Kemény dió

[pic1]

[pic2]

[pic3]

[pic4]

[pic5]

[pic6]

[pic7]

[pic8]

[pic9]

[pic10]

[pic11]

[pic12]

[pic13]

[pic14]

[pic15]

[pic16]

[pic17]

[pic18]

A folyamatosan fluktuáló válságok, háborúk erőterében, egymást követő béketüntetések, sztrájkok közepette nyitotta meg kapuit a Palais de Tokyo „HARDCORE – egy új aktivizmus felé” című kiállítása. Ilyenkor szokták elővenni a recenzensek azt a közhelyt, miszerint az esemény rendezői „a valóság ütőerén tartják a kezüket”. Bár nagyon nem kell keresgetni ezt a pulzust, hiszen immár évtizedek óta (mióta is?) tart a folyamatos ostromállapot – de az is biztos, hogy ritkán éri el a válságérzet a médiális telítettség jelenlegi szintjét. Hiszen a csapból is. A tapéta alól is. Aktivista kiállításról van szó, így nem ússzuk meg az elmúlt időszak gyors „társ-pol” jellemzését. Dióhéj guaranteed!
A 2002-es francia elnökválasztás a soixant-huitard értelmiségre óriási csapást mért (röpke replay: a végső fordulóban Chirac, a párizsi tolvaj és Le Pen, a gall Göring birkózott), talán Csernobil volt hasonló hatással az ukrán tűzoltó-szakszervezetre. A 2001.09.11. óta tartó események részletezését szeretném elkerülni, mivel enélkül sem nehéz elképzelni, hogy kül- és belpolitika ily’ szerencsés együtthatása mily’ tömegméretű agybajt eredményezhet. Az elnökválasztás média-alapozása a közbiztonság romlására lett kihegyezve. Minden egyéb másodlagos jelentőséggel bírt. A francia sajtó tömör falanszterbe verődve asszisztált a jobboldal választási programjához: az újságok címoldalán, a híradó vezető hírei között szinte kizárólag bűnesetekről volt szó. A hihetetlenül sikeres kampány végére mindenki meg volt arról győződve, hogy Párizs a világ legveszélyesebb városa – Kabul kutyafüle! –, ahol minden sarkon legalább egy darab illegális bevándorló várja jókora furkossal a jámbor adófizetőt, hogy aztán a zsákmányolt mobiltelefonnal hívogathassa hátrahagyott anyukáját. A csalódott választók százezrével vonultak az utcára, a grafikusok félretolták a Dior és a Cartier megrendeléseit és meglepő kreativitással ágáltak a fasiszta veszély ellen, a szamba-zenekarok latinos ritmusban nyomták az Internacionálét, miközben a „hivatalos baloldal” csak pislogott jobbra, nyammogott balra, aztán persze mindenki ikszelhetett egy jókora OUI-t Chirac-nak. Ez egy éve történt. A balos érzelmű értelmiség szétesett, azaz a szélsőbaltól (Trockij&Mao&Co. követői is elvittek jónéhány százalékot) az antiglobalistákon keresztül egészen be „középig” csak füstölgő romok, halottak. „Frčre Jacques” pártja, az UMP diadalmasan meglovagolta ezt az ágaskodó OUI-t (80%!) és azóta is vidáman szörfölgetnek a fiúk. A Raffarin-kormány jóvoltából egy újabb névvel bővült a magyar származású hírességek arcképcsarnoka: Nicolas Sarkozy került a belügyminiszteri székbe, aki azonnal megindította több frontos küzdelmét az illegális bevándorlók, a prostituáltak, a gyorshajtók és a külvárosi suhancok ellen. Tolérance zéro! Nicolas egyébként igazán jó svádájú, kemény csávó – kár, hogy labanc… Szóval, a hangulat adott. A valóság ütőeréről újfent kiderült, hogy nem duzzadt hemoglobinokat szállít végzetük felé, hanem csak egy rozzant ólomcső, mely a szomszéd emésztőgödörhöz vezet, ahol aztán vegyes összetételű tartalma az oxidációs folyamatok kénye-kedve szerint alakulhat. Hát, ez sem volt egy nagy reveláció. A kiállítás szervezőjének (Jérôme Sans) fantáziáját a tavalyi elnökválasztási fiaskó tanulságai mozgatták meg, hiszen 2002 tavaszának tömegdemonstrációi révén pár hétig olybá tűnt, hogy beindulhat valami, ami megmozgatja majd a poshadó állóvizet. De aztán (persze) minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Végül is a baguette árát nem emelték, minek izgulni. Jérôme Sans azonban izzásban tartotta a parazsat, összeszedett néhány baj- (illetve az előző hasonlatnál maradva: szar-) keverőt és az iraki háború árnyékában, a francia-amerikai kapcsolatok mélypontján, a gazdasági helyzet lejtőjén, (mit találjak még ki?) a valóságshow-k sikerének csúcspontján (vagy azon már túlvagyunk?) össze tudott hozni egy radikális kérdéseket firtató tárlatot. Tegyük hozzá: egy állami intézményben.
Hardcore: 1. makacs, megrögzött 2. kemény mag 3. kemény pornó.
Ezzel a három alapjelentéssel operálhatunk. De ha szemügyre vesszük a tárlat grafikai arculatát [pic1], akkor kijelenthetjük, hogy a nyolcvanas évek első felének amerikai „hardcore” együttesei (Dead Kennedys, Black Flag) is minden bizonnyal komoly hatást gyakoroltak a szervezők testi+lelki fejlődésére. Két punk-logó, egy kalózlobogó és egy nagy A betű – Kendell Geers által – ki is került a Palais bejáratához. Enyhén nosztalgikus az alaphang, hiszen hol van már a Sex Pistols… Viszont a kontextust ezek alapján könnyedén be lehet lőni: zúzás, hangerő és társadalomkritika. Kíméletlenül. Rögtön a bejáratnál két rendőrvillogó fogad: egy kék és egy piros – elég egyszerű ügy, de punk-intrónak elmegy. A pénztárt elhagyva – munkanélküliek és kortárs művészeti tanulmányokat folytatók (leendő munkanélküliek?) számára a belépés díjtalan – impozáns látvány tárul a szemünk elé: a szemközti falon óriási lyuk tátong, mögötte kiégett autók, a baloldalon falfirkák, előttünk egy kókadt USA-zászló, az oszlopokon fénymásolt falragaszok, mindehhez egy hatalmas hangfalból távoli lövések robaja és autópálya-alapzaj keveredik aláfestésként. [pic2]
A kurátori „statement” nyersfordításának kivonatolásával a következő esszenciához juthatunk:

