Oly távol és mégis közel?
Tessék mondani, merre van Durban?

Végre egy kiállítás! Páldi Lívia koncepciója már az első teremben életre kel. Johan van der Keuken Amsterdam Global Village [amsterdam.jpg] című videójában számtalan gyönyörű áttétel, kapcsolat, tükröződés jön létre tartalmi és formai szinten. Például amikor egy csecsen férfit nézünk, aki amszterdami lakásán tv–képernyőn követi a csecsenföldi eseményeket, vagy amikor a fiatal bolíviai férfi elbeszélése tengerentúlra repíti gondolatainkat, hogy utána visszakanyarodjon az ölében ülő csecsemőre és a holland egészségügyi rendszer dicséretére. Kissé drámai és modoros ugyan a marokkói származású motoros futár bemutatásmódja, arca sejtelmes fényben, cigarettafüst homályában jelenik meg, története azonban egyértelműen a világfalu része.

Az ábrázolás és az ábrázolt dolgok korrelatív mozgása, a forma, a szerkezet és a tartalom egybeesése, különválása, az átfedések és okozati összefüggések itt és néhány további alkotásban felettébb izgalmassá teszik a kiállítást. Így például Yael Bartana When Adar Enters [whenadarenters.jpg] című munkájában, melynek nyugtalanul cikázó kameravezetése az egyszerre céltudatosnak és dezorientáltnak tűnő tömegvándorlást megfigyelő művész szemmozgását érzékelteti. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, rendkívüli. Embercsoportokat látunk, amint viharos szélben egy mediterrán város utcáin haladnak végig. A tekintetek rendszertelenül, olykor a megfigyelt személy idegességét sugallva találkoznak a kamerával. A végtelenített formában bemutatott 7–perces felvétel hol egzaltált, hol riadt hangulatát a filmet aláfestő örvénylő hang fokozza fel. Bartana szándékoltan többértelmű munkájának ereje a belső és külső nézőpont ütköztetéséből fakad. Az dokumentarista távolság megteremtéséből, melyből saját kultúráját, identitását vizsgálja.

Ezzel szemben The Persecution of the White Car [thepersecution.jpg] – Sebastian Diaz Morales videoesszéje leginkább gazdag és változatos képi világa által ragadja magával a nézőt. A megfigyelő távolsága és a megfigyelés sebessége folyamatosan változik, azt a gyerekkori élményt idézve fel, amikor egy fal vagy kerítés mellett elhaladva az ember dúdolgatva–nézelődve, az ujjai hegyével, tehát egyszerre többféleképpen „rögzíti“ az őt körülfogó világot. Olyan, mintha a művész egy félig feledésbe merült álom képeit rekonstruálná, bebarangolva közben a dél–afrikai Durban város különböző részeit. Lenyűgöző látvány, még néhány elcsépelt képsor – betonfal szögesdróttal, rozsdásodó áramdobozok, stb – ellenére is. A felsorakoztatott anyagminőségek sokasága már– már áttör a vászon sík felületén, tapintható élménnyé tömörül. Ez a fajta sűrűség akár Rem Koolhaas érzékenységét juttathatja eszünkbe…

E három alkotás vonzereje talán a narráció szerkezeti nyitottságából és könnyedségéből fakad. Más kiállított munkák esetében azonban az ábrázolás, megjelenítés különböző módozatai és árnyalatai mellett transzparenssé válnak a kifejezésmódok törvényszerű ismétlődései, a művészet szabályrendszere, lehetőségeinek határai is. A kiállítás éppen ezen a halvány határvonalon billenhet át a gondolati és érzéki sokszerűség élményéből felszínes formalizmusba. Míg az egyik oldalon figyelmesen vizsgáljuk a domináns képi világ érzékelésünkre gyakorolt hatását, a másikon észrevétlenül a művészet által generált képi és reprezentációs kánonokat csempészünk tudatunkba.

Aernout Mik Middlemen [midleman.jpg] című alkotásának budapesti verziója leginkább az installálásmód miatt kerül e határvonal közelébe. A falba beépített képfelület és a filmben ábrázolt alakok életnagyságúnál kisebb mérete arányaiban házimozi vagy flatscreen érzetét kelti úgy, hogy a figyelem hamar tovasiklik a kiállítótérben átlósan húzódó fal ívén. Sem a tőzsde papírszeméttel borított termének fenyegető üressége, sem a döbbenten várakozó emberek külvilágtól való elszigeteltsége nem érzékelhető igazán. Az elhelyezés nem kihangsúlyozza, hanem elegánsan háttérszerepbe rendeli ezt a munkát.

