első rész | második rész | harmadik rész
Az elmúlt évszázad második felének halhatatlanná lett művészei a művészettörténészek voltak. Ízlésük, tudásuk, hiedelmeik, személyes- és csoportérdekeik alapján ők választották ki, nyilvánították érvényessé, promotálták, kanonizálták az eléjük került választékból a kulturális munkásság (a korábbi művészekből devolucionált iparosok) által manufaktúrált műveket. Ők tervezték a művészeti irányzatokat és intézményrendszerükön — egyetemeken, akadémiákon, múzeumokon, galériákon, könyvkiadókon — keresztül, kizárólag saját hasznukra működtették, manipulálták, dominálták a művészet piacát.
A 20. századot ideológiák formálták. A kultúra képlékeny körvonalú, ködös területén operáló művészettörténész, a kor szellemének megfelelően elsősorban ideológusi szerepet játszott. Kizárólagos, ellentmondást nem feltételező gondolati rendszerekbe csomagolva adta el áruját. A művészettörténet művelői, önérvényesítő érdekeik kívánságára szolgáltak ki, vagy támadtak a realitás egészét kontrolláló politikai ideológiákat.
A 20. században, a kor szimptómáinak értelmezésére, lelki betegségének gyógyítására nem vállalkozó, lebénult történelmi egyházak helyett a művészet vallásként működött. Papjai a művészettörténészek voltak, templomai az egyetemek, galériák, múzeumok, akadémiák. Az intézményesült művészet-vallásnak a történelmi egyházakhoz hasonlóan megvoltak a maga kodifikált szentjei, mártírjai, ereklyéi és eretnekei. A művészet-világvallás történetét, törvényeit, naptárát, szent írásait, minden egyes parancsolatát a művészettörténészek írták. Ikonjait ők választották, etikáját ők szabták meg és kérték számon.
A Római Katolikus Egyházra emlékeztető hierarchiában mutálódó struktúrájú, hol Párizsban, hol Berlinben, végül New Yorkban székelő művészet-vallás pápasága művészettörténészről művészettörténészre szállt, ugyanúgy, mint az egyes régiók primátusi trónja, illetve az alsó papság székei. Nem csoda, hogy annyi, szerepével túlságosan azonosuló, a művészet történetének kereskedelmi szempontok szerinti meghamisításában elég intellektuális és/vagy érzéki gyönyört nem találó, a józan önértékeléshez túlságosan meggazdagodott művészettörténész, isteni nevetésre képtelenül, korábbi bedolgozói által kigúnyolva és megvetve, a vallási téboly magányában végezte életét.
A kétpólusú világ összeomlásával értelmüket vesztették az ideológiák és funkcióját a művészet-világvallás. Papjai nyugdíjba mentek, templomait korábbi sekrestyéseiből, ministránsaiból, templomszolgáiból lett, vagy a kereskedelem és ipar más területeiről, reális megtérülés reményében jött kurátorok működtetik tovább, ma már ideológia- és kegyesség mentesen, kizárólag PR stratégiák szerint.