1. kulcsszavak: aktivizmus, erőszak, a biztonság hiánya (insécurité), terrorizmus, radikalitás, demagógia, politika, nemzetköziség, az ideológiák bukása, individuális stratégiák, ellenállás, beavatkozás, alternatíva, kritikus vízió, stb.
2. alapvető metafórák: A művészet, mint a valóság tényezője. A műtárgy, mint a kérdezés és a reagálás eszköze. A művész, mint a valóság hackere.*

A szöveg egyes kijelentéseire még visszatérünk. Egyelőre maradjunk a „kivonatnál”. A kulcsszavak akár egy globalizáció-ellenes szórólapról is idemásolódhattak volna – azaz a kurátori lexikon aktualizálása sikeresen megtörtént. „Porto Alegre – download completed.” Ennek csak örülni lehet. A művészet-műtárgy-művész háromszögről szóló megállapítások már sokkal érdekesebbek, ráadásul milyen jól is hangzik: A művész, mint a valóság hackere (hacker du réel)!
Gyors névsor, ábécé-sorrendben: A.A.A. Corp. (Franciaország), Jota Castro (Peru), Shu Lea Cheang (USA), Minerva Cuevas (Mexikó), Alain Declercq (Franciaország), Etoy (Svájc), Kendell Geers (Dél-Afrika), Johan Grimonprez (Belgium), Guerrilla Girls (USA), Clarisse Hahn (Franciaország), Henrik Plenge Jakobsen (Dánia), Gianni Motti (Olaszország), Anri Sala (Albánia), Santiago Sierra (Mexikó), Sislej Xhafa (Koszovó). (Újabb közbevetés: továbbra is megfigyelhető az a kiállítás-szervezői tendencia, hogy az EU-USA tengely mellé általában az aktuális „exotikumok” kerülnek, így nagyon erős a latin-amerikai dominancia, míg kelet-európát kizárólag az albánok képviselik. A kötelező ellenpontozás monotóniája.)
A kiállítás rendezése követi az elmúlt évek gyakorlatát, talán azzal a kis különbséggel, hogy egyfajta „trash-esztétika”, vagy hogy továbbra is szép magyar kifejezésekkel hadonásszunk: jó kis punk-squat-feeling uralkodik az összképen, de alapvetően „hagyományos” megoldásokkal találkozhatunk. Képek a falakon, objektek, installációk a térben elszórva, illetve videók drága képernyőkön. Egyedül Anri Sala szerepel az intézmény falain kívül: ő egy taxit „hackelt meg”, mely megrendelésre tekinthető meg.
A videók közül kimagaslik Johan Grimonprez „Dial H-I-S-T-O-R-Y” című 1997-es munkája, amely a légikalózok, gépeltérítők, terroristák televíziós jelenlétének poétikus elemzéseként írható le röviden. [pic3] Egy furcsa mutáció valahol a dokumentumfilm és a költői mozgókép között: archív felvételek (felrobbantott utasszállítók, integető Fidel Castro, vértócsák a reptér padlóján, terroristák a bíróságon, hidegháborús propagandafilmek, stb.) montázs-láncolata, melyhez Don DeLillo amerikai írótól kölcsönzött idézetek fűződnek. Kötelező. (Egy érdekes esszé Grimonprez munkájáról: http://www.mediamatic.net/cwolk/view/2166)
Érdemes lenne összeállítani egy képzőművészeti monográfiát a terrorizmus ikonográfiájáról – lassan terjedelmes corpus áll össze a végsőkig, azaz az önfeláldozásig elszánt, „izmusoktól” elszállt terroristák által inspirált művekből. A művész, mint terrorista – a terrorista, mint művész. Mindkét „halmazra” alkalmazhatóak a következő jól bevált toposzok: a művész/terrorista, mint a társadalmon kívül, szellemi/fizikai illegalitásban élő, álcázott, öntörvényű „valaki”, aki nem illeszthető be könnyedén a társadalmi identitás-mozaikba, stb. (Néhány támpont: „Dürer, ich führe persönlich Baader & Meinhof durch die Documenta V, Beuys”, aztán Gerhard Richter „October 18, 1977.” című festmény-ciklusa – http://www.baader-meinhof.com/special/RichterExhibit.htm, valamint Hans-Peter Feldmann „1967-1993. Die Toten” című képgyűjteménye.)
