilag egy szabad forráskódú szoftverrel készült vita-portál, az M4 hivatalos hálózati identitásának második eleme, egyben a biennálé kritikai analízisének terepe. Az interfész ötnyelvű: három a kurátorok anyanyelve (spanyol, francia, bolgár), egy a fogadó országé (német) és az elmaradhatatlan nemzetközi angol. (Hej ha majd egyszer a magyar is nyelv lesz itt. Addig csak a türelem terem rózsát nekünk, a hét nyelven beszélő Manifestára még várnunk kell egy kicsit).
A portál felépítése követi a szabad szoftver egyenruhát (ami persze a transzparenciára épül, hisz betekinthetünk többek között a statisztikákba is), ám ahogy haladunk előre az időben, úgy telik meg egyre inkább tartalommal. Alapvetően négy téma köré rendeződnek itt a dolgok: maga az M4, a D11, biennálék általában, valamint a helyszín, Frankfurt városa. Most éppen sok cikk szól a D11-ről, a nyár legfontosabb kiállításáról: érthető, hisz mindjárt megnyílik. Például egy, eredetileg a NYT-ban (****) megjelent írásban arról olvashatunk, hogy híres amerikai művészek hogyan emlékeznek vissza hajdani Documentákra. Andrea Zittel elmondja, hogy érzékelhető változást hozott a pályáján a Documenta-részvétel, azóta veszik a galériák és a kurátorok igazán emberszámba, sőt sztárszámba. Joseph Kosuth az esemény gigantikus publicitását ecsetelve elmeséli, hogy a nyolcvanas évek elején éppen Kasselban szökkent szárba szerelmi afférja Cindy Shermannal, s ez olyan volt, mintha valamiféle nagyszínpadon, kirakatban nyílt volna e virág.
Apropó Amerika. Az átlagbiennálékkal szemben a Manifesta szinte kizárólag kontinentális művészeket mutat be, hisz az európai identitás vizuális vetületének leképezése eminens feladata. Majd minden kiadásába becsúszott azért egy-egy tengerentúli versenyző, ami az idén is megtörtént, nem is akárhogyan. A pénz szólt bele, szokás szerint. Az M4 kurátorok (Iara Boubnova, Nuria Enguita Mayo, Stéphanie Moisdon Trembley) által meghívott Christoph Büchel svájci konceptuális művész idén márciusban az eBay online aukciósházban meghirdette az M4-en való hivatalos részvétel jogát. Az Apsolutno pszeudoaukciójával szemben igazi árverésen, valódi pénzért.
Kelendőnek mutatkozott a portéka, tíz nap alatt egy dollárról 15,099 dollárra ugrott fel az ára, amely összeget Sal Randolph amerikai művész, a Harvard Egyetem hallgatója ajánlott meg (a tét-történet tanúsága szerint mintha Milan Knizak, a prágai Nemzeti Galéria főigazgatója, fluxusművész is tett volna egy 14,999 dolláros tétet, de Sal rávert egy százast). Az elképzelés, melyért e szép summát kicsengette (arról nem szól a fáma, hogy honnan vette: biztos gazdag szülők gyermeke, elvégre a Harvardra sem jár akárki) a Freemanifesta mindenki számára megnyitott terében ölt testet: egy kúrálatlan rész a biennálé intézményes keretében. A csavar a dologban az, hogy a vásárlás jogán Sal Randolph egyetlen amerikaiként hivatalos kiállítója lett az M4-nek, a Freemanifesta művészei viszont – merthogy itt bárki kiállíthat, aki felveszi vele a kapcsolatot – nem. A www.freemanifesta.org nem is szerepel a biennálé hivatalos hálóhelyei között, viszont van a projektnek – pontosabban Randolph munkájának – fizikai tere a biennálé keretei között. A művész, a kurátorok és az anonim résztvevők közösen materializálják a művet.
Maga a laklap az M2 külalakjára hasonlít. Gazdag anyaga híven tükrözi a számottevő érdeklődést, melyet ezen lehetőség keltett – a fentiekben vázolt ellentmondás ellenére – a feltörekvő művészek népes táborában: ennek az egy projektnek több résztvevője van, mint az M4nek. Hiába, ahogy a világban, a művészet terén is a legnagyobb problémák egyikének a túltermelés látszik. 130 művész a világ minden tájáról, meglehetősen vegyes felhozatal, koncepciózusan válogatatlan anyag. Úgy szól a fáma, hogy a művelet a művészet demokratizálásáról szól, csak hát a nem-válogatás gesztusa mindössze a nézőre hárítja át a fáradságos munkát. Hamupipőkeként válogathat a termésben. Egyértelműen tarol a hálómű kategória, s csupán itt találkoztam számomra ismerősen csengő névvel (persze lehet, hogy ez a csengés csak a hatékony hálózati önpromóció eredménye, azonban úgy látszik, megteszi ez is a hatását). Számomra új elem az ajándék mű, ebből is elég sok van, igaz, ezek legtöbbjéért én sem adnék pénzt. Innen nézve látszik jól, mennyit fáradoztak az M4 kurátorok, hisz a hivatalos anyag egy klasszissal jobb. Akad azért itt is néhány nagyon szép, poétikus mű, meglesz tehát a jutalma minden szorgos szörfer mesehősnek.
Apropó, pénz. A 2.1 millió eurós költségvetésű M4 kábé kilencven hivatalos művész-résztvevője fejenként kétszázötven euró honoráriumot kapott. Tehát Sal (női keresztnév) Randolph közel tizenhatezer eurót invesztált abba, hogy elvégezhessen egy munkát, amelynek kétszázötven euró a honoráriuma. A többi befektetés, hosszú távon. A kurátorok tiszteletdíjáról nincs pontos adat, feltehetőleg ők hosszabb lejáratú szerződéssel bírnak. Ebben a vonatkozásban elegáns és világos Andreja Kulunčić plakátkampánya, mely a biennálé sztárjai közül néhány példán mutatja ki a művészeti tevékenységből származó bevételek arcpirítóan alacsony voltát. A művészi munka pénzben kifejezett ellenértékét. Szomorú számok szelíden néznek vissza ránk. Mert éppen a plakátvilágba illeszkedő szelíd módszer teszi Kulunčić művét hatékonnyá. Ennek érzékenység a forrása, amint azt már a magyar demokrácia hangulatát finom visszacsatolással tükröző művében is láttuk.
Ennyit a matekról és a szelídségről. Annyi biztos, hogy Christoph Büchel az igazi nyertes. Ezen a tavaszon híres lett és remekül keresett. Andrea Kulunčić csak híres lett: ezen a nyáron a D11-en is szerepel. Hogy mivel és mennyiért, az már egy másik cikk.
* Egyre jobban tetszenek nekem a rövidítések. A C3 és a 4M megihletett, hogy így filterezzem a művészeti intézményeket: legyen a Manifesta 4-ből M4, a világhálóból 3W, a Documenta11-ből D11 és így tovább.
** Nomád biennálé, mert minden alkalommal más városba költözik. Az első Rotterdamban volt, a második Luxemburgban, a harmadik majdnem Budapesten (azóta is pirul az egész helyi szcéna, ha szóba kerül az eset), de aztán mégis inkább Ljubljanában került megrendezésre.
*** Technologies To The People. A formáció eddig általam látott legjobb műve a Street Access Machine, mely a koldusokat ruházza fel a hitelkártyáról való leolvasás lehetőségével.
**** New York Times