Fekete Zsolt fekete-fehér fotóival néhány éve találkoztam először. Időkezelése elsőre feltűnt. Talán mert ez a legfeltűnőbb: kezeli az időt. Hol a mozdulatot fagyasztja tűélesre, hol épp elengedi az egyik elemet. Menjen is meg maradjon is: kitakar, elvesz a képmezőből, cserébe szebben csillog a többi rész. A lassú, az élességig lassú részek.
Régebbi képeivel a hosszú időt célozza meg. Egykori helyszínekre térve vissza, kamerával, állvánnyal a vállán, fel a hegyre, oda, ahol százharminckét évvel ezelőtt készült már egy fotó. Rekonstruál, hogy megmutassa a változás kicsi konfigurációit. Mert nem nagyon mozgott a táj ez alatt az idő alatt. Százévesre nyúlik a pillanat.
Vagy megismétli a hatvanegy éves mozdulatot. Elmegy oda, és ölébe veszi az édesanyát, ahogy a nagymama csinálta a képen. Hogy lássuk, mit mozdult az arc ezalatt. A kislány és az anya, a nagymama és az unoka közé feszülő lassuló idő.
Új képeivel a rövid időt veszi célba. Ha gyors a mozgás, ő is úgy dolgozik. Nézőpontot vált, előre megtervezi az útvonalat. Színes anyagból szövi az idő új ruháját. Egymás mellé teszi a két fázist, hogy követhető legyen a szereplők mozgása, a tárgy helyzete, a gyorsuló idő.
Az idő feletti kontroll teszi lehetővé azt, hogy történeteket meséljen. Hiszen a szereplők soha sincsenek egyedül. Vannak valahol, egymáshoz képest lassúak vagy gyorsak, akcióban és reakcióban, pozícióban és relációban, ember és állat, szomorú és vidám. A képpárok révén jelenlétük jellegét látjuk át.
A gyors idő leképezéséhez, a pontosabb közlés érdekében számítógépet használ az eszközeire igényes képkészítő. Nincs ellentét analóg és digitális eljárás között. ("Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.")
A gyorsuló és a lassuló idő között oszcillálva, Digitáliában analógiával, útban a háromban realizálódó egység felé. ("A Háromban a Kettő nem egymás ellen van, hanem egymásban. Az egység megvalósításához vezető út nem egyenlőséget teremt az elemek között, hanem tulajdonságaik kibontakozását segíti elő."), sorakoznak útmutatóként zárójelben a hamvasi tanácsok.
(Zárójelbe vonulok hát én is, miközben elnézem, ahogy teljesedni látszik a szerzőt ihlető kierkegaardi jóslat: a visszahozatal, az érvényben tartás, az ismétlés révén bepillantást nyerünk a természet s benne saját természetünk szerkezetébe. Nem kell ehhez más, mint foglyul ejteni egy-egy pillanatra a soha-soha meg nem álló időt.)