Míg Grimonprez videója a kiállítás első téregységében lett bemutatva, a második videóblokk a leghátsó ficakba lett száműzve. Előtte egy figyelmeztető tábla: 18 éven aluliaknak nem igazán ajánlott. Két hosszabb film fut felváltva egy monitoron, mindkettő a „hardcore” jelentésének harmadik verzióját hozza felszínre: igen, kemény pornó. Clarisse Hahn dokumentumvideója alapján rekonstruálhatjuk egy arab származású domina (Karima) hétköznapjait. [pic4] A téma közismert. Bőrcuccok és láncok, fájdalom és kéj, királynő és rabszolga – természetesen ízlés kérdése, de engem az a mini-plussz sem hoz zavarba/izgalomba, amit a domina származása jelent. Lea Cheang egy másik „kedvenc” világomat jeleníti meg: a manga-típusú high-tech+krómacél+műanyag távol-keleti szexuális fantazmagóriát (I.K.U.). [pic5] Egy pornótéka unalmas sablonjai, banális képek (kb. a Mátrix felhigítva egy kis lihegéssel) – értem én, kérem, hogy szükség volt Karima vulgár-brutál realizmusa mellé egy kis cyber-szexre, mer’ ellenpontok nélkül nem élet az élet, meg aztán 2003-ban mi mást nyújthat még a szex, mitől kókadjon/száradjon a jónép? Kemény, kemény – de nincs sok köze a többi hardcore munkához.
Az igazi domina az aktuál-politika. Velős, gyakran vulgáris reflexiók fényében szembesülhetünk poszt-millenáris tébolydánk problémáival. Jota Castro „Motherfuckers Never Die”, azaz „Halhatatlanok az édesanyjukkal közösülők” című lightbox-ának szolíd tipográfiája egy egyszerű névsor, mely alfabetikus sorrendben veszi számba Mao-tól Pol Pot-ig, Bush-tól Mladic-ig az összes „anyabaszót”. Vannak vagy százan, pedig ezresével citálhatnánk még a neveket. Egyik favoritjának, a már emlegetett Nicolas Sarkozy-nek külön „kápolnát” emelt a perui származású rendbontó. Egy kábé 20 négyzetméter alapterületű, kívül narancssárgára, belül koromfeketére festett doboz-szobában gyűjtötte össze a kedvelt belügyér apró-cseprő ügyeiről, sajtószerepléseiről szóló dokumentumokat. A megfigyelő megfigyelése. A Nicolas iránt táplált, rajongásig fokozott érzelmei motiválhatták egy másik munkájának létrejöttét is, mely két kis táblácskából, valamint egy tévékészülékből áll. Ez utóbbin a francia trikolórt láthatjuk heves lobogás közepette, miközben hangos füttykoncert és fújolás hallatszik a hangszórókból. Az egyik kis táblácskára egy Castro által kitöltött 7500 eurós csekk fénymásolatát kasírozták fel, míg a másikra egy Sarkozy-féle paragrafust a francia BTK-ból: „mindazok, akik a himnuszt, avagy a nemzeti lobogót meggyalázzák, 7500 euró megfizetésére és x hónap börtönbüntetés letöltésére kötelezhetők.” Ezt a mondatot improvizáltam, de nagyjából ez a lényege. Ezen paragrafus megszövegezésének közvetlen előzménye a Franciaország-Algéria barátságos labdarúgó-mérkőzés során kitört botrány volt. Az algériai szurkolótábor – melyben szép számmal voltak másod-, harmadgenerációs, arab származású francia állampolgárok is – a Marseillaise-t füttykoncerttel üdvözölte. A mérkőzés vége felé, 4:1-es francia vezetésnél, az elkeseredett nézők közül többen berohantak a pályára, mire a bíró lefújta és egyben érvénytelenítette a játékot. A francia közvélemény persze kiakadt, mint Kokó állkapcsa. Jota Castro így elvileg vásárra vitte a bőrét (forintban uszkve 1,8 mila) – de lapzártáig még nem érkezett feljelentés. Ha esetleg Budapesten is megvalósítja majd ezen munkáját, „neadjisten” fradista kontextusban, akkor talán még parlamenti interpellációt is kiharcolhat magának, de hogy a kurátor pillanatok alatt orbitál-ballisztikus pályára kerülne, az is biztos (elég, ha az Új Hölgyfutár és a Himnusz-remixek keltette hisztire gondolunk). Az EU-csatlakozás küszöbén Castro „Az integráció vágya” című munkája is hordoz némi extra-mondanivalót a k-európai szemlélődő számára. [pic6] A merev hímtagra ejtett zászlócska, ez a csillagokkal dekorált Ádám-kosztüm minden szociológiai felmérésnél pontosabban ábrázolja a nem-európai, nem-fehér bevándorlók kiszolgáltatottságát, elkeseredettségét. Akár a kifütyült himnusz.
