Random helyzetjelentések XXVII. New York

Szövényi Anikó

Random helyzetjelentések XXVII. New York

Komposzt szörf
Sean Kelly Gallery -Lelong Gallery -Gladstone Gallery – Postmasters – Lombard-Freid Gallery

A metrószerelvényen két latino kamasz viharzott át madzagon rózsaszín halat húzva, „don’t step on my fish!” kiáltásokkal. Igen, igazi vizisport-paradicsom a vidék, ahol szörfösidentitását naponta érik ehhez hasonló megerősítések.

Ha már performance, akkor amíg friss a folyamat, be kell számolnia Marina Abramovic 12 napos The House with the Ocean View című akciójáról a Sean Kelly galériában. Természetesen nem új jelenség, hogy a művész beköltözik egy galériába és magát kiállítja, de ezúttal a bentlakás tisztító kúrával és roppant abszurd díszletekkel egészül ki.
A sztár performer Abramovic szigorú aszketikus életmódot vállalt be erre az időre: nem eszik semmit, csak vizet iszik, nem beszélhet, nem írhat, nem olvashat, naponta hét órát alszik és háromszor zuhanyzik, s a 24 óra megmaradó nagyobbik felét pedig üléssel, állással és fekvéssel tölti ki.
Kísérlet, hogy az élet lecsupaszítása alapfunkciókra nevezhető-e életnek. A hétköznapi alaptevékenységek felnagyítódnak, a performer ritmusa belassul. A módszer szerzetesi, de az installálás inkább börtönre emlékeztet. Három kb. 1×2 méteres lakóegység – fürdő, egy székkel berendezett kvázikonyha és egy deszkaággyal ellátott háló – áll ki a galéria falából fejmagasságban. Mindegyik kis nyitott kalitkához támasztottak ugyan létrát, ám a létrafokok hatalmas éllel felfelé fordított konyhakések, tehát nincs kiszállás. A közönség meg figyeli a metronóm lassú ritmusára kontempláló művészt, aki olykor szemkontaktuson alapuló energia-dialógust próbál teremteni néhányukkal. [pic_01] [pic_02] [pic_03]

Eközben a galéria másik helyiségében egy-egy önkéntes jelentkező veszi igénybe a Dream Bed installációt. Azaz egy rózsaszín világítású szobában egy dobozban, védőszemüvegben, ipari fülvédőben és kezeslábasban aludhat/álmodhat egy órát az alany– értékes pillanatok egy kialvatlan városban.

A főárammal tovább sodródva érkezett el a hős a következő klasszikushoz, Alfredo Jaar konceptualista projektjéhez a Lament of the Images-hez, amit az idei Documentán láthattak a nagyipari szörfösök. Az installáció három példával szemlélteti a bizonyíték-megsemmisítésen alapuló múltmódosítás ősi passzióját: a jólismert „leválaszt, majd eltávolít, végül eltüntet”-gyakorlatot.

A Lelong galériában a felvezető elsötétített helyiségben három kivilágított történet olvasható. Az első Nelson Mandeláról, aki majdnem megvakult a 28 évnyi kőfehérí tő kényszermunka során; a második Bill Gatesről, aki 17 millió fotó archiválásának/bányába-temetésének jogát vette meg; illetve a harmadik az amerikai kormány tevékenységéről az afganisztáni háború idején, mikor is minden képet felvásároltak, amelyek a szőnyegbombázások előtt és után készültek. [pic_04] [pic_05] [pic_06]
Az epizódok szűkülő sötét folyosója hirtelen másik terembe nyílik, ahol egy óriási blank mozivászon agresszív fehérsége csapódik a hős kitágult pupillájába. Bizonyítékok híjján az események vakfoltokká égnek, nem is történt semmi, ugye. [pic_07]

Politikus vágányon haladva tovább, a kávézgató autószerelők és a túravezetős felső-középosztálybeli galérialátógató csoportok között ügyesen szlalomozott pár sarkot a Gladsone galériához, hogy lendületből vethesse bele magát Thomas Hirschhorn szemétbunkerébe vagyis kartonpapírbarlangjába. Ebben a Cavemanman elnevezésű, hajléktalan menedékre emlékeztető őskori barlanglabirintus imitációban lakik „1man=1man”, az ember, aki egyenlő bárki mással. Az utolsó ellenálló a fénymásolatdömping formájában egybehordott világpolitikai, -gazdasági, -társadalmi tények és azok baloldali kritikai irodalma között. [pic_08] [pic_09] [pic_10] [pic_11]

A saját főhadiszállását vagy másképp tény-szeméthalmát lakója maga aknázta alá: a kartonlabirintust behálózza egy alufólia drótrendszer, ami összeköti az alufólia embertömegeket, a könyveket és a szeméthalmokat nagymennyiségű alufóliadinamittal. És ha robban, akkor legfeljebb megint kezdődhet előlről a földalatti ellenállás szervezése, meg a küzdelem a mammutokkal. [pic_12]
Nyilván, hogy a háborús készülődések hozzák felszínre Chelseaben a politikusságot. A fonalat a Postmastersben ugyanis Eddo Stern kiállítása, a Sheik Attack viszi tovább. Nem is annyira a bemutatott videó hatott a szörfösre, amely az izraeli-palesztin háború történetét meséli el röviden számítógépes játékok szcenárióival, Sim City-től kezdve éjszakai hajtóvadászat szimulációkig, [pic_13] izraeli propaganda- és pop zenei aláfestéssel, hanem a művész háborús-szőnyeg gyűjteménye.
Általában a muszlim szőnyegekben a készítők életük legfontosabb eseményeit, tiszteletük tárgyait dolgozzák fel, s így érthető, hogy az utóbbi évtizedek közel-keleti történései is bekerültek a tradicionális szimbólumrendszerbe: kalasnyikovok, Saddam Hussein, átvonuló orosz konvojok immáron rendes motívumnak számítanak. [pic_14] [pic_15] [pic_16] [pic_17] [pic_18]

A nap végén gyakorlatilag teleport jellegű hasítással csöppent bele a brazil Pascale Marthine Tayou dús installációjába. Nem tehetett róla a hős, de még mindig nagyon élvezte a dolgok szürrealitását, ahogy egy tíz zemeletes blokkház antik ipari vaslépcsőjén, majd szűk irodai folyosókon bizonytalankodva egy galériába benyit, s zajos, zsúfolt, meleg légkörű kutyaól-rengeteg csapódik az arcába. Persze lehet, hogy csak ez a felvezetés teszi, de Tayou Brasilisme cím ű installációja a Lombard-Freid galériában odahatott. A művész városszéli nyomornegyedet, úgy nevezett „favelát” modellezett itt le. [pic_19] [pic_20] Az iratmegsemmisítővel készített papírkóc-boglyák között színesen kivilágított kutyaólak és a zsebrádiók latinos dallamai egyetlen keserédes káosszá állnak össze a meleg fényben.

Kukabúvár mélymerülésen.