Hogyan látjuk a világot? Hát a digitális képvilág ellenére sem pixelesen, óriáskivetítésben. A világ nem 16mm–es, nem térben lebegő, világító sík kép, szintakszisa nem koherens, a mikro–elbeszélések nincsenek megszerkesztve, a „szereplők“ sokkal inkább összevissza, egymás szavába vágva, egymásról nem tudva, minden kapcsolat nélkül, egyidejűleg beszélnek. Hány művészeti konvenciót kell elfogadnunk ahhoz, hogy így tudjunk nézni a világra? Az angol nyelvű narrátor búgó hangját, a képfeliratokat, az installációvá vált vetítéseket… Ahhoz, hogy láthatóvá váljon Rob Johannesma [untitled.jpg] munkájának finomsága, komoly absztrakciós munkára van szükség. Szükség van rá? Arról nem is szólva, hogy maga a nagyméretű screen közelsége akadályoztatja a mű befogadását. Hogy nézhetnénk a távolba elmerengve, hogyha a távol térben tolakodóan közel áll hozzánk?

Korábbi mozdulatlan kameraállásból, messziről felvett filmjeik erejéhez képest Jeroen de Rijke / Willem de Rooij The Point of Departure [pointofdep.jpg] című 35 mm–es filmet és hangot ötvöző installációja némi csalódást jelent kelt. Míg ez előbbieknél az egyre elmélyülő szemlélődés az idő függvényében teljesedett ki, itt a kamera és a zoom mozgása áll a középpontban. Figyelmünk szinte abban a pillanatban lankadni kezd, amikor felismerjük, hogy a kamera egy szőnyeg mintázatán halad végig. Ráadásul az aprólékos munka eredményeként a fantasztikus szín– és formavilág azzá zsugorodik, ami egy szőnyegnek a legbanálisabb megfogalmazása, mégpedig színes sík felületté. Mintha Johannesma művéhez hasonlóan itt is az alkalmazott médium hatalmasodna el az élmény felett.

Az Országház utcai delikateszben bolgár eladónő magyarázza el, hol érdemes Bulgáriában síelni és hol a legszebb a tengerpart. Turistaként ő is hazajár, de hoszú évek óta Magyarországon él. Vissza lehet–e csatolni a kiállításon megjelenő valóságokat ahhoz az élményvilághoz, ami a múzeum (a Budai Vár) falain kívül található? Vajon megjelenik–e a kiállításlátogatók fejében Budapest Global Village? Eszükbe jutnak–e az erdélyi dajkák és bejárónők, a 88,8 FM, a szocializmus baráti országaiból származó arab és afrikai mérnökök, orvosok, a kínai piac forgataga, stb.? A valóságot alkotó „777 történet”, az egymásra rárakódó identitások, melyek többé– kevésbé asszimiláltan a mai magyar perzsaszőnyeg mintáját adják? Aligha. A kiállítás nem erről, hanem a valóság (melyik?), a megjelenítés és az ebből keletkező jelentés összefüggéseiről szól. Tengelye a reális, a (budapesti) nézőt érintő kérdésfelvetések és a „fiktív”, a művészet elszigetelt gondolatrendszeréből kipattanó kérdések ellentmondásán roppan ketté.

Herman forma. Igen. Rajta keresztül egy kifinomult érzékvilág számlálhatatlan árnyalata tör a felszínre. Van der Keuken Spanish Spring [spanishspring.jpg] fotósorozatán, Joke Robbard próbafelvételein [standin.jpg], Barbara Visser [philippa.jpg] teátrális, idegesítően sík narratíváján vagy Gerard Holthuis [hong_kong_01.jpg] [hong_kong_02.jpg] mesterien unalmas lírai absztrakcióján viszont olyan könnyeden siklunk tovább, mint egy befagyott tó felszínén.

Persze mindezt lehet teljesen másképp is nézni. Végre egy kiállítás! A Magyarországon még be nem mutatott munkák elegáns felvezetése és megközelíthetőségük egyáltalán nem maguktól értetődő kvalitások. Páldi Lívia kurátori munkája és a kiállítás komolysága mindenképp elismerést érdemel. Valódi minőségi dimenzióugrást azonban az jelentene, hogyha egy „jólinformált”, tájékozott közönség ilyen igényes kiállítások sokaságán keresztül végül saját kulturális kérdéseihez juthatna el.