Emigrációs témában nagyot szól Santiago Sierra fotósorozata is. Három fekete-fehér felvételen illusztrálta azt a mega-projektjét, melynek során 3000 lyukat ásatott fekete-afrikai bevándorlókkal Gibraltár közelében. [pic7] Egy minimalista land-art projekt erős társadalomkritikai felhangokkal. A melósok napi 54 euró (cirka 13 ezer forint) ellenében, hét órás műszakban markolták a lapátot. Ez az összeg az uniós minimálbérnek felel meg. Naponta tíz-húsz fekete görnyedt ezekben a sírgödrökben, melyek rasztere 14 ezer négyzetméteren terül el. Az nem derült ki, hogy ki finanszírozta az „ásatást”, pedig nem utolsó szempont, hogy szponzori/állami pénzből toborozta a művész az emigránsokat, avagy saját zsebből csengetett. Legálisan intézte a munkaerőfelvételt, vagy sem? Fizetett TB-t? Milyenek voltak a munkakörülmények (öltöző, étkezés, utaztatás, egészségügyi háttér)?
Lassan népszokássá kezd válni egyes külvárosokban a személygépkocsik felgyújtása szilveszter alkalmából. A petárdázás már hulla ciki, egy Golf nagyobbat szól. Sajnos csak ez az egy darab aktualitás ötlött eszembe Sislej Xhafa installációja láttán. A kiégett autók nagyon jól néznek ki, nekem speciel „bejön” a roncstelep-utánérzés. Hatásos dekoráció. Felsorolhatnánk pár autós melót – Bertrand Lavier, Arman, Sylvie Fleury, csak a példa kedvéért – de nincs sok értelme. Közérthető ikon, a probléma máshol keresendő.
A roncsderby hátterében egy újabb hangulatfokozó elem található: Gianni Motti videódokumentációja egy korábbi „action”-ről, amikor felélesztette a Véres Lázadás (Bloody Riot) nevezetű, legendás, olasz punk-zenekart Hamupipőke álmából és szervezett nekik egy koncertet. [pic8] A kissé öregedő punk-rockerek nagy hévvel nyomják a 4/4-et, szakadnak a húrok, pogózik a nagyérdemű. Az élő felvétel sajnos nem domborítja ki eléggé az együttes kompozícióinak unikalitását – gerjed a Marshall, csörög a dobcucc. Motti egy nagy Abdullah Öcalan portrét, azaz az illegalitásba szorult PKK, a törökországi kurd kommunista párt vezéréről készült festményt is kirakatott a terem falára. [pic9] A török oldalról terrorizmussal vádolt, míg a kurd oldalról szabadságharcosként tisztelt Öcalan immár évek óta börtönben ül. Újabb évszázados fejtörő: a „kurd kérdés”… De ez már nem is punk, hanem súlyos (heavy) metal.
A dél-afrikai Kendell Geers sem rejtette véka alá világpolitikáról alkotott véleményét. Futball-labdákra húzta néhány „penetráns” politikus maszkját (Masked Balls), melyekkel aztán bárki kedvére dekázhatott – amíg a teremőr rá nem szólt. [pic10] Egy laza rúgás spiccből és Berlusconi, Arafat, Sharon és (természetesen) Bush vigyorgó karikatúra-búrái máris szanaszét gurultak. Hasonlóan a Motherfucker-listához, ezt a pofa-kollekciót is a végtelenségig lehetne bővíteni. A „What is D.I.A.N.A. stand for?” (Mit jelent az, hogy D.I.A.N.A.?) című dia-sorozat is hasonló, diákos pimaszsággal figurázza ki Diana hercegnő emlékét. (What does DIANA stand for? Died In A Nasty Accident!) Fekete alapon fehér betűkkel váltják egymást a durvábbnál durvább (és szakállasnál szakállasabb) Diana-viccek. Egy kis ízelítő: Mi a közös a világszintű éhínségben és a Mercedesben? Diana egyiket sem tudta megállítani. / Mi lehetett volna az a szó, ami megmenthette volna Diana életét? Taxi. / Mi a különbség Lady Di és a kelet-németek között? A kelet-németek túlélték a falat. / Miért volt tragikus Lady Di balesete? Mert a királyi család többi tagja nem ült az autóban. / stb. És ezek még a cizelláltabb, visszafogottabb darabok. (http://website.lineone.net/~mystacy/Jokes/Tasteless/Diana.htm)
A new-polbeat, azaz a könnyed politikai skiccek egyik remeke Alain Declercq „Feed Back” (Visszacsatolás) című újdonsült munkája. [pic11] Egy utasszállító repülőgépet keresztezett egy rakétával – azt mondanám, hogy egy Boeing-Tomahawk kevercsről van szó, ha ismerném a tömegpusztító fegyverek családfáját. A fehérre dukkózott maketten piros-kék American Airlines felirat szerepel – nem okoz nagy fáradságot az üzenet kibogarászása. Újfent a jó öreg karikatúra-logika lépett működésbe – gyorsan mellé is illeszthetjük a Mickey-egér formájú gázmaszkot, melyet a következő címen tekinthetnek meg: http://www.plasticmonkey.com/filter/ .
