A lyuk az egyik legbanálisabb valami, és ebben van minden veszélye, de szépsége is (a banális dolgok tudnak tudnak csak igazán szépek lenni!). Ha alábecsülöd, és megpiszkálod fogalmi auráját vagy fizikai állagát, beszippant. Nem csak a csillagászati fekete lyuk, de még az egérlyuk is. A mindenkori bölcs és a józan emberként önmagát meghatározó kortárs művész ezt nagyon jól tudja. Még abban az esetben is, amikor a lyuk „negatívjáról” beszél. Európa Kettő című regényében például Vojislav Despotov a férfi nemi szerv közönséges jellegéről elmélkedve a következőket írja: „Hát eddig sosem vetted észre, hogy a péniszed fajankó, nem gondolkozik, érzékennyé csak a viszketeg vér teszi, melyet az agy zúdít belé? Az ujjak egészen mások, az ujjak az agy meghosszabbításai. Az ujj maga gondolkodik. Rajta minden idegvégződés, mint a selyem, a hímtag viszont közönséges, durva bunkó”. De, hogy ne menjek túl messzire: a lyuknál és a nemiségnél maradva Henry Miller tapasztalata sem teljesen érdektelen számunkra, midőn arról az élményéről ír, amit akkor látott, amikor zseblámpával világított a kinyílt vaginába. Tudniillik a semmit pillantotta meg, és ettol kissé kiábrándult: megszunt a varázs, elillant a titok. Az tudniillik nem a metafizikai semmi volt.
A lyuk peremvidéke egy sokat sejtető átjárási karima, amely mögött ott van a felfedezés sejtelmessége, vagyis a titok. Ezért sok tekintetben egy izgalmasabb zónát jelöl, mint az a tartalom, amit rejteget, ami mögötte van. De a titok is csak addig titokzatos, amíg mögöttes tartalma le nem meztelenedik. A titok, a sejtelem tehát csak egy szemantikai máz, egy hártya, melyet az éles elme úgy hasít fel, mint a legélesebb kés. A kés pedig mindig racionalizál, ezért ősi ellensége az izgalmakkal telített balladai félhomálynak.
Úgy vélem, KissPál Szabolcs „lyukadó képei” a nyelvi és poétikai megfigyelésen túl egy sokkal tágabb gondolati góc felé mozdítják a gerjesztett problematikát. Ezért a fentebbi gondolatmenet is. De vehetünk közelebbi kortárs példát is, úgymint Pető Barna lyuggatott festményeit. Ő a felizzított villamos főzőlappal lyuggatja meg képeit, anyagi egyértelműségre törekszik, és lyukformái mögött mindig ott egy fizikai körszelet, melyet a szemlélő látószöge szel ki a valóságból. Ellenben KissPál filozófiai kategóriát csinál a lyukból, méghozzá több szempontból is.
A lyukat leginkább szabályos körként képzeljük el, holott szabálytalan nyílás, redős fúrat is lehet. KissPál jóval túlmegy ezen, és megmutatja, hogy a lyuk az anyagtalanság tartományában is evidens minőség. Három fotót mutat be, melyeken a szobabelső, a ligetrészlet és a tavi vízfelület nyugodt látványa minden esetben egy fehéren világító neoncsővel egészül ki. A neonvilágításnak nincs igazából pragmatikus értéke, még a szobában sem, hiszen a lámpatest – szokásos funkciójától elrugaszkodva – furcsa mód az ajtókilincsen hever. Egy megkonstruált helyzettel szembesülünk és tudomásul vesszük, hogy a fénykép nem a tetten ért valóságot ragadja meg: a valóság úgymond föl van installálva. A természetben készült felvételek viszont az „idegenkezűség” érzését keltik, hiszen az végképp nem megszokott dolog, hogy egy pázsitszelet vagy egy víztükör diffúz fénnyel van megvilágítva (főként fényes nappal).
Jómagam két irányból közelíteném meg a kérdést: vajon a fotók ab ovo műtárgyaknak tekinthetők-e, avagy csupán dokumentumjellegük az érdekes, mert a művészet a valóságba van beágyazva? Ennek értelmében a gondolatmenetet is kétféleképpen nyithatjuk: ha azt feltételezzük, hogy a neoncsövek a képekbe vésett lyukak, vagy ha olyan elméletet állítunk fel, mi szerint a fehér csóva magába a valóságba vájt lyukként értelmezhető. KissPál mindkét felvetést hiteles és eredeti formában lebegteti, azt kérdezve: tükörkép-e a kép avagy metafizikai kulissza? Hiszen a képeken nincs közvetlen emberi jelenlét, minden annyira passzív és valamiképpen dekadens, mintha úgy lenne megfestve, akár valami beltéri megaposzter. A mesterségesség látszatát még csak növeli a vakítóan valószerűtlen és ugyanakkor homályban elhaló fényforrás. Wim Wenders filmjei jutnak eszembe, például a Párizs Texas szórt, halványan permetező neonkörnyezete, amelyben az emberi sorsok tragédiái úgy enyésznek el, mint üstökösök az űr végtelenjében. Vagy, ha már a filmeknél vagyunk, a Szárnyas fejvadász irreális világa, amelyben Orcus tüze ismét csak a neonfényből sejlik fel.
A tompa, árnyékot sem vető neon tehát – a nyelvi értelemben vett lyuk – a hiányt jelöli, egy negatív lenyomat. Látszatra olyan, mint a Despotov-regény selymes emberi ujjának a nyoma, melyet az agy irányít. Mégis úgy hiszem, a lyukakat a képzeletünk és a genetikailag belénk plántált kíváncsiságunk fúratja. KissPál lyukait azonban nem a banalitás iránti vonzalom mélyíti, hanem az örök titokzatosságé, amelynek nyelvi kulcsán többféleképpen forog a toll. Ennek értelmében több felé viszik a gondolkodást, és az emberi kíváncsiság ösztönös lökései nyomán immár nem az ujjunkkkal, hanem a tekintetünkkel kapargáljuk a lyuk vakító mélyét.