A világhálón mindennek helye, aránya és iránya van. Növekedésével párhuzamosan bővül a saját cím jogán mediatizálható, azaz komolyan vett műfajok skálája is, igazi tematikus áttörés tanúi vagyunk. Egy domain lehet üzleti vállalkozás vagy műtárgy, hírportál vagy blog, dokumentum vagy fikció, intézmény vagy magánszemély, hogy csak néhány irányra utaljunk a kínálkozó lehetőségek közül.
A felhasználó nézőpontjából tekintve mellérendelő szerkezetben jelenik meg mindez, ugyanazon a monitoron, ugyanolyan felbontásban, ugyanakkora ablakban, ugyanannak a kereső kéznek.
A tervező nézőpontjából szemlélve minden relatív, operációs rendszer, monitorfelbontás, böngészőtípus függvénye. Tervezés közben arányokat állít be annak érdekében, hogy mindegyik szoftver szerint optimálisan rendeződjön a tartalom.
A felhasználó az oldal logikája mentén halad, egyezményes jeleket olvas: akár egy autóvezető, aki a sebességmérőre pillant – figyeli a címet, a nevet, miközben klikkel, szkrolloz (rutinmozdulatok a hálózati közösségben).
A tervező egyezményes jeleket szervez, a háló nyelvén beszél, akár egy mesemondó, miközben szkriptel, kódol (szinte már automatikus mozdulatok mentén).
A felhasználónak örömet okoz, ha a rutinmozgás hirtelen új jelentéssel telítődik, cserébe megkülönböztetett figyelmét adja. Mint én, mikor Dragan Espenschied és Olia Lialina közös hálóhelyére, a zombi és a múmia oldalára tévedek. A mesemondó metafora is róluk jut eszembe, mindjárt elmondom, miért.
Számos alkalommal bizonyították már, hogy ügyesen szövik a mese fonalát a hálón, megtalálják rajta a csomópontokat. Példának három történetet idéznék: Dragantól egyet: Gravity, Oliától kettőt: MBCBFTW és Agatha feltűnik. Témába vágó mesterhármas, a szkroll, a frame és az URL meséi. Előételnek ezt a menüt ajánlom a zombihoz és a múmiához.
Ahol a kezdőoldal hangos, ráadásul vadul villog. Ez elsőre kicsit soknak tűnik, ám mikor megtudom, hogy égő oldalnak hívják, rögtön megbocsátok. A kísérőzene biztos kézzel végtelenített, rajzfilmes ritmusa akcióra, továbbklikkelésre csábít.
Az égő oldalról epizódok nyílnak, egy szociológiai keretbe ágyazott képregény részei. Ezekben a két protagonista egy keleti filozófus bölcsességével minden felmerülő problémát három-négy lépésben megold. A megoldandó esetek kortárs városi környezetből, behálózott, pontosabban hálóhasználó fiatalok életéből meríttetnek.
Az epizód-oldalak felépítése szintén megér egy mesét. Első körben adott egy-egy, a mű részeként szervesülő, a hálózat sajátosságait lehelletfinoman a jelentés szolgálatába állító keret, amely megalapozza a fent emlegetett megkülönböztetett figyelmet. Néha egyszerű gif-animációk, máshol rafinált java-scriptek, jól megválasztott képek adják az alapot a gerjedésre. Nemcsak körbeölelik, ellenpontozzák is, és nem mellékesen kontextualizálják a szálkásan megrajzolt epizódokat.
Szálkás, mert így lehet rajzolni Palm Piloton. Nemcsak azon készült, de az összes epizód letölthető kéziszámítógépre optimalizált verzióban, azaz a képregény működik fapados változatban is, a csillogó hálóruha nélkül.
Amely egyébként, valljuk be, tényleg elég vonzó. Engem egyszeűen magával ragad, ahogy például megszöknek, vagy amilyen invenciózusan kisajátítják az amerikai vízumkérelemről szóló információt. Annyira természetes módon használják a médiumot, hogy még olyan dubiózus műveletekre is rá tudnak venni, mint az online képeslapküldés.
Végigolvasva az epizódokat sajátos aránypárokkal szembesülünk sorban: úgy aránylik a zombi a múmiához, mint a keret a képregényhez, mint a hiphop az amerikai utazáshoz, a szerelem a valláshoz, home page a spamhoz, a betegség a szépségszalonhoz, a családfa a művészeti piachoz. Mint Olia Draganhoz, mester az alkotótárssá lett tanítványhoz.
A lap alján, a szerzők irányába mutató linkek mellett azonos betűméretben szedve a Dia Art Foundation neve áll (ők azok, akik egyebek között huszonhét éve fenntartják a New York Earth Room-ot, Walter de Maria nevezetes alkotásának egyetlen maradandó verzióját).
Ehhez a projekthez is ők adják az intézményes hátteret: megrendelésre készült a mű, mely ugyan önmagában is lazán megállná a helyét, ám ez a szerkezet – a világhálóval kapcsolatban oly sokat hangoztatott szerzői függetlenség tiszteletben tartása mellett – akár optimálisnak is tekinthető. Hisz a nyilvános közlés par exellance közösségi felhasználás, így ez a fajta intézményes támogatás, a komisszió a legalkalmasabb forma arra, hogy a helyért, a befektetett munka arányában anyagilag is honorálja valaki a dolgot a szerző irányába.