Az Etoy egy kiállítást hozott létre a kiállításon belül. [pic12] A nemzetközi vásárokat idéző boksz-rendszer, mobil irodabútorzat számítógépeket foglal magába (surprise!), melyek segítségével mélymerülést végezhetünk a digitális médiakalózok univerzumába. A techno-hardcore designerek a megszokott formájukat hozzák – plasztifikált Nasdaq-preparátum, krómacél geometria, narancssárga vektor-grafizmus. Generation Flash? Cyber-utópiák? Kérjük keresse fel az etoy-dot-com adatbázisát!
Egy kevésbé ismert francia művész-kollektíva, az A.A.A. Corp. hozta létre az egyik legszebb kiállítási tárgyat. [pic13] Teljes mértékben funkcionális objektről van szó: egy biodízel-termelő, mobil állomást mutattak be, mely képes a helyszínen(!) olajtartalmú magvakból – például repcéből – üzemanyagot előállítani. Agro-installációjuk barkács-egyszerűsége azt a régóta ismert biodízel-programot illusztrálja, melyet szeretve tisztelt ex-agrárminiszterünk, Torgyán József is megpróbált beindítani. Szerte a világon rengeteg környezetvédelmi aktivista dolgozik a kőolajalapú üzemanyagok visszaszorításán – egyelőre kevés sikerrel. A repce-lobbi még messze nem olyan erős, mint az olajosok, de ez még megváltozhat. A „Művészet a művészeten kívül” elve szerint, amely vissza-visszatérő szlogen a kortárs tárlatokon, talán nem ártana egyszer egy Greenpeace típusú szervezetet is meghívni egy bemutatkozás erejéig, hiszen a világváltoztató igény és a hatalomellenes attitűd épp annyira jellemzi őket, mint a legvagányabb urbán-gerillaművészt. A Greenpeace és a hasonló zöld mozgalmak egyes akcióinak vakmerő eleganciája bőven kimeríti a kortárs képzőművészettel szemben támasztott követelményeket. [pic14] N’est-ce pas? És néha még el is tudnak érni valamit, ami nem igazán mondható el egy „individuális stratégia” mentén lavírozó „artivist” (sic!) esetében.
Minerva Cuevas murális „szösszenete” sajnos nem lép túl az e-mailen terjedő digitális folklórból ismert montázs-elven. [pic15] Egy paradicsomkonzerv borítóját alakította át diktatúra-ellenes transzparensé – halálfejek, művér… De ne ragadjunk itt le, csípőből dícsérjük meg a kitartó feminista brigád, a Guerrilla Girls teljesítményét, csak úgy általában, hiszen évek óta töretlenül lobogó lelkesedésükkel már rég kiérdemeltek a Művészeti Aktivizmus Hőse platina fokozatát. [pic16] Ezúttal Henrik Plenge Jakobsen zárja a felsorolást, aki két falfestményért, valamint a gipszfalon ütött nyílásért tartozik felelősséggel. [pic17] [pic18] Az EVERYTHING IS WRONG emblematikus, poszt-pop lazulata mellé már csak a MINDENKI HÜLYE című freskót kellett volna elkészíteni és máris teljes lenne a kép.
Az utóbbi hónapok egyik legfontosabb kiállításán rohantunk végig. Fontos problémák kerültek terítékre, ha nem is túl koherens összefüggés-rendszer mentén. Leginkább az a hiányosság szembeszökő, hogy következetesen kimaradt a történeti háttér, azaz a művészeti/nem-művészeti referencia-tár bemutatása. „Egy új aktivizmus felé”, így szól az alcím – de hogy mi támasztja alá a következő megállapítást: „[a kiállító művészek] munkája alapján kirajzolódik egy olyan új aktivizmus, amely nem a hatvanas, hetvenes évek logikáját követi, bár kétségtelenül ezen évtizedekből eredeztethető. Az ideológiák bukásának ezen örökösei elszigetelt aktivisták, akik nem képeznek szervezett mozgalmat. Stratégiájuk inkább individuális.” Mitől olyan más (új) a „Hardcore” művészeinek hozzáállása? Miért lenne új jelenség a politikai töltet és az individuális stratégia a műalkotások történetében? A „Hardcore” művészei egy nagyon fontos vonulat folytatói, melynek előzményeit akár a XVIII. század karikatúráival is kijelölhetjük, hogy aztán eljussunk Beuys-ig, Hans Haacke-ig. Minimum. Mondjuk. Meg aztán miért állíthatjuk például az Etoy-ról, hogy „elszigetelt aktivisták”? A legtöbb kiállító sikkes magángalériák szerződését tudhatja a trezorban, így maradjunk annyiban, hogy a sok hangzatos mondat csupán kultúr-marketing diktálta ornamens. Egy ekkorka kompromisszum belefér. (Belefér?)

*Az alábbi szövegek forrása a kiállítás honlapja (http://www.palaisdetokyo.com/hardcore/). Fordítás: G.F.

„Egy olyan időszakban, melyet az erőszak elterjedése, valamint a biztonság hiányáról és a terrorista veszélyről szóló állandó viták jellemeznek, a „Hardcore” című kiállítás a „radikalitásra” és az „erőszakra” kérdez rá, mivel ezen fogalmak több olyan kortárs művész munkája kapcsán felbukkannak, akik egyfajta aktivista attitűddel jellemezhetők.
A „Hardcore” kifejezés azt a módszert jelöli, ahogy a kiállító művészek a valóságba behatolnak, ahogy az aktualitás terepéből kiszakítanak egy darabot és ahogy a nyers valóságot minden előzetes médiális formálás nélkül elénk tárják. Azaz egy olyan virulens nyelvi és képi attitűdről van szó, mely leleplezi és kifigurázza a demagóg politikai és társadalmi iniciatívákat.
A mintegy tucatnyi, különböző életkorú és nemzetiségű művész munkája alapján kirajzolódik egy olyan új aktivizmus, amely nem a hatvanas, hetvenes évek logikáját követi, bár kétségtelenül ezen évtizedekből eredeztethető. Az ideológiák bukásának ezen örökösei elszigetelt aktivisták, akik nem képeznek szervezett mozgalmat. Stratégiájuk inkább individuális. Olyan lázadó csoportosulások, melyek átrajzolják a művészet vonulatait, hogy minél jobban összekeverve a kártyákat megkönnyítsék a rendszer devianciáinak és inkoherenciáinak feltárását. A művészet, mint a pozíciók és az ellenállás metaforája. Számukra már nem csak egy forma létrehozása vagy egy hatás elérése a fontos, hisz a média, a társadalom és a politika okozta hasadékok áthidalásaként, azaz a valóság tényezőjeként akarnak szerepelni. A műtárgy immár nem a kontempláció tárgya, hanem a kérdezés és a reagálás eszköze.
A művészek mindig is a valóság hackerei voltak, s így a kiállítás szereplői egy olyan nyelvezetet és a beavatkozásnak egy olyan formáját kínálják, amely egy új típusú aktivizmus felé mutat és egy kalózrádió mintájára sugározzák a társadalmi, gazdasági és politikai kontextusról kialakított alternatív, kritikus víziójukat. Ezen művészek minden egyes akciója, műalkotása kézzelfogható eredettel bír. Manifesztumok, melyek általában megmaradnak a műalkotások nyelvezetének szimbólikus szférájában, de néha valódi vitákat gerjesztenek. Ezek a gyakran szélsőséges állásponton lévő művészek a határokkal játszanak, meghatványozva a művészet polemikus töltését, valamint a társadalomra és annak hatalmi zónáira való hatását. Jérôme Sans”

Részlet Shu Lea Cheang önéletrajzából:
„Konceptualista / Autodidakta / Digitális nomád művész / Vándorló digitális munkás / A társadalmi interfész integrátora / Bolyongó X ügynök / Mobil szexuális dolgozó / Hivatali melléklet / Illegális szerver-lakó / Multi-kulti-csajszi.”

Részlet Kendell Geers önéletrajzából:
„1652. április 6. Jan Van Riebeeck megalapít egy holland kolóniát a Jóreménység-foknál. 1688. A hazájukból elmenekülő francia hugenották a Jóreménység-foknál telepednek le. 1814. Nagy-Britannia hatmillió font ellenében megvásárolja a hollandoktól Cap gyarmatát. 1815. Sartjie Baartman halála Párizsban. 1820. Az angol telepesek partraszállása Algoa Bay-nél. 1833. A rabszolgatartás betiltása Cap-ben. 1838. A rabszolgatartás végleleges betiltása a brit birodalomban. 1839. A fotográfia feltalálása. 1867. Arany- és gyémánt-lelőhelyek felfedezése Witwatersrand-ban. 1884. A berlini konferencia felosztja Afrikát az európai nagyhatalmak között. 1879. Az angol-zulu háború. 1881. Megszületik Pablo Picasso. 1893. Gandhi Dél-Afrikába költözik. 1895. A Lumičre-fivérek feltalálják a mozit. 1899. A búr-háború. 1900. Oscar Wilde halála. 1904. Aleister Crowley törvénykönyve. 1905. A relativitás elmélete. 1912. A Titanic katasztrófája. 1923. A televízió feltalálása. 1925. Az afrikaans hivatalos nyelv lesz. 1945. Atombomba-csapás Hiroshimára és Nagaszakira. 1947. Az AK47-es feltalálása. Aleister Crowley halála. 1950. Törvény a lakosság fajok szerinti osztályozására. Törvény a vegyesházasságok ellen. Törvény a különélésről. Törvény a kommunizmus betiltásáról. Erzsébet királynő Dél-Afrikában ünnepli huszonegyedik születésnapját. 1953. Törvény a közterek szegregációjáról. Törvény a bantu oktatásról. […] 1968. Születés május havában. Marcel Duchamp halála. Martin Luther King meggyilkolása. Tiltakozások a velencei biennálén: az utolsó dél-afrikai jelenlét 1993-ig. Felkelések Párizsban. Dél-Afrika kizárása az ENSZ-ből. Valerie Solanas rálő Andy Warhol-ra. […]”

Jota Castro önéletrajza:
„Jota vagyok, egy olyan asszony fia, aki egy szarházi és egy fejlődő világ-béli jóember lánya volt, a közönytől szenvedtem, amikor kicsi voltam és egy évre beszüntettem a beszédet ötéves koromban, háborúztam, sportoltam, tanultam, sokat utaztam, írtam egy rossz könyvet, Madridban ismertem meg a feleségem, akit Belfastban vettem el, aztán majdnem elvesztettem, magamat is majdnem elvesztettem, visszatértem az álmaimhoz, röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy Freud ugyanúgy szerette a kokaint, mint én, vesebajokkal küszködök, de vigyázok magamra, egy végzetről álmodtam, miközben már van egy végzetem, úgy szeretem a szexet, mint az életet, megkínoztak és még mindig vádaskodok, gazdag voltam és utáltam, szegény voltam és utáltam, nem tudom, hogy hol fogok meghalni, nincs gyermekem, már nincs anyanyelvem, azért lettem művész, mert már nem tudtam tovább hazudozni erről, mindig szerettem verset írni, elvesztettem egy nőt, akit szerettem, apám úgy halt meg, hogy nem tudtam viszontlátni, anyámat már húsz éve nem láttam, néha egyedül érzem magam, a foci betege vagyok, amikor kicsi voltam, az volt a mottóm, hogy inkább a halál, mint a bűn, néhány barátom úgy nevez, hogy el hijo del sol, többet utaztam, mint a képzeletem, ott voltam Berlinben a fal leomlásakor, ott voltam Moszkvában a peresztrojka idején, a matematika megnyugtat, egyszer egy sétáló csillagról álmodtam, minden nap kiolvasom az Équipe-et, imádom az esőt, ha otthon vagyok, van egy mongoloid kistestvérem, akit Fidelnek hívnak, imádom Cy Twombly-t, Skóciában otthon érzem magam, otthon érzem magam Olaszországban, láttam Pelét és Maradonát játszani, narancssárgára festettem a házam lépcsőit, lenyűgöz Morrison low pad fotelje, nem vagyok fehér, vétkesnek érzem magam, Amazóniában születtem.”

A http://www.palaisdetokyo.com/hardcore/ linkgyűjteménye

AAA CORP.
http://www.aaacorp-plateforme.net

JOTA CASTRO
http://www.heimat.de/continentalshift/exhibition/artists/castro_054/
http://www.economist.com
http://www.europa.eu.int
http://www.fifa.com

MINERVA CUEVAS
http://www.irational.org/mvc/english.html

SHU LEA CHEANG
http://residence.aec.at/kop
http://www.aec.at/kop
http://www.rich-air.com
http://art.teleportacia.org/
http://www.thing.net/~dollyoko/
http://WWW.0100101110101101.ORG/
http://www.exonemo.com/
http://www.scotoma.org/
http://www.yugop.com/ver3/stuff/03/fla.html
http://anarchy.k2.tku.ac.jp/
http://entropy8zuper.org/
http://www.sarai.net/